A zene gyógyító erő

Beszélgetés dr. Orosz-Pál József karnaggyal, egyetemi docenssel

– Mesélj a gyermekkori évekről, mire emlékszel vissza?

– Gernyeszegi vagyok, de már óvodáskoromban Szászrégenbe költöztünk, így természetszerűleg szászrégeninek tartom magam; nagyon gyér emlékeim vannak Gernyeszegről. Szüleim és rokonaim elmondása szerint sokat énekeltem kisgyerekként, „gernyeszegiesen”. Játszóterünk a szászrégeni 2-es, majd 3-as számú általános iskola udvara és kertje volt. Pajtásaim, játszótársaim voltak Kocsis Előd (szobrászművész), Csiszér Lóránt (építészmérnök), Borbély Zoltán (állategészségügyi mérnök), Simon András (fémipari technikus), Simon János és mások. Gyermekkorom szabadidejéből sokat elvett a zeneiskolai oktatás és hangszergyakorlás.

– Hol jártál iskolába, kik tanítottak?

– 1956-tól 1963-ig a szászrégeni 2-es számú iskolába jártam, 1957-ben felvételiztem a szászrégeni zene- és képzőművészeti általános iskolába, ahol csak zenei szaktárgyakat tanítottak. Tanítómról, tanáraimról, a zeneiskoláról jó emlékeim vannak. Emlékszem, hogy 1958-tól kezdődően havi rendszerességgel jártunk be szimfonikus hangversenyekre Marosvásárhelyre. A középiskolát a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végeztem hegedű főszakon, illetve zongora mellékszakon. Sok jól felkészült tanárom volt.

– Hogyan emlékszel középiskolás éveidre?

– Líceumi éveim 1963–1968 között Marosvásárhelyhez kötődnek. Rengeteg pozitív élmény kapcsolódik ide. Nagyon jó pedagógiai érzékkel megáldott osztályfőnökünk volt, főleg az utolsó két évben. Pedagógusi nagysága, műveltsége megérdemli, hogy a nevét is megemlítsem: Burda Zoltán, aki biológia-természettudomány szakos tanárként felkészített az életre is. Életkorunkhoz képest Marosvásárhely felvértezett minket műveltséggel. A környezet is megkövetelte a komolyságot, hiszen szakmai óráink egy része (szolfézs-zeneelmélet) a Kultúrpalotában volt. Rendszeresen jártunk szimfonikus hangversenyekre, kamarazenei előadásokra, képzőművészeti tárlatokra, kiállításokra. A képzőművészeti nyelvezetet a képzőművész osztálytársainktól tanultuk meg. Ezenkívül irodalmi estre, szavalóestre, színházba jártunk, alkalmunk volt műveltségünket gyarapítani.

– Van valamilyen szép zenei emléked a gimnáziumi évekből?

– Nagyon sok szép zenei emléket raktároztam el. Az egyik a Dvořák Újvilág szimfóniájának (IX. szimfónia) meghallgatása volt, amely óriási hatással volt rám és osztálytársaimra is. Ugyanilyen zenei csemege volt Gershwinnek a Kék rapszódiája, amely nemcsak a diákokra volt hatással, hanem Marosvásárhely értelmiségi rétegére, a műszaki értelmiségiekre is. A szerdai szimfonikus hangversenyek Marosvásárhelyen úgy hozzátartoztak az életünkhöz, mint a mindennapi betevő falat. 1968-ban felvételiztem a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatóriumba (ma Zeneakadémia). Akkor még volt magyar tagozat, így a meghirdetett helyekre lehetett felvételizni. A numerus clausus bejutási küszöb viszont érvényben volt.

– Hol kezdődött tanári pályafutásod, s mit kértek tőled mint zenetanártól a szocialista kultúra vezetői?

– A Székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceumban kezdődött 1972 szeptemberében. Hegedűt tanítottam a magyar és a román tagozaton egyaránt, valamint szolfézs-zeneelméletet a román tagozaton. Egy kitűnő pedagógusközösség tagja lettem, ahol a szakmaiság, a pedagógusi tartás, az elhivatottság alapkövetelmény volt. Egyik kollégámmal nagyon jó barátok lettünk; Szabó K. Attiláról van szó.

Karvezetőként a „Nagy hőst” dicsőítő kórusművek előadására csak akkor került sor, ha muszáj volt. Ezek mindig román nyelvű művek voltak. A kórusversenyeken mindig volt egy kötelező mű, amelyet minden versenyző kórus elő kellett adjon. Mi ennek a kérésnek eleget tettünk, a repertoár többi részét más jellegű művek alkották. Igyekeztem mindig valódi művészi értéket vinni a színpadra. Például az általam alapított Camerata leánykar kb. 150-200 művet tanult meg 4-5 év alatt, ebből csak annyi volt politikai propagandadarab, amennyi kötelező volt.

– Hogyan lehet érdekessé, vonzóvá tenni a zeneoktatást az iskolában azoknak (is), akiknek nincs hallásuk, ergo: botfülűek?

– Nagyon jó kérdés, mert ha nem teszed érdekessé, vonzóvá az oktatást (ez minden tantárgyra érvényes!), akkor nincs értelme a munkádnak. Szerintem azt kell tanítani a diáknak, ami őt is érdekli, vagyis érdekeltté kell tenni a diákot, ki kell fürkészni, hogy mi érdekli, és arra kell építkezni. A tananyaghoz szorosan hozzá tartozó ismeretanyagba kell belopni a számára érdektelent is. Nem könnyű feladat, de megéri… A botfülűek esete: az az ember, aki meg tud tanulni beszélni, az megtanítható énekelni is. A pedagógiai líceumba való felvételin kizáró jellegű volt a zene, így, aki oda bekerült, az tudott aránylag tisztán intonálni. De valóban létezik a diszmuzikáliás állapot, erre viszont van kiküszöbölési módszer is. Az ének-zene szakmódszertannal való intenzív foglalatoskodásom késztetett arra, hogy behatóbban foglalkozzam a diszmuzikália jelenségével. Ugyanúgy, ahogy kiküszöbölhető a diszgráfiás állapot, a diszlexia, diszkalkulia – a diszmuzikália is kiküszöbölhető. A diszmuzikália megnevezést én alkalmaztam először, és a kiküszöbölésére is én dolgoztam ki módszert.

– Beszéljünk a kórusmozgalomról! Milyen kórust alapítottál, és hol léptetek fel?

– A pedagógiai líceumban osztályszinten működtek kis kamaraegyüttesek, amelyekkel különböző alkalmakkor kellett szerepelni. Mint az illető osztályban oktató szaktanár, létre kellett hozzak osztályszintű dalcsoportokat. Ebben az időben a Székelyudvarhelyi Pedagógiai Líceumban hárman voltunk zenetanárok. Ezeknek a kis együtteseknek a repertoárján népdalok, népdalfeldolgozások, könnyebb, egynemű kórusművek szerepeltek. 1975-ben alapítottam egy olyan egynemű kart, amely az iskolai reprezentatív énekkar mellett a maradék diákokból állt. Ezzel az együttessel 1977-ben országos első díjat nyertünk Kolozsváron.

– Mondj néhány szót a Camerata leánykarról.

– 1985-ben alapítottam, amellyel több zónai, regionális és országos első díjat szereztünk. Ez az énekkar volt szakmai tevékenységem csúcsa, hiszen ezzel az együttessel, a több díjazás mellett, a ’89-es fordulat után a világválogatottságig jutottunk. Ez nem csoda, hisz a Cameratával minden délután két órát próbáltunk. Ennek az együttesnek a kitalálója és működtetője voltam, még ma is működik. Jártunk Románia több helységében, Magyarországon sok helyen, természetesen Budapesten is énekeltünk, de jártunk Jugoszláviában, Németországban, Ausztriában és Norvégiában is.

1990 októberében a Camerata leánykar segítségével megszerveztük a II. európai Bárdos Lajos kórusfesztivált Székelyudvarhelyen. Az elsőt Linzben szervezték. 1991-től meghonosítottuk Erdélyben a bárdosi eszmeiséget, megszervezvén több éven át a Bárdos Lajos – Balázs Ferenc kórusfesztivált Székelyudvarhelyen. Ennek mintájára szervezték meg Marosvásárhelyen a Bárdos Lajos – Nagy István kórusfesztivált, de volt Csíkban és Kolozsváron is hasonló Bárdos-fesztivál. A Camerata női karral részt vettünk a szovátai tavaszi kórusfesztiválon is.

– Hogy mondtad: világválogatottság?

– Igen, dr. Baross Gábor, az ELTE egyetemi tanára válogatta ki a kórustagokat, illetve a tagkórusokat a világ minden részéről a világválogatott kórus számára. Vokálszimfonikus együttes volt, az előadandó műveket is betanította. Megtanultunk és előadtunk több művet, például Beethoven IX. szimfóniáját, Kodály Psalmus Hungaricusát, a Budavári Te Deumát; a női kari rész ezenkívül Bartók egyneműkari műveiből tanult meg egynéhányat, de Pergolesi Stabat Materét is. A koncerteken Héjja Domonkos karnagy vezényelt. Jártunk Magyarország több helységében, de koncerteztünk Németországban, és szerepeltünk Ausztriában is.

– Mi volt a helyzet a Balázs Ferenc énekkarral?

– Karnagyként vezettem a székelyudvarhelyi Balázs Ferenc énekkart, amellyel szintén sok külföldi helyszínen léptünk fel: Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Csehországban, Szlovákiában, Belgiumban, Franciaországban, Luxemburgban és Olaszországban. Röviden még annyit: megadatott nekünk a Vatikánban, meghívott vendégként énekelni – és számomra vezényelni – a Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya kápolnájában, de énekeltünk a Lateráni bazilikában is. Fontosnak tartottuk részt venni Szovátán a tavaszi kórusfesztiválon is.

Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetem Zenei Tanszékén kórus-karvezetést, valamint zenei szakmódszertant oktattam. Itt vezettem a Szalman Lóránt egyetemi énekkart. Ezzel az énekkarral is sokat koncerteztünk Marosvásárhelyen, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában és Csehországban. Tagja vagyok a Fülöp Judit által vezényelt Intermezzo kamarakórusnak, tenor szólamban énekelek.

– Hogy kerültél Székelyudvarhelyről Marosvásárhelyre?

– Székelyudvarhelyről Szovátára költöztem, de nem tanügyi vonatkozások miatt… Szovátára való költözésem után is oktattam a BBTE kihelyezett tagozatain: Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Kolozsváron. Meghívtak oktatni a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre a zenetanári szakra, a Kórus-Karvezetés tanszékre. Elfogadtam a felkérést, az egyetem vezetősége pedig biztosította a docensi minősítés elérését a megfelelő vizsgák letétele után. Így lettem docens.

– Mi volt a doktori disszertációd témája?

– A doktorátusi iskolába a Gh. D. Zeneakadémián egyszerre többen jelentkeztünk. Én dr. Angi István professzort választottam szakirányítónak, mert ő irányította az első fokozati dolgozatomat is, amelyet 1983-ban védtem meg. Már akkor megegyeztünk, hogy amikor lehetőség adódik, jelentkezem a doktorátusra. Ez a lehetőség számomra 1999-ben adódott meg, addig várni kellett. A disszertációm témája interdiszciplináris jellegű: kórusesztétika. Címe: Az Antik Mousiké esztétikai állandósága az egyetemes kórusirodalom történetében. Persze mindent románul kellett megírnom és megvédenem. Erre 2005-ben került sor; akkoriban hat év volt a doktori képzés. Az opponensek (a hivatalos bírálók – szerk. megj.) bukaresti, jászvásári, brassói és temesvári professzorok voltak.

– Albert Einstein mondta: „Tudom, hogy a hegedűm ajándékozott meg a legtöbb örömmel egész életemben”. Nos, téged mi ajándékozott meg?

– A hegedűm valóban engem is nagyon sok örömmel ajándékozott meg, hiszen rengeteget foglalkoztam ezzel a hangszerrel, sokat kellett gyakorolni, de iskoláskoromban nem gondoltam volna, hogy a kórusmuzsikától is ennyi szép élményt, ennyi felejthetetlen ajándékot kapok. A kórusmuzsikát egyetemista diákként fedeztem fel, ekkor kezdtem megszeretni, és ez végül pedagógusi pályafutásom csúcsát jelentette. Több énekkarral dolgoztam pályafutásom alatt Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen.

– Életednek, pályádnak van állandó mottója?

– Türelem, bölcsesség, hitelesség, pontosság, igényesség, kitartás.

– Amikor zenélsz, vagy karnagyként a közönség előtt állsz, mit szeretnél átadni azoknak, akik eljöttek az előadásra?

– Át szeretném adni mindazt, amit a zeneszerző a művön keresztül üzen. A kóruszene nyelvezetén keresztül szeretném elmondani a világnak, hogy a legszebb hangszer az emberi hang, és azon belül az énekkar hangja. Egy vokálszimfonikus megszólalás maga a tökéletesség. Minden előadás egy újraalkotás. Ez minden előadóművészetre érvényes.

– A zene egyben terápia is?

– Kutatások eredményei bizonyítják, hogy a zenének gyógyító ereje van. Már a ’80-as években, amikor az első fokozati dolgozatomat írtam, irányító tanárom, dr. Angi István professzor hívta fel a figyelmem arra, hogy tőlünk nyugatabbra levő országokban komoly kutatásokat végeznek zeneterapeutikából.

– Beszélj a családról, feleségedről, gyerekekről, unokákról…

– A második házasságomban élek. Feleségem, Fülöp Judit, énekkari karnagy, óvodapedagógus. Az első házasságomból van két fiam. A nagyobbik Orosz-Pál Levente, aki Székelyudvarhelyen él, közgazdász-mérnök, informatikus, és egy rockzenekart is létrehozott, a Transzilvaniumot, amelynek ő a frontembere. A kisebbik fiam, Orosz-Pál József Bukarestben él, dzsesszzongorista (ebből mesterizett Bukarestben).

– Díjak, elismerések…

– Tagja vagyok a Romániai Magyar Dalosszövetségnek, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetségnek, a budapesti Magyar Kodály Társaságnak, a KÓTÁ-nak, alapítója és kuratóriumi elnöke vagyok a székelyudvarhelyi Bárdos Lajos – Balázs Ferenc Alapítványnak. Az évek során több díjat is kaptam: Jubileumi Kodály–Bárdos-emlékdíj (a Magyar Kodály Társaság részéről, 1992), az EMKE Nagy István-díja, zenei anyanyelvünk népszerűsítése és megőrzése érdekében kifejtett zenepedagógiai és karnagyi munkásságomért (2002), Bartók Béla-emlékdíj (2006), Hargita Megye Kultúrájáért díj (2007), Udvarhelyszék Kultúrájáért díj (2012), Ezüstgyopár díj (2017), KÓTA-díj (2019), valamint Életműdíj, Pedagógus Szolgálati Emlékérem. 2005-től a zenetudományok doktora és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja vagyok.

– Melyek a magyar zeneirodalom legszebb alkotásai?

– Minden stíluskorszaknak megvan a jó minőségű alkotása, nagyon nehéz választani. A reneszánszban, Mátyás udvarában sok jó zene hangozhatott el ünnepi alkalmakkor, de Erdélyben is, később a Bethlen-udvarban hasonló minőség szólhatott. Gondoljunk csak Tinódi, Bakfark, később Esterházy Pál műveire. A nemzetközi sikernek örvendő művek a romantikától, utóromantikától kezdenek megjelenni. Gondoljunk Lisztre, Erkelre, később Dohnányira, valamint a modern korban Bartók, Kodály, Bárdos műveire vagy a jelenkorban Tolcsvay, Csíky Boldizsár, Sugár Miklós, Kocsár Miklós alkotásaira.

– Van kedvenc zeneműved?

– Bartóktól a Cantata profana, az ő operái és minden kórusműve, Kodály minden műve, Tolcsvay Magyar miséje (ezt Erdélyben én vezényeltem előszőr), Liszt-művek, Erkel-operák, Beethoven IX. szimfóniája.

– Van olyan emléked tanári-karnagyi éveidből, amit ma csak megmosolyogni tudsz?

– Az 1988–89-es esztendő nagyon vészjósló volt a Ceaușescu-család és az egész társadalom számára. Érdekes, hogy mennyire benne volt a levegőben az események jóra fordulására való vágyódás, együtt a humoros, groteszk megéléssel.

A jelzett időszakban történt, hogy éjjel 1 óra után szólt otthon a telefon: a líceum igazgatónője, Magheru Katalin hívott, hogy azonnal menjek be az iskolába, mert fel kell készítsem egy énekkel a diákokat az aznap délelőtt esedékes Ceaușescu-i látogatásra. Ugyanis Ceaușescu Székelyudvarhelyre érkezik, és meg fogja látogatni a Pedagógiai Líceumot Elenával együtt, kb. 9–10 óra között. Azonnal indultam. Az iskolában mindenki gőzerővel dolgozott. A diákok takarították az osztálytermeket, kabineteket, a tanárok ugyanazt tették a tanáriban, az irodákban. Nagy volt a sürgés-forgás. Amikor megérkeztem, a diákságot összegyűjtöttük az ebédlőbe, mivel az volt a legtágasabb terem, és máris énekeltettem a Poporul, Ceaușescu című tömegdalt. Nem volt nehéz dolgom, mert akkoriban még a csapból is ez folyt. Ezt próbáltuk kettes sorba állítva a diákokat a bejárati kaputól az épületig, majd bent az épületben a három emeletnyi lépcsőn is. Reggel 6 órakor pihenőt kaptunk. 8 órára mindenki jelen kellett legyen, hogy 9 órakor egységesen felcsendülhessen a dal.

Időközben az iskolába vadonatúj poharak kerültek, folyt a kávé is rendesen, sült az udvaron a kürtőskalács, hiszen főnöki látogatásra készültünk. A tanári szoba előtti kézmosóhoz is finom külföldi szappan került, az ásványvizes palackokat is leellenőrizték, a tanári illemhelyet is rendesen őrizték, hogy ha Elenának szüksége lesz rá, nehogy valamilyen kellemetlen meglepetésben legyen része. Fél 11-kor jelezték, hogy még mindig várni kell a nagy eseményre kb. fél órát. Fél 1 körül aztán bejelentették, hogy a látogatás elmarad. A kávé, az ásványvizes palackok, az új poharak, a tekintélyes mennyiségű kürtőskalács, az új szappan olyan hirtelen eltűnt, mintha nem is készültünk volna semmiféle különös eseményre. 

Istenem, de hamar változott régebb is a világ!

Fejezet Székely Ferenc hamarosan megjelenő Kalapomban búzavirág c. interjúkötetéből.