Az 1900. január 25-én született Fekete István – a Bogáncs és megannyi állatregény szerzője – írta ezt a Hóvirágról. Keletkezésekor még valóban marokszám tépték, s kilószám vitték a piacra… kisstílű kapzsik. Gyarlóságunk annyira meggyérítette állományait, hogy ma már védeni kell őt (!) is.
Az idei elsőt pár napja láttam egy belvárosi utca járdaszéli virágágyásában. (Léteznek még ilyenek itt-ott a nagyvárosokban is.) Szemetes utcán, autók kipufogógázködében hirdette az élni vágyás reményét.
Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy – te vagy a: Legelső…
Január 25. pálfordulás – a természetben is. Pál napja időjárásából az egész esztendő termésére, gazdasági életének kilátásaira próbáltak következtetni eleink.
Ha fényes Szent Pál,
Minden termés szépen áll.
Ha Pál fordul köddel,
Jószág hullik döggel.
Szent Pál – ahogy magát megnevezte, nem találván méltónak magát az apostoli címre, „a legkisebb az apostolok között” – a vízöntő havát képviseli. Megtérése, s hogy a pogányok misszionáriusává lett, a kezdete a kereszténység világvallássá válásának.
Beh jó világ a hóvilág,
De csak meleg szobában;
Virulhat kinn a jégvirág,
Ha kézben telt pohár van!
Fel is köszöntöm tél apót,
Hogy újra visszatére:
Terítsen enyhe takarót
Vetésre, venyigére;
Vidor tavasz keljen nyomán,
Nyár is, ősz is dicsérje,
S jó új bor és kenyér után
Hálánk híven kísérje.
Télen. 130 évvel ezelőtti telet idéz Gyulai Pál 1893-ban írt verse. Három év híján két évszázada, 1826. január 25-én született Kolozsváron a magyar irodalom mindenese.
Az egész táj egy hótenger,
Rajt’ egy-két bágyadt sugár,
De nyugodt, mint öreg ember,
Akinek nincs vágya már.
Lomb, virág és víg madárdal
Eltűnt, mint a szerelem;
Az emlék is lassan elhal,
Száraz kórón s levelen.
(...) Minden nyúgodt és kifáradt,
De nem vénség ez s halál,
Ami nyugszik, újra támad,
És tavasz, nyár visszaszáll.
Csak te vagy más, oh emberszív,–
Tél ha egyszer béhavaz,
Hiú vágyad hasztalan vív,
Nincs számodra új tavasz!
Terüljön enyhe takaró ágakra, venyigére
Hadd ébresszelek, kedves Olvasóm, ebből a január végi reményvesztettségből a 2023. év vadvirágával. Az elmúlt év végi szavazáson a borzas len (Linum hirsutum) jelentős, 60%-os fölénnyel maga mögé utasította a tarka nőszirmot (Iris variegata) és a selymes peremizst (Inula oculus-christi). A szavazásra jelölt fajok ezúttal a szárazabb, sztyeppi élőhelyekhez kötődtek, így a szervezők ezen élőhelyek fontosságára és megőrzésük lehetőségeire kívánják felhívni idén a figyelmet. Az online szavazást a Vadonlesők Közössége Természetvédelmi Egyesület honlapján bonyolították le, együttműködő partnerükkel, a Magyar Biológiai Társasággal közösen. A borzas len Kelet- és Közép-Európában elterjedt faj, kelet felé a Kaukázusig, délen pedig a Kaszpi-tengerig fordul elő. A Kárpát-medencében száraz gyepekben, sztyeppréteken, meszes homokpusztagyepekben, ritkábban száraz tölgyesekben találkozhatunk vele. 50–80 cm magas, felegyenesedő szárú évelő növény. Május és július között virágzik, az álfüzérbe tömörülő virágokban 5 liláskék – a klasszikus lenkéknél lilásabb – szirom található. Mirigyes csészelevelei és szőrös szára fajbélyeg; innen ered magyar és tudományos nevében a borzas (hirsutum) jelző.
Igazi kuriózumnak számít a 2023-as év gombája, az ehető disznófülgomba (Gomphus clavatus). Az idei három gombafajjelölt savanyú talajú erdők lakója: ilyen élőhelyekből, lápokból ma már kevés van, pedig ezeken a területeken sok különleges és védett gombafaj fordul elő. A két másik jelölt a mérgező citromgalóca, amelynek érdekessége, hogy a benne található méreganyag megegyezik a varangyokéval, valamint a meglehetősen ritka vörösbarna vargánya voltak. A győztes disznófülgomba feltűnő, különleges színű gomba: 4-10 cm széles, 2-6 cm magas, tölcsér alakú, bunkós, felül lecsapott, öregen kissé benyomott, pereme szabálytalanul hullámos. Felszíne sima, ibolyás színű, később sárgásokkerre kifakuló. A termőtest lefelé elvékonyodó, a tövénél fehéren nemezes. Középhegységi, hegyvidéki faj. Meszes alapkőzetekről, bükk, jegenyefenyő és luc alól jelzik előfordulásait. Nyáron terem. Az élőhelyeinek csökkenése (degradáció, talajeutrofizáció, klímaváltozás) veszélyeztetik a faj fennmaradását. Európában az 1980-as évektől kezdődően termőtestképzése jelentősen megritkult. Több országban is kipusztultnak tekintik.
Mindkét szavazatgyőztes faj nyári dísze a természetnek.
Most még inkább hó kéne legyen erdőn, mezőn. Mint a száznégy éve, 1919. január 27-én örök téli álmába szenderült Ady Endre versében:
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn? Nemhogy akkora tél, melyben lovas szánon húznék át, de hó sincs az útszéli Krisztus-kereszteken manapság. Emlékszem, hogy gyerekkoromban a nyári konflisok sítalpat kaptak ilyentájt, s úgy szállították Vásárhelyen a Nagyállomásról a város bármely pontjára a vonaton érkezőket. A téli vakációból a művészeti líceumba visszaérkező unokatestvéremet így szánkáztatta meg édesanyám, s vele együtt engem is, nagy kitérőt téve: fel a Bulevárd felett a kadétiskoláig, s úgy visszaereszkedve a kisszerpentinen, s a Szentgyörgy tér felől érkezve a régi Nagypostával szembeni zárdaépületig, ahol a művészeti bentlakása volt abban az időben…
Húsz éve elmúlt s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
Húsz éve? Hatvan éve is megvan, hogy ott repült a szánunk a téli havazásban. A Székely Kioszknál fordultunk meg. (A Lovarda még létezett a megyei nagykórház helyén, az agyagbányákon túl, s persze le egészen a marosszentgyörgyi kápolnáig lólegelő volt csupán – Vári Attila Lassított lónézésének rég letűnt világa.)
Annak is lassan negyedszázada, hogy 2000. január 30-án késő este a Nagybánya melletti Zazár település közelében átszakadt egy cianid- és nehézfémtartalmú szennyvízzel teli zagytározó gátja. Az ülepítő a román–ausztrál tulajdonú Aurul bányavállalaté volt. Az eljárás során keletkező mérgező vegyületekkel teli mellékterméket vezették ebbe az ülepítőmedencébe. A 25 méteren átszakadt gáton keresztül 100–120 ezer m3-nyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult ki előbb a földekre, onnan a Zazar és a Lápos folyóba, majd a Szamosba, onnan a Tiszába. Csernobil óta ez volt az egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófa Európában, több mint 1200 tonna hal pusztult el pár nap alatt. Azóta február 1. a Tisza élővilágának emléknapja.
S éppen negyedszázada, hogy 1998. február 1-jén lépett érvénybe az Európai Tanács nemzeti kisebbségek védelmét célzó egyezménye, amelyben „a tagországok kötelezik magukat, hogy a saját területükön védelmezik a nemzeti kisebbségek létezését”.
Hiányérzeteink bizony sokrétűek...
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023. január 27-én, 163 évvel Bolyai János halála után
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
