2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főtéri történet

Ünnepek előtti meleg téli hétköznapon álomszerű látványként jelent meg az árva torony melletti mozgásban. Az általam legszebbnek tartott főtéri épületet választotta háttérnek – egy igazi palotát. Illettek is egymáshoz. Idilli látvány volt, amint ott ült a főtéri napfényben, mellette krémszínű kutyája, de ahogy egymás mellett ültek, látszott, összetartoznak. Fejét világosbarna szőrmesapka védte a fénytől és a téli időtől. Szép, finom barna bőre volt, nem indiai vonásokkal, talán grúz vagy örmény, de a legszebbek közül. Amikor szemből bámultan az arcát, hittem, Mikulás-szánon vagy angyalokkal érkezett a Kaszpi-tenger partjáról Erdélybe, a főtérre. Egész lényéből szólt a fájdalmas muzsika, ahogy a közepes nagyságú tangóharmonikán játszotta az Una paloma blanca megható dallamát. Idősebb házaspár állt meg mellettem, a férfi bal kezében sétapálca, másik kezével élettársába kapaszkodott, amikor megszólalt a nő: 

– Hallod, az ifjúságunk!

Elbódultan néztem az angyali látomást, csak az az örökzöld sláger, a fülemben ott zengő régi-régi muzsika igazolta, valóság mindez a Toldalagi-palota előtt: angyali szépség, értelmes arcú kutya, mellette a doboz, amiben lassan gyűlt a pénz, és akkor nekem is eszembe jutott az ifjúság, ifjúságom...

Huszonkét évesen szállt még így felém a zene Lipcsében, ahol különböző magasságig vízzel megtöltött befőttesüvegeken játszott két dobverővel egy fiatalember. Álltam a (kelet)német nagyvárosi sodrásban, nem hittem a szememnek és a fülemnek, hogy egyszerű befőttesüvegekből zenét, muzsikát varázsol elő a fiatalember. Az első látvány varázsával, egy másik világ élményének cinkosságával bámultam a „hangszereket”, amikor mellettem megszólalt egy német hölgy: Brahms: Ungarische Tänze. Nemcsak a dallam, a zenész is magyar volt, budapesti, és akkor dobtam először pénzt egy vándorzenésznek a kalapjába, mert mind a ketten magyarok voltunk a nagy német tengerben... 

Most pedig álltam a téli napfényben a főtéren, és szerettem volna a vándormuzsikusnak finoman, szépen lehajolva pénzt tenni a kutya előtti dobozba, de nem volt nálam a pénztárcám. Másnap visszamentem a főtérre, ám nem volt ott, hiányzott, és most már mindig hiányozni fog, mert adósa maradtam ifjúságom legszebb emlékeinek visszahozásáért.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató