A természet kalendáriuma (DVII.)

Tavaszi szél utat száraszt

Minden madár társat választ.

Hát én vajon kit válasszak?

Szüvet szűvért kinek adjak?

Bolyong elmém, mint a felhő;

Hull a könnyem, mint az esső:

Ki ölőmbe, ki a fődre,

Ki kesergő kebelembe.

Árkot mosott két orcámra,

Mint a zápor az utcára…

Induljunk hát első áprilisi záporok után heti sétánkra. Ha időd engedi, tarts velem, kedves Olvasóm.

 A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyja, Venus etruszk (Apru, ógörögben Aphrodité) neve után. Április a szerelem hónapja. A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni – írta volt Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.

Majdnem fél évszázada már, 49 éve, hogy 1973. április 8-án meghalt Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno María de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz y Picasso. A hosszú nevű spanyol képeihez Adalékként írta volt még 1965-ben Kányádi Sándor Húsvéti bárányát. A szomszédban dúló testvérháború aktualitása sokkoló.

Én láttam meg először. 

Három lába és két feje volt.

Ilyet még az öregek se láttak-

hallottak addig.

Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,

még a környékről is jöttek csodájára.

Borzadva néztük, mint nyalja az anya

a szörnyeteget. 

Háború volt és húsvét vasárnapja. 

– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,

vele sírtak mind az asszonyok. Komoran

néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,

s elzavarták a kisebbeket. 

– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta

újra az öregasszony s vele a többiek.

Tanácstalanul álltak a férfiak. 

– Megdöglik ez, még föl se tud állni.

– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.

De erre senki se vállalkozott. 

A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten

mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.

– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.

 Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden

szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-

boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra

homályos szemét, majd vonaglott egyet s a

méhlepényt is kilökte magából

annak rendje és módja szerint. 

– Tünemény ez, én mondom, tünemény.

– Múzeumba való, annyi bizonyos.

– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is

elhallgattak egy pillanatra. 

– Föl akar állni.

– Az állatorvost kellene...

– Az állatorvos is katona. 

Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.

Eltemettük, megkönnyebbülten. 

Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még

egy illető exhumálni is akarta. Aztán

elfelejtettük. Lassan a természet

furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy

őszintén annak hittük volna. Csak később

tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú

mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű

sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy

Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a

húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,

nem is mind keresztények.

A húsvétot megelőző vasárnap idén 10-ére, Zsolt napjára esik virágvasárnap. Próbáljuk meg békésen ünnepelni Jézus Krisztus diadalmas bevonulását Csoóri Sándorral:

Valahol most egy tulipán-szájú,

kicsi szamárka ordibál,

hátára odaképzelem magam

s vagyok Jézus király.

Förgeteg-fehér szilvafák közt

máris a borhegyre megyünk,

hozsannázó bokrok fölött

apostol-felhő jön velünk –

 – S bár kísért az egykori II. világégés borzalma –, 

Jártak itt ólom-zord hadak,

lánctalpukat a sár fedi,

sisakjukon, mint sastojáson,

tapos a kis csacsi –

 – mégis békés megmaradást, mulatozást álmodik a költő a szőlőhegyre. –

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék

homályában bort nyakalunk

s kőből-kihasított fejű

rokonokkal dúdolgatunk:

Szent István, térdepelj közénk,

magyarok térítő királya,

nagyobb király térített minket,

idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,

nézzük, hogy nő a völgyi búza

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra.

Így éneklünk s az ördöglábú

asztal lesz majd a nagydobunk –

parasztok és Jézus király,

egymást karolva mulatunk.

Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Az emberek megadták Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették, és gallyakat vágtak a fákról, János megtoldja ezt, pálmaágakról szólva.

A katolikusoknál e nap a templomban barkaszentelést (a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar, jégeső ellen), barkás bevonulást, körmenetet tartanak.

Ennek szép tükörképe a lányok sorjátéka, ami mára gyerekjátékká szelídült:

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,

nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta.

Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,

hadd kerüljem házadat, házadat.

Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, zab szerda!

A vers utolsó sora még egy ajándékot tartogat az értőnek: egy ősi ráolvasást rég feledett regölőénekből, ahol a szita egyenértékű a sámándobbal.

246 évvel ezelőtt e nap, 1766. április 10-én született a felvilágosodás korának legnagyobb tudású magyar kartográfusa, Lipszky János. 1784 után kadétként a katonai térképészetnél kezdett térképrajzolással foglalkozni. Az 1790-es török- és franciaországi háborúk idején érlelődött benne az elhatározás Magyarország térképének elkészítésére; ehhez több száz részlettérképet gyűjtött össze. Munkáját katonai elöljárói is támogatták. 1797-1802 között egységes rendszer és méretarány szerint megszerkesztette Magyarország térképét, a Mappa generalis Regni Hungariaet, amely mintegy 20.000 helységet és egyéb földrajzi pontot tartalmazott. A térképet egyedüli ilyennemű alkotásként Edinburghben és Bécsben is kiadták angol, német és francia nyelvű feliratokkal is.

Április 11. a magyar költészet napja, e nap született 1905-ben József Attila. Egy évszázada, 1922-ben írt Tavaszi énekével emlékezzünk meg róla:

Éneklem a tavaszt, a fényt,

Bimbózó ifjú zöld reményt,

Szerelmes szívem sóhaját

S csitítgatom szegényt,

Nekem nyílik minden berek

– A vérem játékos gyerek –

S a Nap elém hajol

És rám kacag, milyen ravasz

– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! –

Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,

A szellő nádi hegedű,

Rügyeznek ifjú lányszívek,

Az arcokon derű!

Csikó nyerít szerelmi vészt

S a torkom fölkiáltni készt:

– Vén Földünk hogy forog!

S a kék ég is milyen magas,

– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! (…)

A tavaszt dicséri a 136 évvel ezelőtt, 1886. április 14-én Aradon született Tóth Árpád.

Örök tavaszban járnék, –

– kezdi álommeséjét. Impresszionista, szecessziós, de ugyanakkor részleteiben realista képei az I. világháború emberpusztításával szemben a szomorúságba hajló békevágy kigyöngyözött remekei –

melyben a rügyek barna

Puháján új levél görbül már szelíden,

Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,

S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma…

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,

Csak mintha illatos közelű szűzkisasszony

Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:

A zsenge napsugár, mely barnára se kormol…

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,

Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dúdolgat,

Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,

S kék csipkével beszegné az utakat az árnyék…

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,

Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,

Ballagó bogarat kék párjához terelnék,

S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon…

Olvasnék eltűnődve, mily titkos, furcsa műszer

A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,

A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:

Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel…

S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgű vegyszer,

Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,

S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,

Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer…

S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,

Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?

Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,

Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?

Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,

Be keserű utánad az árva lélek íze,

Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,

S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,

A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem

Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren

Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény…

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vigaszt, halkat,

Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, –

Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjű hársfa

Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat…

Szelíd ezüstbarka-zenéjű szomorúfüzek alatt maradok magam is kiváló tisztelettel. 

Kelt 2022. április 8-án, 287 évvel II. Rákóczi Ferenc halála után.