A természet kalendáriuma (DCXXVII.)

Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van…

Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?

Tengődünk aszfalt s kő sivatagában,

italunk sör, ételünk málna-fagylalt.

És rág a hőség, mint rabot a tetvek,

s ha befogad az éjjel hűvös odva,

nagy-messziről fenyvesek integetnek,

s félálomban megszólalunk motyogva:

„Patak-hidacskák, páfrányok, mohák,

vad pázsitok, tajtékos parti sziklák,

őrzitek-é a gyermek lábnyomát,

ki rajtatok futkározott mezítláb?”

Jékely Zoltán majdnem kilencven évvel ezelőtt írta volt az Elvetélt nyár című, az egykori édenkertjét idéző versét.

S az éjben hunyt szemünk egyszerre mit lát?

Kecses nyírfák ezüstös kérge villan,

sétányokon tornácos régi villák –

borvíz csobog a naptalan csalitban.

S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall?

Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl,

nimfák csábítnak csengő dalaikkal,

ahol a Nagygát zuhatagja bömböl…

Rozzant faházak, kék fürdőruhák,

viháncoló, félpőre bronzleányok:

elég volt, ne kisértsetek tovább!

A fájdalomtól fel-felkiabálok.

Áprily Lajos legnagyobbik fia a családdal együtt 1929-ben hagyja el Erdélyt. Mikor ezt a verset papírra vetette, 1935-ben avatták Budapesten bölcsészdoktorrá. 1936-ban adta közre Éjszakák című verseskötetét – nyugatos, s egyben erdélyi ízek. A második bécsi döntés után visszaköltözött Kolozsvárra, ahol az egyetemi könyvtárban vállalt munkát, s tanított a Szegedről visszatért egyetemen. A háború után, miután ellehetetlenítették az újonnan alakult Bolyai Egyetem magyar állampolgár tanárait, 1946-ban tért vissza Budapestre. Itt 1948-ban betiltották és bezúzták Álom című verseskötetét, és kizárták az írószövetségből is. Csak 1956-ban térhetett vissza az irodalmi életbe, utána… elfelejtették újra száműzni onnan.

Eötvös Lorándnak más volt a sorsa. Egyik legnagyobb természettudósunk a forradalom évében, július 27-én született. Heidelbergben Kirchhoff, Bunsen és Helmholtz növendéke volt; doktorátusát is itt szerezte. A budapesti egyetemen Jedlik Ányos nyugalomba vonulása után vette át a kísérleti fizika tanszék vezetését. 1899 és 1905 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Legnagyobb találmánya a róla elnevezett torziós inga. A torziós ingás mérések elméleti jelentősége: az általános relativitáselmélet első kísérleti alapkövét jelentették. Műszerét a nemzetközi közvéleménynek 1906-ban mutatta be a budapesti földmérési kongresszuson. Az első sikeres olajkutatási célú gyakorlati méréseket a Morva-mezőn végezték 1915-ben, és ezzel kezdetét vette a nyersanyagkutató geofizika, amelynek két évtizeden keresztül Eötvös torziós ingája volt az uralkodó műszere – alkalmazták többek között a texasi, a venezuelai és a közel-keleti olajmezők feltárásánál. Eötvös Loránd a hazai turistamozgalomnak is lelkes híve volt, ő maga szenvedélyes hegymászó volt, a Magyar Kárpát Egyesület őt választotta első elnökévé.

Szakátsy Gyula életútja a Jékelyéhez hasonlatos. A gyümölcstermesztési szakember Kassán született 1897. július 27-én, s Debrecenben halt meg 1958. november 21-én. Jogásznak indult, s vált… gyümölcstermesztővé. 1952-től a Kertészeti Kutató Intézetben dolgozott, 1956-tól haláláig az Újfehértói Kísérleti Intézetet vezette. A téli alma üzemi termesztésének egyik magyarországi úttörője volt. A magyar és külföldi szaklapok állandó cikkírója, több tankönyvet és népszerűsítő munkát írt.

180 évvel ezelőtt, 1844. július 29-én született Borbás Vince, a XIX. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője. Szegény családból származott – csak 16 éves korában jutott az egri gimnáziumba. 1868-tól a pesti egyetemen hallgató, 1871-től Jurányi Lajos mellett a növénytan tanársegédje volt. 1872-től 1902-ig budapesti főreáliskolai tanárként oktatott. Az 1874-75-ös tanévet Berlinben Alexander Braunnál, Innsbruckban Anton Kernernél töltötte, mindkettő nagy hatással volt rendszertani, ill. növényföldrajzi munkásságára. Számos kutatóutat tett, nagy értékű herbáriuma a budapesti egyetem növényrendszertani intézetébe került, de a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült. Csak élete végén nyerte el a régen megérdemelt tanszéket, 1902-ben a kolozsvári egyetemen a növényrendszertan tanára, majd a botanikus kert igazgatója volt. Kolozsváron halt meg 1905. július 7-én.

Egy másik tudóssors, a Kadics Ottokáré. A magyar barlangkutatás atyja Magyarországon született, Ópazován, 1876. július 29-én. Egyetemi tanulmányait Zágrábban és Münchenben végezte, ahol 1900-ban doktori szigorlatot tett növény-, állat- és őslénytanból. 1901-től a Magyar Királyi Földtani Intézet szolgálatába lépett; itt dolgozott nyugdíjazásáig. Közben szűkebb szülőhazája, a Bácska más országok része lett. Az ország földtani felmérése során, a horvát karsztvidéken fordult érdeklődése a barlangok felé. Herman Ottó javaslatára a Szeleta-barlangban kezdett ásatásokat, amelyek azután komoly őslénytani és régészeti eredményekhez vezettek. Szinte az ország minden jelentősebb barlangjában végzett ásatást. Elsőként ismertette a lillafüredi István-barlangot, illetve térképezte fel a Budai-hegység barlangjait, valamint a Várhegy barlangpincéit. 1929-ben törvénytervezetet készített a barlangok védelme érdekében. 1952-ben elkészítette a Kárpát-medence barlangjait ismertető munkáját – a mű csak kéziratban maradt fenn, máig kiadásra vár. Budapesten érte utol a halál 1957. február 27-én.

Július 31-én emlékezzünk meg Fehéregyházáról, a csatáról, ahol eltűnt Bem József segédtisztje, Petőfi Sándor honvédőrnagy, Kovács András Ferenc Petőfi Vásárhelyütt (Legenda a XIX. századból) című versének egynémely sorával:

Isten Gábor angyalához:

„Szárnysegédem, fényes Gábor angyal!

(...) Nézz Maros-Vásárhely főterére,

Majd ezernyolczszáz-negyvenkilenczben,

Július harminczra virradólag!

Látod? Itt a czifra grófi porta,

És amott az ébredő Görög-ház!…

Gyűl a honvéd, gyors huszár, gyalogság,

Trombitáknak ércze szertesajdul!

Hajnalégen gördülő szekérsort,

Hadba szállást, harczi készülődést

Láthatol… Meg Egressyt, druszádat,

Anynyi dráma bősz szavalgatóját,

Sebtiben ki nemzetőrnek állt be,

Sanda fátum titkos eszközének –

Úgy, amint az ily komédiásnak

Illik és dukál, ha színre léphet!

Most is éppeg érzeménykedik, ládd,

Meghatódva tán önös magától

Búcsuzódik egy barátja vállán.

Czimborája, kit Békés megyéből

Ő czibált ki bús Mező-Berényből,

S új csatákba el családja mellől

Csalta meszsze Csíkon át Bereczkig,

S vitte viszsza Bemnek táborába,

Székelyföldön föl-le futkorászván,

Nos, kihez vak végzetül szegődött,

Nyílt szívéhez dörgölődzve – még csak

Egy huszonhat és fél éves ifjú,

Egy poéta… Jól jegyezd meg arcát!”

S folytatá Isten: „Nagy poéta!

Megjegyezzed! Ő Petőfi Sándor,

Gábor angyal, Bemnek adjutánsa,

Pont miként te nálam, égi küldöncz,

Kit feledni nem lehet sosem, hisz

Egybe-másba hozzád hasonlít –

Szárnysegédje ő is egy öregnek,

Majdnem atyja már a fürge lengyel!

Majd figyelj rá, jobb ügyelni, mon fils,

Elfeledned nem szabadna végül –

Ő a szellem fényesebb futárja,

Szent szabadság révült hírvivője,

Márcziusnak éke, láng heroldja,

Ő a nyelvnek édes egy szülötte,

Volt időknek versbe lényegültje,

Egész nép álma eltűnőben…

Szinte nincs is, szinte láthatatlan –

S már alig van, szinte puszta lélek,

Mely szavakba villan, szétczikázik.”

(...) Indulóban muszka-lesre Bemmel,

Már loholna atyja hős nyomában,

Végre menne, kedve nyughatatlan –

Tegnap írt Tordára hitvesének,

Közben apró gyermekére gondolt,

Folyton újabb terveket, jövőt szőtt,

S azt a fránya posztó tiszti gúnyát

Megrendelte végre egy szabónál.

Ejnye, ráér… Hajh, ebadta muszka!

Mintha látnám, hogy porolja el Bem!

Ily mulatságról lekésni vétek…

Győzelem kell! Végre győzni kéne…

Isten óvjon! Ejsze, vár Segesvár…

Elrohan – s fölugrik egy szekérre.

Néz utána, bámul Gábor angyal:

Nézi, nézi hoszszan – és nem érti.

Ez Petőfi volna hát valóban?

Semmi rang, se nyakkendő, se sujtás.

Őrnagyocska fut czivil ruhában –

Rajta könynyü nyári blúz fejérlik,

Vászoning leng, bő polgári nadrág.

Néz utána sziszszenőn az angyal,

Látva látja – s érti mind kevésbé!

Keskeny alkat, kis törékeny ember,

Ám ha szólal, mintha tán harapna…

(...) Ő, a költő?… Szinte gyermek-ember!

Tiszta gyermek! Tiszta, tiszta ember!

Szóla kedves angyalához Isten:

„Ő Petőfi, fényes Gábor angyal!

Persze gyermek, persze, mert poéta!

Tiszta ember, tiszta sors, legenda!

S mit se sejti – ládd, szivarra gyújta

Társzekéren, túl Bözöd határán,

Elmerengve át a Gagykeresztjén,

S délutánra várja őt a végső

Éjszakára már Szitás-Keresztúr,

Holnap aztán csak dsidás kozákok,

Majd a búni kaptatón az útszél…

Azt a helyet Héjjasfalva táján,

Azt a holtat, arczot ott jegyezd meg,

Angyalom, ha végre riadót fújsz –

(...) Mert Petőfi sírja teljes Erdély,

Mert a költő tékozolt ajándék,

Egy egész nép nyelve, lelke, kedve,

Szép szilaj szerelme, tűnt reménye,

Melyben eszmél s önmagára ismer,

Mintha Isten álmodná magyarnak –

Maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2024-ben, Anna napján