Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2025-09-09 15:00:00
Őszirózsák színes csokra, tubarózsák ünnepfehérben és egy derűs tekintetű férfi: kezében bot, szemében játékos fények. Néhány szóban így lehetne lefesteni azt a parányi szigetet, amit Ötvös István Marosvásárhely egyik békés utcájában, a Kárpátok sétányon nap mint nap maga köré teremt. Tizenegy éve várakozik ott a virágaival a 36 éves férfi reggeltől késő délutánig. A környékbeliek megkedvelték, befogadták, talán kicsit a magukénak is érzik. Ezt jelzi az is, hogy amikor vásárolnak tőle, mindig van hozzá pár kedves szavuk.
Bár velem most találkozott először, István a legnagyobb természetességgel fogadta a közeledésem. Elárulta, hogy egyszer már valami magyarországiak is készítettek vele interjút, aztán kérésemre a gyerekkoráról mesélt.
– Virágok mellett nőttem fel. A szüleimnek is ez a szakmájuk, a mai napig árulnak, csak ők a Tudor negyedben. A négy testvérem közül a nővérem is virágos, a három fiútestvérem másféle munkát végez. Én már hét-nyolcévesen, ahogy megismertem a pénzt, besegítettem édesanyáméknak az árulásban. Akkoriban a Fortuna környékére és a Gyémánt piachoz jártunk a virágokkal.
Idős asszony állt meg hirtelen a szépségekkel teli vedrek mellett.
– Elköltöttem a piacon a pénzem – jelentette be sajnálkozva –, de később visszajövök.
Alig ment el, újabb nyugdíjaskorú nő érkezett. Hét szál őszirózsát választott, közben mosolyogva magyarázta:
– Nem kell falura menjek virágért, inkább ide jövök, itt olyan frissek.
A férfi köszönetképpen az elismerésért egy különálló szálat illesztett a csokor mellé.
– Ajándék – mondta mosolyogva.
Amikor újra kettesben maradtunk, a botjára támaszkodó virágárus nagyot ugrott előre az időben.
– Tizenkét éve volt egy balesetem. A Salubriservnél dolgoztam, és munka közben egy magasfeszültségű oszlopnál áramütés ért. Átlósan kapott el, a bal vállam és a jobb lábam megégett. Egy évet és két hetet töltöttem kórházban, több műtéten is átestem. Akkor már családos voltam, a nagyobbik fiam alig múlt kétéves, a feleségem várandós volt a kisebbikkel. Az asszony nem dolgozott, én pedig munkaképtelen lettem, így nagyon nehéz időszak kezdődött el az életünkben. Betegnyugdíjaztak, de öt-hat hónap is eltelt, amíg pénzt kaptam, addig nem volt semmi jövedelmünk. A jó Isten azonban ezen a perióduson is átsegített.
Ismét vásárló érkezett, egy középkorú asszony, hosszasan válogatott.
– Milyen szép szemeid vannak – jegyezte meg a férfira nézve, miután rögtönzött csokra elkészült.
– Azt mondják, sötétben kéket mutat, amikor pedig kimegyek a napra, zöld lesz – kacagta el magát István.
– Még megvannak azok a virágok, amiket a múltkor vettem tőled. Minden nap vágok kicsit a szárukból – folytatta a vevő a társalgást.
– Nyolc szálat választott, még kellene egy – sietett a segítségére az árus. – Tessék, ha ez megfelel. Nem kell kifizetni.
Ezután már megszakítás nélkül kerekedett egésszé a történet.
– Amikor újra lábra tudtam állni, és kiengedtek a kórházból, elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan tudnám eltartani a családomat. Akkor ugrott be a gyermekkori elfoglaltságom. Kezdetben az utakon árultam a virágot, és üzletekbe is be-betértem a csokrokkal. Tizenegy évvel ezelőtt aztán megtaláltam ezt a helyet, és azóta itt vagyok.
– Hogyan szerzi be a virágokat? – szóltam közbe.
– Termelőktől vásárolom meg. Minden nap hajnali 4-kor kelek, 5 órakor már úton vagyok. Az első busszal indulok a körutamra Remeteszegről, ahol lakunk. A Cuza Vodă és a Raktár utcában, a November 7. negyedben és egy marosszentgyörgyi lerakatnál is megfordulok, mindenhol ismernek, tudják, hogy jövök. Hol busszal, hol gyalog közlekedem, ahogy sikerül. Régebb két bottal jártam, akkor kicsit nehezebb volt.
– Mivel szállítja az árut? Szekérrel? – fűztem tovább a kérdések sorát.
– Egy jókora bevásárlótáskába elfér a nagyja, a többit az ölemben viszem. Legkésőbb délelőtt 9 órára itt vagyok, és délután fél 6-ig maradok, nyáron, ha nincs nagy meleg, este 8-ig is. Hétvégén is ki szoktam jönni, vasárnaponként ugyanis gyakran vásárolnak tőlem a templomba indulók. De van, amikor az ószerre is kimegyek, ha kapok valakitől egy rádiót vagy valamilyen alkatrészeket, megpróbálom pénzzé tenni. Rendszerint karácsonyig végzem ezt a munkát, a hidegebb időszakban száraz virágot hozok. Januárban és februárban aztán szünetet tartok, olyankor csak az ócskapiacot járom hétvégén.
– Nem fárasztó egész nap itt állni? – hozakodtam elő az újabb kérdéssel.
– Amikor elfáradok, vagy nagyon idesüt a nap, leülök a közeli üzlet mellé, az árnyékba. Oda, látja? A virágaim egy része is ott van. Mindig költöztetem őket, aszerint, hogy hol jobb nekik.
– Ha egész nap itt van, mikor ebédel?
– Napközben csak egy kiflit fogyasztok el. Vigyáznom kell, hogy ne hízzak, mert ha nagyobb a súlyom, görbülni kezd a lábam. Üdítőt, kávét innen az üzletből veszek, de rendesen enni csak este szoktam, amikor hazamegyek. Utána, ha ledőlök, el is alszom, de ez ritkán fordul elő. Inkább segítek az asszonynak a ház körül, és az udvaron is bőven kerül tennivaló. Az étkezésre visszatérve, reggelizni sem szoktam. Időnként előfordul, hogy már éjjel 1 óra körül megébredek, mert beáll a fájdalom a lábamba. Olyankor már nem alszom vissza, szép csendben megvárom a virradatot, aztán lefőzöm a kávét, megmosakodom, felöltözöm, és már indulhatok is.
– Kap-e még bármilyen kezelést a gyógyulás érdekében?
– Fizioterápiára és a neurológiára is járok, de az orvosom megmondta, hogy nem lehet rajtam segíteni. Még nem vagyok véglegesen betegnyugdíjazva, a doszárom viszont már Bukarestben van, úgyhogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik.
– Mennyire volt sikeres az árulás a nyári hónapokban?
– Júliusban és augusztusban nagyon gyengén ment a virág, de ez nem újdonság. Ilyenkor nincs óvoda, iskola, az emberek szabadságon vannak… Lett is egy kicsi adósságom a termelőkkel szemben, akiktől az árut veszem, de biztos vagyok benne, hogy ebben a hónapban ezt sikerül rendezni. A jó Isten ezt is kirendeli, ahogy eddig mindent az életemben.