A Torockói gyász

• 2024-09-25 17:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (44.)

Sorozatunk 43. részében kezdtük el „a magyar irodalom szeretetre méltó asszonya”, Ignácz Rózsa életművének a bemutatását, amelyben éppen csak megemlítettük az 1956-os események után két évvel, 1958-ban megjelent regényét, a Torockói gyászt, amely a torockói bányászok 1702-es felkeléséről szóló „részvétteljes, lélegzetelállítóan szép – áthallásos regény”. A könyv a maga korában úgy hatott, „mint amikor a szörnyű kórban embertelenül szenvedő forró, lázas homlokán hűvös, gyengéd női kéz simít végig.” 

Kriza Katalin, a bányászok krónikása 

Gerincferdülése és púpossága által a Két élet Bertájához hasonlítható a Torockói gyász (1958) elbeszélő hősnője, Kriza Katalin. Ráadásul e két regénybeli lány elvhűsége, önfeláldozó bátorsága is nagyon hasonló. A torockói református lelkész leánya a család, betegség és magánélet köreiből úgy emelkedik ki, hogy 1702-ben az egész bányászváros ifjú hősévé, egyúttal a bányászok történelmének krónikásává válik. Amikor a templomozó, éppen esketésen részt vevő torockóiakat körbekerítik az osztrák császár katonái, a megtámadt, riadt emberek csekély ellenállása is felségsértő lázadásként hat a rendcsinálásra és példastatuálásra odarendelt Rabutin grófnak, ezredesnek. Ezért rögtön felakasztatja azt a két fiút, akikkel a bányászok szabadságjogainak perében már találkozott, s akik a templomban ellenállást mutattak az erőszakkal szemben. A két bajtárs közül az egyik a vőlegény, a másik az udvarlói között ingadozó fiatal menyasszony első választottja… Az esküvő helyét átveszi egy riasztó huzavona, Rabutin (gúnyneve Rabbá tőn) az ott lévő bányászokat egy olyan ív aláírására szólítja fel, amely által önként lemondanának szabadságjogaikról. A két kiszemelt áldozat felakasztása előtti percekben a lelkész leánya felkapaszkodik a harangtoronyba, hogy fáklyát dobjon a zsindelyes tetőre, mert riasztani akarja az egész települést és környékét. A templom lángba borul, Katalin azonban lezuhan. Csúnya sebeiből a város mindenes dajkája-ápolója, Göndölné gyógyítja ki. Katalin elég hittel és bölcsességgel bír, hogy rendezze magában a város és saját sorsa fordultának új tapasztalatait. Torockó bányászai jobbágysorba süllyednek, aki nem halt meg, él tovább… a torockói asszonyok pedig festeni kezdik a veres karikákat a házak oldalára. 

Katalin krónikát ír, naplót vezet a Torockón történtekről, de izgatott pillanataiban vért köhög fel: a szárazbetegségből (tüdőbajból) lelkész édesapja, tanult bátyja szeretete, de még Göndölné sírig tartó ápolása sem tudja meggyógyítani. Katalin csak négy hónappal éli túl a császáriak templomi támadását és a két ifjú (az egyikbe titokban ő maga szerelmes) kivégzését. 

Lázadás vagy önfeladás 

Jóval több kóreset, gyógyulás, illetve „exitus” ábrázolása található e könyvben, mint amennyiről röviden beszámolhatunk. Ignácz Rózsa regényének egyik fő erénye, hogy többféle nézőpontból láttatja a cselekményt, a regény szereplőit, az élet vagy halál, a lázadás vagy beletörődés kérdéskörét. A Thoroczkay család kerekesszékben élő öregasszonya kétarcúságát például a szerző azzal igazolja, hogy Thoroczkay Zsigmondnénak kétfelé kell „húznia”, mivel egyik fia kuruc, a másik meg labanc. Ami a legszorongatóbb, ilyenféle önellentmondónak tűnő kérdésfelvetés a regényben, az a lázadás avagy önfeladás dilemmájáról szól. Ezt a témát a lelkész feljegyzései között találjuk. Kriza Áron a sűrű, de szűkszavú anyakönyvi adatok nyomában a győztesek nyelvén és jogi formulákban jegyzi fel azt, hogy Torockó népe miként jutott jobbágyi sorba: „harmadszor is rebelláltunk”, „némelyek példás büntetésüket elvették” – írja; majd szédületes meakulpázás közben kifejti: 

„Megérdemeltük volna, hogy mint megkeményedett nyakú, vakmerő emberek, mindnyájan bűnhődjünk, de földesuraink újból gratiájukba vettek, azért mi egész városostól, kicsintől nagyig kötelezzük magunkat”…

A jobbágyi sorba kötelezte magát Torockó. A négy pontba szedett kötelezettségi lista végén a lelkész remegő tollal írja és aláhúzza, hogy „minden erőltetés nélkül” történt „az elkötelezés”. Az aláhúzás után egy jel, majd még egy gyors bejegyzés áll ott Kriza Áron tollából: 

„Eme három sátáni hazug szó [minden erőltetés nélkül] okozta lelki halálát egy egész város maradék népének, melyből nehezen reméljük a feltámadást.” (Torockói gyász, Móra Kiadó, 1959, 237–238.) 

A lelkész megküzd lelkiismeretével és félelmével is. Mire ez utóbbi feljegyzéssel is elkészül, „mint pólyásgyerek halk nyöszörgése”, úgy száll a másik szobából feléje leánya haldokló hangja. Katalin suttog valamit, talán az örökké szót, amire édesapja az Öröködben kezdetű halottbúcsúztató éneket kezdi énekelni… A regény mégsem e fenségességében komor halotti énekkel zárul, hanem a mégis megmaradt, új templommal is rendelkező Torockó emlékező kisközösségének beszélgetésével. Felcsendül egy másik nóta is: egy ballada az 1702-es novemberi esküvőről, amely váratlanul erőszakba torkollott, és a bányászváros jobbágysorba taszíttatásához vezetett. Az emlékezet megeleveníti a holtakat, és mindenben kíséri az élőket. 

A házfalakra festett vörös kör

Ignácz Rózsa konkrét történelmi tények és Orbán Balázs leírásai nyomán drámai megjelenítő erővel rekonstruálja Torockó szabad bányászváros közösségének megpróbáltatásait. (Erdély éppen egy évvel korábban, 1701-ben veszíti el önállóságát.) Az 1702-es esztendő megpróbáltatásait a Thoroczkay család jogtalanul uralkodni, elnyomni és gazdagodni vágyó tagjai, illetve az osztrák császári hatalmat képviselő Rabutin generális erőszakos magatartása okozta. A régió a kuruc mozgalmak, II. Rákóczi Ferenc szabadságmozgalmának leverése után végképp elveszíti szabad királyi városi rangját. A házfalakra festett vörös kör – a torockói gyász jelképe – és annál inkább a torockói emberek emlékezetébe vésődött történelmi tudat azonban ébren tartotta két évszázadon át a bátorság, a szabadság és a megmaradás vágyát. Ignácz Rózsa 1958-ban csodával határos módon megjelent regénye erőteljesen utalt az 1956-os forradalomra, és nemcsak a veres karika emlékeztetett az 56-os zászlóba vágott körre. Nemcsak Torockón történt, hogy az elnyomatást tébolyítóan gyorsan „vezették be”, és nemcsak Torockón esett meg, hogy körülményes, felháborítóan rafinált és jogtalanul megnyert perek folytak a dolgozó emberek jogai ellen. És nemcsak Torockón akasztottak fel húszéves fiatalokat valódi indok nélkül. 

Ignácz Rózsa írta az első olyan novellát – rögtön 1956-ban, amelyben a „pesti srácok” kifejezést használta a forradalomra; ez az Igazat játszottak című novella a Rendületlenül című lapban meg is jelent. Az írónő nem volt hajlandó ellenforradalomnak nevezni a forradalmat, és a diktatúra a másképp gondolkozást nem is bocsátotta meg neki (Jókai Anna írta 1999-ben A vádlott előszavában). A Torockói gyász páratlanul finom, gyönyörű nyelvezeten íródott. Eredeti módon szerkesztett, bölcs, nagyon tömör, közvetlen hangnemű, semmiképpen nem elitista műalkotás. Pedig kérkedhetne e regény azzal is, hogy elbeszélőtechnikája különösen izgalmas, modern, sőt posztmodern: Kriza Katalin naplóját a „félbarbár” Erdély földjén unatkozó Rabutin gróf levelei követik, azután a mindentudó elbeszélő kap hangot, aki beleolvas a lelkész Kriza Áron anyakönyvi feljegyzéseibe, és közben bele-belehallgat a lelkész belső gondolataiba, majd továbbgörgeti a Kriza, a Thoroczkay család és persze Torockó városának történetét a cselekmény idején túl, a jelen felé. 

Déry Tibor szomorú, szép novellái 

A Rákosi- és Kádár-korszak rettegtető homályában az összetartozásnak és együttérzésnek más „himnuszai” is születtek. Déry Tibor (1894. okt. 18. – 1977. aug. 18.) 1956-ban, még az 1956-os forradalom előtt írta meg Szerelem című novelláját. Ebből és a Két asszony (1962) című, szintén Déry tollából származó novella összeötvözéséből készült 1971-ben Makk Károly filmje, amely egyenesen önéletrajzi műként és önbeteljesítő jóslatként hatott a magyar közönségre. Ugyanis Déry Tibor 1956. október 23-án részt vett a magyar forradalomban (az események helyszínéről olvasott be a rádióadásba), kilenc évre ítélték el, végül a börtönből 1961-ben amnesztiával szabadult. 

 A Szerelem főhőse, B. is politikai elítélt, akit hét év után hazaengednek. Az elbeszélés B. hazautazását, otthonával, feleségével és fiával való találkozását jeleníti meg. A másik, valóban önéletrajzi ihletettségű elbeszélést Déry Tibor már szabadulása után írta. A Két asszony az író édesanyjának betegségét és halálát örökíti meg. Az édesanya elől író fia bebörtönzését elhallgatták. A Két asszony nem véletlenül hordoz magában „orvosi esetet”. Az elítélt férfi neve itt János, felesége Luca, aki azt találja ki ágyban fekvő beteg anyósa számára, hogy János Amerikába távozott filmforgatásra. A fia bebörtönzését nem sejtő, kilencvenéves, fegyelmezett neveltetésű édesanya mégiscsak gyanakszik, keresztkérdéseket tesz fel környezetének… Eleve zárkózott természetű, de öregsége folytán házvezetőnő (Irén) vigyáz rá. Menye, Luca naponta látogatja, hogy játssza a mesét, amit elkezdett férje amerikai útjáról (a novella első részében, az Allegróban). Amikor az édesanya fia hazajövetelének idejét akarja megtudni, Luca azt találja ki, hogy hát akkor ő azonnal sürgönyöz férjének, hogy hagyja ott a filmezést, és tüstént jöjjön haza az anyjához. Erre, természetesen, az öregasszony megtiltja Lucának, hogy sürgönyözzön, mivelhogy a fiának dolga van… És innen kezdve a hősies édesanya képes másra terelni a szót, erről-arról beszélgetni, minden iránt érdeklődni, az orvossal viccelődni. Mert az orvos egyetlen hibája az ő szemében, hogy templomi kórusban énekel… Lassan a beteg anya saját gyermekkoráról kezd el mesélni, menyébe pedig reményt és kitartást önt. 

 Azonban minden bajon túl beköszönt a tüdőgyulladás. A novella második, Maestoso címet viselő részében sem a naponta kétszer injekciózni és felfekvéseket kezelni érkező orvos, sem az ápolónő, sem Luca gondoskodó részvéte, aggódása és szeretete nem segít. Közben Luca most először kap levelet férjétől és hivatalos engedélyt a – beszélőre. Közben anyósának mindkét tüdejére kiterjed a gyulladás, egyre kevesebbet van eszméletén. Már a kíméletes színjátszásnak sincs sok értelme. Az öregasszony csendesen, mozdulatlanul fekszik, mint a száraz falevél, aztán az ajtó felé fordul, gyenge karjait is az ajtó felé emeli. Haláltusáját vívja, és utolsó pillanataiban előbb menyét, majd az orvost is magához szólítja. Határozott, ellentmondást nem tűrő, bár gyengülő suttogó hangon újságolja nekik, hogy fia utolsó levelében azt írta neki, hogy Kossuth-díjat fog kapni… Anyósa halálával a kimerült fiatalasszony azt kérdezi magától, hogy most a beszélőn mit mondjon férjének…

 Déry szomorú-szép novellái és a belőlük készül film a bajtársiasság, a részvét és a halálon túlterjedő feltétlen szeretet diadalát fejezték ki a Rákosi-korszak goromba sötétjében.