Valami halk, gyermeki bánat reményével mondom én is: habár havat tagad tőlünk február második dekádjának eleje, nyit is az új tavasz felé. Johann Wolfgang Goethe versét Szabó Lőrinc álmodta magyarrá.
Mert nézd, Napisten, most már nemsokára
megindulnak feléd a szép aranyhajú
kékszemű Ikrek és friss rózsakoszorú
koronázza fejed kezükből. Újra táncra
perdül az új mezőn
a legény, repesőn
lobog kalapján a szalag, s midőn
sétaközben lenyúl ide-odahajolva
az ibolya után a lány az ifjú fűbe,
lopva keblébe néz, s örül, hogy
gyönyörűbbre
gömbölyödött a múlt majális óta;
s érez s remél.
– folytatja gondolatát a költőkirály, s máris megcsillantja az örök témát: legény s leány tavaszbomlását. Mint a virágok. De – ki hinné? – a XVII. század végéig a virág szerepét az élet továbbvitelében csak sejtették. Rudolf Jakob Camerarius német botanikus volt, ki elsőnek ismerte fel a virágok kétnemű ivarszerveit, és írta le a megtermékenyítés folyamatát. Kimondta, hogy a megtermékenyítéshez szükséges a virágpor. Elméletét 1694-ben tette közzé. Európa nagy részét beutazva, szülővárosába visszatérve a helyi egyetem orvosprofesszora és 1687-től a botanikus kert igazgatója 1665. február 12-én, 357 évvel ezelőtt született Tübingenben.
Az esti égen violás a szín és kikeletben járnak álmaim
222 évvel ezelőtt, 1800. február 13-án született az utolsó erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel. Kevesen tudják, hogy a ’48-as forradalom leverése után, mert bujdokolnia kellett, juhásznak állt a Szigethegységben. 1860-ban az Erdélyi Múzeum Egylet igazgatójává választották. 1872-ben az akkor alapított kolozsvári tudományegyetem elemi mathesis tanszékének élére nevezték ki. 84 éves korában vonult nyugdíjba. Magas szinten művelte a botanikát, mennyiségtant, nyelvtudományt, logikát, közgazdaságtant. Nemzedékeket oktatott-nevelt.
Éppen 1848-ban, február 13-án született a csillagászati fényképezés úttörője, Weinek László. Német ajkú szülők gyermeke volt. A budai magyar nyelvű főgimnáziumot olyan sikeresen végezte el, hogy Eötvös József alapítványának ösztöndíjával folytathatta tanulmányait a bécsi egyetemen. Élénken érdeklődött az akkor újdonságnak számító fotografálás iránt. 1873-ban éppen speciális fényképészeti ismeretei okán hívták meg a német birodalmi Vénusz-átvonulást megfigyelő expedícióba. A Vénusz bolygó napkorong előtti átvonulásáról 1874. december 9-én 61 jól sikerült fényképeket készített, és ezeket ő is dolgozta fel már a lipcsei obszervatórium munkatársaként. Mivel otthon nem nyílt számára munkalehetőség, 1883. október 1-jén elfogadta a prágai Császári és Királyi Csillagvizsgáló meghívását az igazgatói székbe. Első tanulmányai a fényképezéssel végzett csillagászati pozíciómeghatározások pontosságára és a fotografikus műszerek optikai pontossághatáraira vonatkoztak. Bebizonyította, hogy a csillagok fotografikusan meghatározott pozíciói egyenértékűek a vizuális mérésekkel. Prágában megkezdte a Hold felszínének térképezését. Fényképezés és rajzolás kombinált alkalmazásával 200 részletlapból álló, mintegy 3,3 méter átmérőjű holdtérképet készített. Módszerét az 1960-as években az űrutazásokhoz szükséges holdtérképek szerkesztésénél elevenítették fel. A prágai obszervatórium 1889-ben csatlakozott a pólusingadozás nemzetközi megfigyeléséhez. Emellett Weinek értékes bolygó- és meteormegfigyeléseket is végzett. Bár élete nagy részét külföldön töltötte, mindvégig magyarnak vallotta magát, számos cikkét először magyarul írta, magyar folyóiratokban közölte. Nevét az 1930-as években egy holdkráter elnevezésével örökítették meg.
Ugyancsak február 13-án, 1842-ben született Ponori Thewrewk Aurél orvos-antropológus, a koponyamérő szerkezet (craniométer) megkonstruálója, magyar történelmi személyek (II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, III. Béla) és honfoglaló őseink antropológiai kutatója. (A mostani genetikai kutatások igazolják akkori megállapításait, méréseit.) 1867–69-ben a pesti egyetem élettani tanszékén tanársegéd, 1869-től a kolozsvári orvossebészeti akadémián az elméleti orvostan tanára, majd a Ferenc József Tudományegyetem megalakulása után 1872–81 között az élettan tanára volt. 1881–1912 között a budapesti egyetem bölcsészeti karán felállított embertani tanszék tanáraként dolgozott. A budapesti Embertani Intézet és Múzeum megalapítója. A darwinizmus korai híve volt.
A hónap közepén, 14-én érkezünk Bálinthoz. Névünnepe gyertyaszentelő „tizenkettedén”, február 14-én van. Azaz volt, mert a szigorú zsinat mint „történelmietlen” szentet őt is megfosztotta a glóriájától. Bálint püspök volt, s egy személyben orvos, akit hitéért 269-ben nyakaztak le – így a fáma. Bálintot lelki betegség, nyavalyatörés és szédülés esetén hívták segítségül. Az első keresztény íróktól ismerjük az egyház rosszalló véleményét a világi mulatságokban főszerepet játszó táncról, sokat azonban nem tehetett ellene, mert farsangkor a papok is „járták a bolondját”. A középkori embert azonban időről időre egy sajátosan ördögi betegség szállta meg: a táncdüh (táncpestis, tánctéboly), ami különösen a pestisjárványok idején szedte nagy számban áldozatait. A forrásokból kisejlik, hogy a táncban nemcsak feledést kerestek, hanem a pestistől való szabadulást is tőle remélték. Bálint napján azok, akiket a frász tört, böjtöt fogadtak, ami nem rótt elviselhetetlen terhet a betegre, mivel február 14-e már gyakran a nagyböjtbe esik. Bálint mégis inkább a farsang szentje. Nyugat-Európában Bálint és a medveember (Valentin und Urson) nem hiányozhatott a karneváli maszkák sorából. Id. Pieter Brueghel 1559-ben megfestett, Az éhezők viadala című képének központi alakjai ők: a Farsang és a Böjt irreális viadala ad hírt a késői középkor életérzéséről.
Id. Pieter Brueghel: A Karneval és a Böjt viadala, 1599
Régi szokás szerint Nyugat-Európa-szerte a farsang a párválasztás ideje. (Ez a húshagyói vénlánycsúfolásnak, a húshagyóig el nem kelt lányok csúfolásának az alapja.) Már a római Lupercalia is az ifjúság párba állásának napja volt. A francia és a horvát néphit szerint a madarak is ezen a napon tartják menyegzőjüket. Angol hagyomány szerint Saint Valentine napjának reggelén az első másnemű személy, akibe az utcára lépő belebotlik, lesz a jövendőbelije, angolul „valentine”-ja. Valentine-nap estéjén babérlevelet dugnak párnájuk alá az angol hajadonok, hogy megálmodják, ki lesz a mátkájuk. (Apollón szent növényének, a babérnak leveleire régen azért is pályáztak, mert úgy hitték, rágcsálásuk szerelmi „ihletet” ébreszt.)
Az újabban terjedő „valentinozás” viszont a kritikátlan anglománia és Amerika-imádat, illetve a szokás teljes elüzletiesedésének a tanújele.
Február második dekádja – nem tavasz ez még, csak Koratavasz. Áprily Lajos verse is csak látomáskikelet.
A völgy páráit szellők lengetik,
látom fűzfáim szőkülő haját.
Ködből a tavasz kiemelkedik,
mint tengerhabból egy hűvös najád.
16-a Julianna napja. Julianna ókeresztény vértanú. Egyesek szerint ő a névadója a Júlia szép leány balladai alakjának. Ennek ellenére a liturgikus és népi hagyományban szinte nem is találkozunk vele. Ahogy nálunk a tavasz majd’március elején érkezik, nem Valentin-napkor, úgy a Júlia is májust idéz, s nem februárt nálunkfele, Közép-Európában.
Mégis érezni, hogy közeleg a kikelet. Juhász Gyula Tavaszvárásával rekesztem e heti soraimat, kedves olvasóm:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
