A tudós mártír utolsó éneke (4.)

 Alig telt el két hét a súlyos ítélet kihirdetése után, 1957. november 2-án levél érkezett a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez. „Kötelességünknek tartjuk közölni a megye kommunistáinak, dolgozóinak hangulatát – Brusznyai és társai ellenforradalmi csoportja bűnügyének tárgyalásán hozott ítélettel kapcsolatban (...), mely szerint nem ért egyet a Népbírósági Tanács ítéletével, enyhének tartja azt.” A levelet nem más, mint a rettegett Pap János írta alá. Nem volt mit tennie a bíróságnak, új tárgyalást írtak ki.

1958. január 6-án összeült a bírósági tanács. A tárgyalást Szimler János hadbíró alezredes vezette, a tanácskozási tagok között volt Orbán Miklós rendőrszázados, Török Sándor rendőrezredes, Dapsi Károly és Liszt Vilmos honvédszázadosok. Pap János követelését szem előtt tartva, súlyosbító ítéleteket hoztak. Szimler János, Orbán Miklós és Török Sándor, „a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiumának különtanácsa a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt dr. Brusznyai Árpádot halálbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte” – szólt a papírra vetett ítélet. Talán jó pontot akartak szerezni a levélíró előtt, vagy talán az ügyet sem ismerték, csak tudatták velük, ha jót akarnak, hogyan kell szavazniuk. 

Az ítélet mindenkit meglepett. Hogy éppen Brusznyait ítélték halálra, aki ráadásul több ÁVH-s személy életét is megmentette, sokként érte a tárgyalás résztvevőit. Moravcsik Gyula professzor (Brusznyai munkatársa) és Kodály Zoltán, tekintélyükben reménykedve, sorsukat kockáztatva igyekezték megmenteni tudós kollégájukat. A bíróság legyintett, nehogy már egy felhőkben járó okoskodó professzor és a másik, a nemzet kornyikásza változtatná meg az ítéletet. Ők döntöttek – és mivel ezt kérték tőlük –, jól döntöttek…

Pap János is elégedetten dőlhetett hátra: bizonyára ezután elgondolkodik a sok jobb életre vágyó lázadó, és többé álmodni sem mer jobb világról. Továbbá az is megnyugtatta Papot, hogy nem lesz, aki a szemére vesse, hogy valamikor még ő könyörgött közbenjárásért, hogy munkát találjon. Továbbá egy emberrel kevesebb, aki tudja, hogy ő katonaszökevény volt a második világháború alatt. Ha nem lesz, aki bírálja, akkor véghezviheti országépítő terveit. Pap János nem volt kisstílű politikus. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy Magyarország önellátó, a kommunizmus csillagát az égre felszegző ország lesz. Terve volt, hogy úgy átalakítja Veszprémet, hogy még az amerikaiak is ámuldozni fognak a csoda láttán – ez volt a magyar Manhattan-terv. A belvárosba három húszemeletes toronyházat tervezett. A szóbeszéd szerint csak azért húszemeleteseket, mert így is elég magasak lesznek ahhoz, hogy túlnőjenek a Szent Mihály-bazilika keresztjén, és így lenézzék a régi babonás-vallásos hókuszpókuszvilág híveit. Másrészt azért csak húszemeletes épületeket tervezett, mert ha még három emelettel magasabb lett volna az építmény, akkor a tetejéről el lehetett volna látni a szentmihályszabadjai állambiztonsági szerepet játszó repülőtérig. A három toronyházból csak egy épült meg, és az is technikai problémát okozott, mert külön víztározót kellett beépíteni a legfelső szintre, mivel ez  volt a város legmagasabb épülete (túlszárnyalta a víztornyot is). A veszprémiek egyszerűen húszasnak nevezték a nagy csodát. Pap másik nagy terve az volt, hogy a Balatont lecsapolja, és mezőgazdasági területté alakíttassa. Szerencsére ez nem sikerült! Talán ezért vagy másegyebekért volt könyörtelen ember. Azt is mesélik róla, hogy egy vadászaton eléje tereltek egy vaddisznót, hogy sikerüljön lelőnie, de az állami gazdaság vezetőjének a felesége, aki nem tudta a játékszabályokat, rálőtt a vaddisznóra, e „csínytevésért” pedig másnap már férjével együtt repültek vezetői pozíciójukból.

A börtön kulturális csoportja pedig szüntelenül gyakorolta az opera- és operettrészleteket. Két próba már lejárt, azokon még Brusznyai Árpád húzta a nagybőgőt. „A harmadik próbára Árpád már nem jött el, és meghallottuk a szörnyűséget, ami vele történt. A kultúrcsoport rab vezetőjének kellemetlensége is támadt, hogy Árpádot behozta a zenekarba.”

Az állami vezetés igyekezett gyorsan cselekedni. Három nappal az ítélethirdetés után, 1958. január 9-én dr. Brusznyai Árpádot 33 évesen felakasztották. A rabtársak későbbi beszámolói szerint, amikor az akasztófához kísérték, folyamatosan a Himnuszt énekelte. Az utolsó szó jogán elmondta, hogy a forradalom egy olyan kocsihoz hasonlítható, „amelyet mások elindítottak, megvadították a kocsist, a lovakat, majd leugráltak arról. Engem hívtak, hogy fogjam meg a gyeplőt. Én azt megragadtam, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a kocsi a szakadékba ne zuhanjon.” Isten, áldd meg a magyart! – csendült fel újra a Himnusz, míg a hóhér kötele el nem fojtotta a dalt és az életet. Testét jeltelen sírba temették – nehogy jöjjön az angyal az égből, megtalálja a sírt, és feltámassza a holtat…

Az ítéletet pedig betű szerint be kellett tartani. Brusznyai özvegyét és kislányát kilakoltatták a házukból, mert így teljes a vagyonelkobzás. Ilona a munkahelyét is elveszítette. A mindössze hároméves Margitkát pedig elbocsátották az óvodából. Ha büntetés, hát legyen büntetés! Csak az adatott meg a kislánynak, hogy édesapját fényképről ismerje.

1989 után lehetőség nyílt a jeltelen sírba temetettek felkutatására. Brusznyai Árpád maradványait 1990 májusában találták meg Rákoskeresztúron egy köztemetőben. Az életét vissza nem adhatták, csupán tisztességgel, méltósággal újratemethették, és halálos ítéletét megsemmisítették.

A rendszerváltás után felvetődött a kérdés, hogy illene felelősségre vonni Pap Jánost az ’56-os forradalom utáni ítéletei miatt. Az ekkor már 68 éves nyugdíjas öregember felfogta egykori tetteinek súlyát, megrettent, hogy elítélik, és valószínűleg börtönben fejezi be az életét. Könyörtelen volt, mint mindig. 1994-ben lelőtte beteg feleségét, melléje feküdt, és önmagával is végzett. A nyomozók egyértelműen megállapították, hogy csakis ő volt a tettes, mert a lakás bezárt ajtajában belül volt a kulcs.