Iskolakezdés ideje. Rég nem létező vízi járművel indulok ma felfedező utamra, kedves Olvasóm. Ha időd engedi, jer velem, szálljunk fel együtt Áprily Lajos Tutajokjára!
Nagy méltósággal, mint a hattyúraj,
a fordulóban úszik hat tutaj.
Vízen derengő ősi fantomok,
keletre lengő vízi vándorok.
Kormánylapátról gyöngyeső pereg
habloccsanásra. „Meddig, emberek?”
„Zámig.” – A válasz tompa és komor
s mélységes, mint a munka és nyomor.
Alkonyba búgó titkos harsona,
úgy zendül, mintha Thamust mondana.
S tűnnek, haladnak, szürke hat madár,
hét napja és hét éjszakája már.
Ki ez a Thamus? A görög mondavilág hajókormányosa, akit égi hang szólított, hogy legyen hírvivő, s mondja el az embereknek, hogy Pán – a mítoszi görög istenek halhatatlanságát megcáfolandó – meg fog halni. A mondát Revicky Gyula Pán halála című költeményében dolgozta fel 1889-ben, s az sokáig a magyar költészet egyik legnépszerűbb alkotása volt. Pán halála fontos toposszá nőtte ki magát a kultúrtörténetben. Jelképe annak, hogy az antik vallási felfogás elhal, és vele együtt a zsidó-keresztény egyistenhit csillaga emelkedik. Reviczky így fejezi be költeményét:
És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.
Áprily versében a régi halála s az új születése: a Maros-völgyi tutajozást váltó, síneken zakatoló vonat.
A szeptember 15-én, 1737-ben született Aranka Györgyöt, a Magyar Tudományos Akadémia elődjének tekinthető Erdélyi Nyelvmívelő Társaság és a Kéziratkiadó Társaság egyik megalapítóját joggal tartja az utókor művelődésszervező történésznek, aki filozófusként és esztétaként is megállta a helyét. Hogy költő is volt, ennek bizonyságául álljon itt Búcsúzás verse. (Egyed Emese bányászta ki az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárából, s tette közkinccsé még 2002-ben.)
Vásárhely, én megyek, maradj egészségben,
Tartsd meg s áldd meg kiket elhagyok épségben,
Utcádon nevetve a jókedv sétáljon,
Kapuidon strázsát a békesség álljon,
Az éj mikor eljő békötött szemével,
Rád az álom magvát hintse bő kezével,
A Nap, mikor reggel felserken álmából,
És eljő, postáit küldi sugarából,
Rajtad, mint mély ködöt, fekünni láthasson,
Az örömet, ezt dél örömmel válthassa,
Ennek sebes szárnyán járó órácskáit,
Mint a nagy hajónak kis vitorlácskái
Teljenek, folyjanak szerencsés szelekkel,
Múltak váltassanak szerencsésebbekkel,
Mikor Maros vize a halos Tiszához
S annak szekerébe a kevély Dunához
Fáradt lovaival későn megérkezik,
S ezek kis húgokat Erdélyről kérdezik,
Ha akar szólani merő igazságot,
Rólad ne mondhasson semmi rossz újságot.
Szép aranymadár mélyzöld fenyőfákra száll
Hol a Maros a Tiszába ömlik, Szeged felett, állt egykoron az a nagyrévi kikötő, ahova megérkezett a Kelemen-havasok rönkfa kincse is. A tutajozás éppenséggel a XVIII. század végén fontos közlekedési, áruszállítási forma volt.
Erről az időről szól a 120 évvel ezelőtt, 1903. szeptember 5-én megszületett báró Kemény János Víziboszorkány című regénye. Egy hete, szeptember 9-én Budapesten, a MOM Kulturális Központban, az Erdélyi Helikon és a Marosvécsi Kemény Alapítvány szervezésében emlékeztek meg „az erdélyi szellemi élet hídemberé”-ről. Író, mecénás, színházigazgató, a Helikon íróközösség megalapítója is volt. Kovács Levente A marosvásárhelyi Székely Színház története című munkájában így írt róla:
„...kolozsvári igazgatósága idején a színészek és a színházi dolgozók egyaránt szívükbe zárták a halk szavú, finom modorú, mélyen humánus, nagy műveltségű vezetőt, akinek a báróság és a történelmi név nem kis vonzerőt kölcsönzött. Az ő neve jelentett sokaknak garanciát arra nézve, hogy a marosvásárhelyi színházalapítás minden látszat ellenére mégsem kaland, hanem átgondolt, ígéretes művészi vállalkozásnak indul.”
Unokája, báró Kemény Endre köszöntőbeszéde után a műsor első felében egy irodalmi összeállítással emlékeztek az íróra, amelyet Medgyessy Éva dramaturg, színháztörténész állított össze, melyben közreműködtek Óss Enikő és Szélyes Ferenc.
A műsor második felében a Víziboszorkány című monodráma ősbemutatóját láthatja a közönség. Kemény János azonos című regénye nyomán Medgyessy Éva írta a darabot, rendezte és előadta Meister Éva.
Az erdőmérnöki végzettségű báró az élő természetnek nemcsak szerelmese, de hű ábrázolója is volt. Erdélyi „balladákat” írt, akár Tamási Áron vagy Wass Albert. Az író Kemény Jánost mára méltatlanul elfeledték. (Hogy mennyire, álljon példának itt az, hogy a Magyar Nemzet napilap internetes oldalán az eseményt beharangozó cikk plakátjának magyarázatában Kemény Dénes neve szerepel az övé helyett.)
A Víziboszorkányban a XIX. századi kapitalista vállalkozó nő ritka példájának állít emléket, igaz történet alapján. A tutajozás sok évszázados történetében egyedüli tutajos nő volt a regénybeli Jolka.
A víziboszorkány alakját Áprily Lajos is megénekelte az Utolsó tutajban:
Olyan némán suhannak, mint az évek,
álmatlan évek végtelen vízen.
Bátran vágnak az ismeretlen éjnek
s ki hol kötnek, nem tudja senkisem.
Utolsó fény játszik a vizek árján,
estébe fúl a harmatos határ,
s föléjük, mint egy hamvadó szivárvány,
kitérő ívet húz a jégmadár.
Az egyiken egy asszony áll: alakja
az evezőre hajlik; szobra vonz.
A szél az ingét zászlóként ragadja.
És más ruhája nincs. A bőre bronz.
A másik késve küzd a fordulóban,
a partba vágta szédült homlokát,
de már magához tért s a hosszú sorban
siet megint az éj felé tovább.
Olyan némán suhannak, mint az évek.
Csak egy kiáltó jel száll: hosszú jaj –
s csüggedt kezed lassan kezembe téved
s remegve kérded: „Utolsó tutaj?”
A Víziboszorkány nemcsak Jolka története, hanem a marosi tutajozás regénye is: Kemény odaadó pontossággal vázolja fel a hajdani marosi tutajozás csínját-bínját. A regény ötödik fejezete, Az utolsó tutaj az 1904-es esztendővel kezdődik, s az erdélyi tutajozás végóráit írja le. A vasút megjelenése, a székely körvasút kiépülése vetett véget a vízi szállításnak a Maroson.
1871-ben még csak a Marosújvár–Marosvásárhely szárnyvonal létezett, 1896-ban adták át a forgalomnak a Marosvásárhely–Szászrégen, 1906-ban a Szászrégen–Déda szakaszt, és végül 1909-ben Csíkcsicsó és Déda között bezárult a körvasút.
A nagyipari fa kitermelés a vasutakkal kezdődött, habár addig is jelentős mennyiségű fát úsztattak le a Maroson, vagy tutajoztak Romániába – állapítja meg Kánya József A Székely körvasút regionális hatásai című tanulmányában (Tér és Társadalom, 14. évf. 2000/2-3. szám). – A vasút nemcsak mint szállító befolyásolta az erdőkitermelést, hanem az első nagyfogyasztó is volt a talpfák iránti igényével.
Bár már létezett a vasút Vásárhelyig, még tutajoztak a XX. század elején is a Maroson.
Kiss Lajos református kántortanító nagyapám önéletírásából idézek:
„Így következett el 1904 szeptembere, mikor a marosvásárhelyi kollégium I. osztályának bentlakó növendéke lettem. (…)
Tavasszal nagy kirándulásokat tettünk minden vasárnap délután: Bese erdő, Kincses dombok, Kakasdi erdő volt az állandó terep, meg egy-egy tutaj-kirándulás. Vizsgák közben az évzáróig a Maroson való fürdés a gát alatt. Ebéd után trappolva rohantunk a Marosra s a Maros melletti berekben lestük a nagydiákok szerelmeskedéseit a cigánylányokkal. Máskor (...) tutajjal lementünk Nyárádtőig, s onnan vonattal jöttünk haza”.
Emlékeimben él, hogy az ötvenes évek elején édesapám még tervezte, hogy elvisz tutajozni az Aranyos-Besztercére, amíg lehet. De aztán 1960-ban elkezdték feltölteni a V. I. Lenin vízi erőmű gátja mögötti tavat. Az utolsó folyón is megszűnt a tutajozás a Keleti-Kárpátokban is.
A Csalhó alatt kialakult Románia legnagyobb víztározó tava. Tengerszint fölötti magassága kb. 500 m, mélysége eléri a 90 métert. Felszínének területe kb. 440 km2, hossza 36 km. A Keleti-Kárpátok szívében emelkedő Csalhó konglomerátum és mészkő felépítésének okán hamar szökni kezdett a víz a tóból: a víz a repedéseket tágítva illant el. Az 1980-as évek végére stabilizálódott a mai vízszint – az iszapüledék betömte a természetes tómeder repedéseit. Ma, 2023 júniusában azonban újabb – ezúttal ökológiai – katasztrófa sújtja a tavat. Több tonna műanyag palack és a turisták által az erdőben eldobott szemét lebeg a Békás-tó víztározójának felszínén.
Tutajoznak-e ma a Kárpát-medencében? Igen! A Dunajec folyócska vize már is nem a Duna vízgyűjtő medencéjéhez tartozik. Ráadásul az itteni „tutajok” egymáshoz erősített ladikokból állnak. A Dunajec évszázadokon át Szent István országának egyik legbékésebb határszakasza volt. A szepességi Vöröskolostortól induló, az Északi-Kárpátokat áttörő, a galíciai Erdősre megérkező vízitúra időtartama általában 1,5 óra. De ez csupán szép s izgalmas turisztikai attrakció.
Maradok kiváló tisztelettel
Kelt 2023-ban, Aranka György születése után 286 évvel
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
