A természet kalendáriuma (DXIX.)

      Korán jött kánikula. Pompás fénybársonyú gyümölcsök húzzák már az ágakat, érőfélben a búza, a kukoricán kócosodó csövek.

      Az ógörögök szerint a Nap nap nap után megajándékoz bennünket a fénnyel. Minden alkonyatkor aranyserlegbe szállva ráereszkedik Ókeánosz hullámaira, aztán kelet felé hajózva rálel Éosz hajnalistennőre, aki már várja a négy égtáj gyors paripáival az aranyszekéren. Szárnyas paripái elől fiatal daliák futnak, akik rendre a láthatatlan mélységbe vetik magukat –  ők a nappali ragyogás vakította csillagok. A Nap a földi rend ura, a hagyományokon alapuló tudás s az erkölcsi normák őre.

 Héraklész, amikor a némeai oroszlán ellen indult, tudva tudta, hogy a Nap állata, az Oroszlán legyőzhetetlen. Héraklész már nem a sodró vágyai után rohanó hős, számol az idővel, a lehetőségekkel, szabad akaratából vállalkozik a harcra, s tudja, hogy belehalhat. S valóban, az oroszlán testén fegyver sebet nem ejt. Hát puszta kézzel, saját testi erejével küzd meg vele. A vakmerő hérosz, ha meghalna, nyomban istenné lenne. De ő a győzelmet akarja, annak árán is, hogy halandó ember marad. És győz, a halál ellen. Majd miután harmincnapos mély álomba merül – közel ennyit időz a Nap egy-egy állatövi csillagkép házában –,visszatér halálközeli álmából, s a lenyúzott oroszlánbőrt magára öltve lesz ő maga legyőzhetetlen.

 A némeai oroszlán pedig csillagképpé vándorolt az égre.

Most harminckét éves vagyok.

– kezdi hasoncímű versét Kosztolányi Dezső az első világégés harmadik évében, 1917-ben –

Nyár van.

Lehet, hogy tán ez, amire

vártam.

Egészséges bronzarcomat

aranyfénnyel veri a nap

és lassan

megyek fehér ruhában a

lugasban.

Pipámba sárgálló dohány,

a füstje kékes, halovány.

A fák alatt egy kerti széken

alszik szelíden feleségem.

A küszöbön fiam. A szeme kék láng,

nagy szőke fej.

Álmos, puha száján csiklandva csorran

a lanyha tej.

Vad délután, a föld parázsló.

Részeg-virágok és darázs-szó.

 Korai kánikula. Akárcsak most. Gyakori vendégek a zivatarfelhők. Ezek nem mindig kapcsolódnak hidegfront-átvonulásokhoz, helyi hatások következtében jönnek létre. A déli, kora délutáni órákra emelkedik a felmelegedett légtömeg olyan magasságba, hogy a magával ragadott vízpára ott hirtelen kifagy, majd a gomolyfelhő szélén, mint egy hatalmas üstből a kihűlő vízpára, palástként lehömpölyög a felhő peremén. Azt az újólag felemelkedő párával teli légtömeg ismét magával ragadhatja a felhő kürtőjébe. Ha a jég nem olvad meg teljesen, újabb réteg víz fagy rá. A nyári zivatarok gyakorta jégesővel járnak – ilyenkor a felhőben keletkezett jégcseppeknek nincs idejük elolvadni lefele hulltukban, s elérik a talajt. Általában, esővel vegyesen, néhány milliméter átmérőjű jég hull. Ritkán csak jég, s egészen ritkán nagyobb, centimétert meghaladó nagyságú esik. Gyakran kis körzetben adja le terhét egy-egy terebélyesebb gomolyfelhő, ritkán megyényi területet érint a nyári zápor. A felhőzet napi járásában van egy kora délutáni maximum és egy késő esti minimum, ennek megfelelően a helyi zivatarok kora délutániak általában. A villámlás és dörgés velejárója a zivataroknak. A villámcsatorna átmérője néha csak pár mm, máskor néhány cm. A több ezer fokra felhevült levegő az elektromos kisülés hatására robbanásszerűen kitágul, ez okozza a mennydörgést, s a felhő és a talaj közötti többszörös visszhang sokszorosára erősödhet. Mégis július és augusztus a legderültebb hónapjai az évnek.

 A derült éjszakai égbolt, a késő esti felhőzet járuléka pedig ezrével kínálja csillagcsodáit. A Tejút derengve felszikrázik. Mi – a naprendszerünk – galaxisunkon belül nagyjából annak szimmetriasíkjában helyezkedünk el. Bárhonnan pillantunk reá, glóriaként fog körül bennünket.

 Tájékozódásunk végett a Hattyú csillagkép Denebjét, a Sas Altairját és a Lant Vegáját keressük – fényes, feltűnő csillagok a zenit közelében.

 A Hattyú csillagkép egy szerelmi kaland emléke. Zeusz, az ég és a villámok ura, a sors istennőjét, Nemesziszt ostromolta szerelmével, ám az nem állt kötélnek, s hogy üldözőjétől szabaduljon, különböző állatok alakját öltötte magára. Zeusz végül hattyú képében egyesült vele.

 A Sas az a madár, melyet Zeusz küldött a földre, hogy elragadja a páratlanul szép ifjút, Ganümédeszt, kit az istenek atyja pohárnokául akart megtenni.

 A Lant Orpheuszé, melyet Apollón ajándékozott neki, melyre a dalnok kilenc húrt feszített a kilenc múzsa tiszteletére.

 A Sas és a Hattyú között található Delfin meséje arról szól, hogy a gyönyörű hangú Arión hajóját kalózok támadták meg, s mikor meg akarták ölni, egyetlen kívánsága az volt, hogy énekelhessen még egyet. Hangja hallatán egy delfin úszott a hajóhoz, s amikor Arión váratlanul vízbe vetette magát, a partra úszott vele. Mivel a nekik is kedves énekest megmentette, az istenek őt is az égre helyezték.

 A latinos Herkules csillagkép Héraklész félisten égi mása.

 Az Északi Korona Ariadné királylány fejdísze. Egyik mondaváltozat szerint nem a letekert fonál vezette ki Thészeuszt a labirintusból, miután legyőzte a Minótauroszt, hanem a tündöklő fejék ragyogása.

 Sok ógörög költözött az égre, sok a növények nevébe.

 Egyike a növényekbe költözötteknek Leandrosz. Az abüdoszi görög ifjú egy ünnepség alkalmával beleszeretett a szép Héróba, aki a Hellészpontosz túlsó európai oldalán, Szésztoszban egy toronyban élt Aphrodité papnőjeként. Leandrosz minden éjjel átúszott a tengerszoroson – ez ma a Dardanellák –, hogy az éjt kedvesével töltse. Héró a toronyra kiakasztott lámpással jelezte neki az irányt. Egy viharos éjen a lámpa kihunyt, és Leandrosz a tengerbe veszett. Másnap reggel Héró, meglátva szerelmesének parton heverő holttestét, levetette magát a toronyból. A történetet Muszaiosz Héró és Leandrosz című epüllionjából ismerjük. Ovidius Hősnők levelei című versfüzére is fölelevenítette a két szerelmes történetét, fiktív levelei formájában. Drámának dolgozta fel Grillparzer, versre ihlette Schillert, Tennysont és Rossettit. A tengerszoros átúszásával Szésztosz és Abüdosz között egyébként az újkorban is többen próbálkoztak, elsőként – és sikeresen – Byron 1810. május 3-án; az eseményt versben is megörökítette.

Bámulom a leandert:

 – írja Tornai József A leander júliusa című versében –

boldogtalanságomban jó látni

boldogságát;

mivel süti a nap, naivan azt érezheti,

hogy az élet semmi egyéb,

mint nyár és virágbomlás,

mámoros méhzümmögés,

aminek nincs vége

akkor sem, ha letör a szél

egy-két ágat,

rózsaszín szirmot.

Ha nem hinném, hogy isten

a csontjaimban lakik,

ezek a kis kelyhek táncolnák

szemembe,

hogy él, lobog a titok,

mindegy, tudunk-e róla,

érezzük-e a sugárzását,

mikor júliusban a bimbók százait 

kikölti

és újra meg újra

lepörzsöli a halál szárnyait.

 A babérrózsának Linné adta, az ógörögből átvéve, a leander (Nerium oleander) tudományos nevet. Széles vidéken honos fa, a Földközi-tenger medencéjétől egészen Indiáig. Már az ókorban is dísznövénynek ültették,  még a legyeket is elriasztja. Kedvenc, teleltetendő dísze a Kárpát-medence nyári virágoskertjeinek is. A múltban, hogy a könyveket megvédjék a rovarok kártételétől, leanderleveleket tettek a lapok közé. Virágszíne lehet fehér, sárga és a rózsaszíntől a bordóig bármilyen árnyalatú. Illata édeskés, átható. Oleandrin nevű glükozidja miatt kis mennyiségben fejfájás, rosszullét ellen használják a gyógyászatban. Nagy koncentrációban mérgezést, nagyobb dózisban, a szívritmusra hatva, halált okoz.

Ha haldoklom, ezt suttogom.

Nyár volt.

Jaj, a boldogság máshová

pártolt.

Egészséges bronzarcomat

aranyfénnyel verte a nap

és lassan

mentem fehér ruhában a

lugasban.

Pipámba sárgálló dohány,

a füstje kék volt, halovány.

A fák alatt egy kerti széken

aludt szelíden feleségem.

A küszöbön fiam. A szeme kék láng.

Nagy szőke fej.

Álmos, puha száján csiklandva csorrant

a lanyha tej.

Vad délután volt és parázsló.

Részeg-virágok és darázs-szó.

 Kosztolányi Most harminckét éves vagyok című versének második szakaszával zárom mai sétánkat, kedves Olvasóm. A vers kötetben csak Trianon után, 1924-ben jelent meg A bús férfi panaszaiban.

 Maradok kiváló tisztelettel.

 Kelt 2022. július 1-jén, rák hava  első dekádjának végén