2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szellő fut, szellő száll,

csókot ad szellőlány.

Nap melenget, fény mesél,

mikor a tél véget ér.


Ma Devecsery László nyolcsorosával repülünk a tél nosztalgiájából a tavasz reményébe.


Néked int a hóvirág,

s barka bontja bársonyát.

Itt a tavasz: kikelet,

s a húsvét is közeleg.


Nagypéntek. Nap híján 288 évvel ezelőtt írta volt Mikes Kelemen a 112. törökországi levelében, 1735. április 8-án, II. Rákóczi Ferenc halála napján:


Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.


Nagypéntek. A csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem piros betűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének.

Húsvét. Egyetemessége megértése végett megpróbálom körbesétálni megannyi gyökerét: a természetben s az emberi hiedelemvilágban. Ha kedved tartja, kedves Olvasóm, szívesen látlak e mai bolyongásomon.

A Nap minden esztendőben körbejárja az állatöv tizenkét jegyét, átlép a Kos nulla fokán, elhagyja a déli féltekét és felbukkan az északin.

Ez a tavasz pillanata: egyenlő hosszúságú a nappal az éjszakával.

Március 21-től a Nap a Kos jegyében jár, a tavaszi nap-éj egyenlőség óta már kétdekádnyi idő eltelt a csillagászati év kezdete óta.

A tavasz a lendület, a felemelkedés, a fény és a meleg győzelme a mozdulatlanság, a sötétség és a hideg felett. A Nap jól érzi magát a Kos jegyében, ott győzi le az éjszakát.

A Kos jegyét a régi indiai kultúrákban Mechának nevezték. A szanszkrit nyelvben a szavakat igen gyakran hasonló jelentésű másik szóval magyarázzák. A Mecha szót így az Aja szóval, ami azt jelenti: „akinek volt születése”. Ehhez hozzákapcsoltak még egy másikat is: Parabahman, azaz „örökkévaló” – hiszen ha nem született, akkor mindig volt. A világról, a létről, a természetről van itt szó, melynek születésére senki földi nem emlékezhet.

A természet minden évben úgy tesz, mintha meghalna. Pedig csak tetszhalálából ébred újra s újra.

Barka bontja bársonyát

A csillagos eget tanulmányozva a régiek úgy képzelték, úgy is látták és láttatták, hogy az ősforrás, melyből az anyagi és szellemi világ született, „a bárány trónja alatt fakad”: a Kos csillagképe alatt. Az Eridánusz csillagaira mondták, hogy ott fakad az élet forrása.

Sok kultúrában – az indiaiban is – az Istent Báránynak nevezték, és Koson ülve ábrázolták. Az Isten és a Bárány hol elvált, hol összeolvadt. Az emberek gyakorta bárányt áldoztak fel az Istennek, az újjászületésre várakozva. Azt szerették volna, ha az Isten újra megjelenne és megváltaná őket. Az indiai hagyományokban a Kázma (ami annyit tesz: „a vágy az eljövendő után”) köti mindezt össze a Kossal.

A Kos feláldozása nem igazi halál, hiszen akinek nincs születése, halála sincsen, tehát végtelen.

Innen aztán, hogy a zsidóknál a kosáldozat a remény kifejeződése. Miután átkeltek a Vörös-tengeren, húsvétkor, bárányt áldoztak az újjászületés reményében.

Jézusnak, Isten Bárányának a feláldozása – az ő önfeláldozása – is az új élet ígérete volt: megváltó áldozat.

Az ember az eget és a természet jelenségeit figyelve, a világ minden táján csodálatos történetekbe sűrítette érzéseit, gondolatait, tapasztalatait.

A Kos jegyében felbukkanó, tavaszt és életet hozó Napról különös ógörög legenda mesél.

Élt egyszer egy görög király, Athamasz, aki Boiotiában uralkodott. Pap király volt, az isteni hatalmat, s jelét, a mennydörgést is ő képviselte. Hasonlított Zeuszhoz, a világ urához. Feleségül vette Nephelét, aki az Olümposz hegyén lakott, és egy kicsit lenézte őt. Nephelé nagyon hasonlított Hérához, Zeusz feleségéhez. Maga Zeusz gyúrta őt felhőkből: árnyalak volt, tavaszi esőt hozó felhőlány. Nászukból két gyerek született: Hellé, aki ragyogó volt, akár a Hold, és Phrixosz, a göndör szörű bárányfiú.

Athamasz aztán, megunva lenézettségét, végül elhagyta Nephelét, aki mindig távol volt, s az Olümposz ködébe burkolózott. És elvette Kadmosz lányát, a halandó Inót, aki tavasszal a gabona növekedésére vigyázott.

Az elhagyott Nephelé Athamasz halálát követelte az olümposzi istenektől. Inó viszont féltékeny volt Nephelé két égi gyermekére, ezért aztán, akár áldozat árán is, el akarta tüntetni őket. Különös dolgot eszelt ki. Megkérte a boiotiai asszonyokat, pörköljék meg a vetőmagokat, hogy ne tudjanak kicsírázni, s éhínség legyen a földön. 

Ravasz cselvetése szerint Athamasz szorongva várja majd, hogy kizöldüljön a mező, s mikor látja, hogy kopár marad a föld, rémületében az istenek tolmácsához, a jóshoz fog fordulni. Így is történt. Csakhogy Inó már jó előre megvesztegette a jóshoz menesztett küldöncöket, akik visszatérve azt hazudták, hogy az istenek egy „göndör szőrű bárányt” kérnek a magok csírázásáért, vagyis a tavasz eljöveteléért cserébe.

Mikor ezt Phrixosz meghallotta, anyjához fohászkodott segítségért, de apja, Athamasz könyörtelenül megindult vele, hogy bemutassa az isteneknek az áldozatot.

Phrixosz szerencséjére arra járt Héraklész, aki kicsavarta az áldozati kést a király kezéből, mondván, hogy Zeusznak nem kedves az emberáldozat. Közben Nephelé kérésére Zeusz és Héra megparancsolta egy közelben gomolygó csillagködnek, hogy sűrűsödjön össze, és okádja ki fiát, az aranygyapjas Kost. Lapüsztion hegyén történt e csoda.

A két tesvtér, Phrixosz és Hellé felültek a vakítóan fehér, fénylő meleget sugárzó bárányra, és elszáguldottak rajta Kelet irányába.

Az áldozat persze így is megtörtént, hiszen Phrixosz eltűnt Inó és Athamasz közeléből. A száguldó bárány tüzesen és ragyogva, hiszen maga volt a Nap, áttörte Keleten a sötétséget.

Mindenki erre vágyott: a nap és az éj egyenlő hosszúságúvá váltak.

Erre emlékezve évente ezen a napon még sokáig feláldozták a bárányt. Először maga a király volt az áldozat, később az ő nevében egy fehér báránygyapjúba öltözött kisfiú, majd végül egy valódi fehér bárány.

A legenda szerint Phrixosz, aki Hellét átölelve egy ideig erősen kapaszkodott az aranygyapjas Kos szőrébe, elaludt a forró száguldás közben, karja elernyedt, és Hellé – aki tulajdonképpen maga volt a Hold, s így nem is volt maradása a száguldó Nap közelében – a Dardanellák szorosánál belehullott a tengerbe. Azóta neve e tengerszorosnak Hellészpontosz.

Az aranygyapjas Kos mindezzel mit sem törődve száguldott tovább. Egyenesen Ázsiába, Kolkhiszba vitte Phrixoszt, aki ott – nem a háláról szól ez a történet – feláldozta őt Zeusznak. 

Az áldozatról lenyúzott aranygyapjat a kolkhiszi király parancsára az „álom nélküli sárkány” őrizte egy erdő mélyén, melyet Árésznek, Marsnak, a háború istenének szenteltek.

De innen más történet kerekedik. Itt már a Kos csillagkép uralkodó bolygójának, a Marsnak az uralma következik. Árész, Héra fia, ősidőktől fogva a harc, a rombolás, a gyilkolás és a nyers erőszak istene. Zeusz ki nem állhatta Árészt, azt állította, hogy nem az ő fia, hanem Héra önnemzéssel maga teremtette…

(Azaz a házasság és születés védelmezője – a villámok atyja, Zeusz szerint – önmaga hozta világra a háború istenét...)

E terhes kor áthallásait nem feledve, térjünk vissza a Húsvétra Juhász Gyula segítségével:


Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szívemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmúláson.


Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!


Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!


Áldott húsvétot kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2023-ban, nagypénteken

Áldott húsvétot!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató