A költő-bábrendező Urbán Gyula szomorú látomása ez az Őszi dal.
Végül leroskad. Fagy-tüdő
zárja be testét, s őszülő
homloka fölött ott ragyog
egy virág. Tavaszig dobog.
Hogy a végén csak azért is ott dobogjon az elkövetkező tavasz virágígérete. Mese ez, a valóság meséje.
Az utolsó szeptemberi nap, a magyar népmese napja a legnagyobb magyar mesemondónak, Benedek Eleknek állít örök fényű emléket 2005 óta.
Október a nyolcadik hónap, mármint a rómaiak évkezdő márciusától számítva. Egyedül Domicianus császár tett kísérletet a név megváltoztatására, amennyiben önmagáról neveztette el, de mert rossz császár volt Domicianus, a domiciánus hónapnév sem kellett senkinek.
Néma robbanással hasadnak ezerfelé a töviskosztümű gesztenyék
Egyre mélyebbeket lélegzik,
álmodni indul a világ,
kesernyés furcsa illattal terhelten
szép-kíméletlen szelek hordják
ártatlan fák ünneplőit,
s a túlfűtött színorgiát
füstszag telíti s pernyekönnyűség –
befejezetlen szimfóniák
zsibonganak a légben
s hovatovább néma robbanással
hasadnak ezerfelé
az utolsó töviskosztümű gesztenyék,
értelmeit veszíti a hang s a fény:
valami „útra vált” mibennünk?…
Október. Killár Kovács Katalin versével indulok az új hónapnak. S fájdalmas sóhajával a korán távozott színésznő-színészpedagógus, költőnőnek:
Jaj, ezt az őszt
elölről
sohse kezdeném!
Október. Néha még tücsökhangot hallani, meglepő módon távol a mezőtől, a város közepén is. Ahogy azt Szepesi Attila is megírta az Egy tücsök emlékére című meseesszéjében.
Hová lett a Láthatatlan Tücsök?
Elképzelni sem tudom. Ahogy azt sem, hogyan került harmadik emeleti lakásunkba. Tán a lépcsőn gyalogolt fel, vagy a vízvezetékcsövek labirintusán emelkedett a magasba. Így aztán La Fontaine hetyke hőseként lopózott a padló repedései közé. Nos, akárhogyan történt is, érzem, hogy La Fontaine említése a mi tücskünkkel kapcsolatban stílustalanság. Mert ez a hívatlan jövevény inkább a görögök fekete tücske volt, az embernél sokkal vénebb, titkokat tudó bogár. S mintha ismerte volna hellászi őseit, a múzsák védenceit, könyvespolcom alatt érezte igazán otthon magát. Azt már csak a pontosság kedvéért említem, hogy a „görög polc” alatt muzsikált a legátszellemültebben, Heliodoros és Plotinos közelségében.
Mit keres egy tücsök a lakótelepen? Nem tudhatom. Ahogy azt sem, milyen is valójában, mert látni nem láttam soha. El sem tudom képzelni, hogyan változtatta a helyét olyan szeszélyesen és fürgén a padlórepedések között. Hangját követhettük szobáról szobára, mert olykor nyughatatlanul járta a beton és a parkettdeszkák közötti sötétséget.
Sokig úgy képzeltem, hogy egy egész tücsökcsaládot vendégelünk. Egész zenekart. Percenként hol innen, hol onnan hangzott fel a cirpelés, mintha a zenekar hangolna: mintha tagjai külön-külön készülnének az összjátékra, de ez a várva várt zenekari produkció mindig elmaradt. Ebből következtettem arra, hogy csupán egyetlen muzsikus vendégünk van, aki – így kell mondanom –, nyugtalanul vándorol fel-alá. Azt sem tudom, mi a tücsöknél a szokás: a hímek vagy a nőstények zenélnek-e, netán mindketten, és mi váltja ki bennük ezt a múzsai tevékenységet.
A mi vendégünk pontosan tudta a maga idejét. Mikor a gyerekek szobájában a villanyt eloltottuk, s a mienkben feltettük kedvenc lemezeinket, Schütz, a „Maestro Saggitarius”, vagy a szeszélyes
utókoráról mit sem sejtő Palestrina zenéjét, a korábban kedélyesen hangicsáló tücsök tüntetően kivonult a szobából, a padlórepedések védelmében. Egyenesen a már elsötétített gyermekszobába tartott. Bizonyára nagyon új volt neki ez az általunk kedvelt muzsika, harsányan modern és tétován bonyolult, az ő történelmen kívüli tücsök-léptéke szerint. A gyerekek már várták, és ha olykor késett vagy elma-
radt, türelmetlenül reklamálták másnap. Ők zöldnek képzelték, frakkos-keménykalapos muzsikusnak, amilyennek a La Fontaine- és Pinocchio-kötetek mutatják.
Ismerőseink, vendégeink is családunk hetedik tagjaként tartották számon. Mióta nem zenél, szemrehányóan kérdezik: hová lett a házimuzsikus. Sajnos, nem tudom, hová lett, ahogy azt sem tudhatom, mi lesz a liftaknába besurranó faligyíkokkal, a betonfal öklömnyi repedéseibe fészket rakó seregélyekkel, a tévéantenna hegyében nászát ülő vörösvércse-pár fiókái felnőnek-e itt a lakótelepen.
Hiányzik a Láthatatlan Tücsök.
A japánok és kínaiak tartottak valaha díszes fémkalitkában „harci tücsköket”. Az egymás ellen ingerelt rovarok – a véres kakasviadalok hőseihez hasonlóan – afféle cirkuszi produkciót szolgáltattak. Ilyen „műbogár” nem kéne. Nem valamilyen modern és rafinált állatszeretetből, az mindig gyanús, inkább azért, mert a cifra ékszerkalitka tücske – véleményem szerint – hasonlítani fog előbb-utóbb ahhoz a kézhez, mely a ketrecet megcsinálta.
Az őszi kert már hetek óta csak felejt
Az áthallásos állattörténet erkölcsi mondandója – egyrészt az esszé még 1990 előtt íródott (a ketrecet formáló kézzé hasonuló ketrecben tartott bohóccá degradálódása), másrészt aktualitását éppen a ma méregzöld aktivistáinak gyanús és rafinált állatimádata adja – emlékképeket hív elő bennem az urbánus környezetbe bekényszerülő állatokról. Az itt csak gondolataimból előbújó téli túlélő, mi több: télen igazán aktív „szorgos” (fáraó)hangyák pimaszsága. (Jobban szeretem a városban ma már – a globális felmelegedés miatt is – megjelenő kabócák cirpelését hallgatni, mint a hangyák homokszemösvényét sepergetni a teraszajtótól a konyhaasztalig. No persze, télre a kabócák, tücskök eltűnnek, maradnak októberre az Egyiptomból ideszármazott fáraóhangyák.) Az évtizedek óta a város központjában székelő középiskola udvarának napos oldalán a falrepedésekben élő többgenerációs gyíkcsalád története. A városi parkokat manapság elözönlő, nem is a seregélyek, de a feketerigók kedves, ma már egész évi jelenléte. (Ma már cinkék, vörösbegyek, mi több csóró szarkák sokasága duzzasztja a nagyvárosok egyre népesebbé váló madárseregletét.) Nem is beszélve a vércsék – a táplálékbőség miatt – egyre inkább számottevő tömeges urbanizációjáról. De megjelentek az emlősök is. Tavaly ősszel mezeiegér-pár fészkelte be magát a nagyváros közepén álló társasházunkba, éppen a mi lakásunkat választották főhadiszállásul, s mikor már könyveimet kezdték rágicsálni, kiparancsoltam őket otthonunkból. A róka mellett a nyuszt, nyest, vadmacska, s bizony sok helyt medve kóborol be a városba is. S ott vannak az új hazát hódító rovarok: harlekin-katicák, vándorpoloskák, ázsiai márványpoloskák.
Az ember elveszi az állatok életterét, s azok rákényszerülnek a túlélés miatt az invázióra. Vagy kipusztulnak.
Jut mindez eszembe így október 4. – 1991 óta az állatok világnapja – táján.
De nemcsak az állatokkal nem bánik kellő figyelmességgel az ember, a növényekkel sem. Faludy György 1994-ben írta CCLXXVI., A fák című szonettjében:
A fasorokban kiirtják a fákat,
nehogy fejünkre dőljenek, mivel
rohadnak mind. Mily kár, hogy az ember, állat
helyett a fák s virágok kezdik el
a kihalást. Ha mi jönnénk először
tennénk valamit. De nincs-e elég
kacat a boltokban minden vevőnek?
S házadban délután több jó zenét
hallgathatsz mint Bach egész
életében,
és volt-e ennyi pénz meg ital régen?
nincs-e kocsija majdnem minden háznak,
hogy gazdája kedvére furikázhat
a lég szennyében? És ezért nem bánja,
hogy ettől fullad meg az unokája?
A fasorok kiirtására tett kísérletek szomorúan köszönnek vissza minden igazi vásárhelyi emlékeiből.
1582. október 4-e óta a keresztény ember új naptár szerint számítja az időt. E nap után október 15-ét írtak. Hát ugorjunk mi is, akár a Gergely-naptár bevezetésekor. Nem, nem időben, magunkat meghaladó józan gondolkodásban és empátiában!
Október első hete, vénasszonyok nyara. Öregeké, valahogy olyanformán, mint Tömöry Péter egykor fiatalon írt szép soraiban:
Ülnek szúette padjain
a vénülő időnek,
zászlóba omló fényein
a rozsdavörös ősznek.
Lelkük ökörnyál – tovaleng,
testük marad kölöncnek,
fiatalodó napjaink
lángjában töpörödnek.
Csak nézik tűnődő maguk
mint vész el a jövőben –
Szoros évgyűrűk – unokák –
testükre pántként nőnek.
Ülnek, ülnek az öregek
vágyaik üszkös szárnyán,
nem röppenhetnek már sohsem,
álmuk szürke szivárvány…
Sodró utca, hűvös tömeg!
Míg kikerüljük őket,
hányszor simítjuk gondjait
a véggel küszködőknek?!
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2022-ben, Benedek Elek születése után 163 évvel
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
