Ahol az oleander- és babérligetek illatoznak

• 2011-08-05 08:42:54

• Rózsa Mária

Az első világháború előtt Abbázia (ma Opatija) volt a gazdag magyar polgárság, a neves értelmiség és az írók kedvelt nyaralóhelye. Egy évszázaddal azelőtt pedig az utazást kedvelő főnemesség postakocsin, hajón járta be és máig érdekes útirajzokban írta le Fiume kikötőjét, az Adria partjait.

Észak-Dalmácia – Zadar

Hívnak-hívogatnak Horvátországba nyaralni az utazási irodák. Az Adria kékje, a nyaralófaluk csendje, a babérligetek fűszeres illata, kényelem, pihenés, jelenben a történelem érintése mind megtalálható itt – írják, és igazat írnak az ajánló útikalauzok.

Az első világháború előtt Abbázia (ma Opatija) volt a gazdag magyar polgárság, a neves értelmiség és az írók kedvelt nyaralóhelye. Egy évszázaddal azelőtt pedig az utazást kedvelő főnemesség postakocsin, hajón járta be és máig érdekes útirajzokban írta le Fiume kikötőjét, az Adria partjait.

A mediterrán táj mindig vonzotta kies, langymeleg levegőjével akár a puszta, akár a Kárpátok zord vidékeinek emberét. Olaszos könnyedség, a mennydörgést is elfojtó sziklák között kagylótelepek, szél sodorta vitorlások, most pedig a száznyi tengeröbölben ringó, kikötött motorcsónakok egy réges-régi világot idéznek, és megújulásról árulkodnak.

Nem készültem fel útikönyvekből, úgy indulok, hogy meglepetésként, első benyomásként érhessen minden látnivaló.

Budapestről a balatoni autópályára térünk, szép a látvány, amikor egyszer csak messziről felfehérlik a tihanyi apátság tornya. Elhagyjuk Nagykanizsát, aztán nemsokára ott vagyunk Letenyén, a magyar–horvát határon. Gyors útlevélvizsgálat és máris mehetünk. A Muravidék kis parcellákon művelt földjei közt haladunk, elkerülve a falvakat, elkerülve a legszebb barokk várost, Varasdot (Varazdin); az autópályán haladni kell, az autópálya nem a nézelődés útja, úgy látom, hogy az autósnak ott mindig a cél mihamarabbi elérése a fontos.

Célunk Dalmácia, egy nyaralófalu, 50 kilométerre innen Zárától (Zadar), a dalmát régió fővárosától. Nyugati irányba megyünk, a kies Muraköz után hatalmas, olykor hófehér, olykor vöröses sziklák tornyosulnak az út két oldalán. Így csodálatos az autópálya, alagút alagutat követ, mind-mind a sziklába vájva, boltívein kék és vörös lámpák irányítanak. A leghosszabb alagút majdnem 6 kilométer hosszú. Eláll a lélegzetem, és a nyolcadik alagút után már nem számolom őket. (Nekünk csak egy kellene, hogy a segesvári vasúti fővonalba érjünk. Mennyivel könnyebb lenne az utazás a Brassó–Segesvár vonalon tovább.) Elhessegetem zárójeles gondolataimat, mert a határtól négyórai út után, az öblökkel szaggatott tengerpart menti kanyarokból egyenes útra térünk és egy oleanderekkel, babérfákkal, fügebokrokkal szegélyezett, jól karbantartott úton megérkezünk nyaralófalunkba. Többnyire 2-3 emeletes, erkélyes, hófehérre vagy színesre meszelt házak sorakoznak, eléggé nagy távolságra egymástól, a parton vagy a dombtetőkön, kertekkel, valóságos ligetekkel körülvéve. Szőlőlugasokkal beárnyékolt teraszok rejtik a kisvendéglőket, fagylaltozót. Sok ház még vörösben várja, hogy befejezzék, de a fürdőidényben nem szabad építkezni, sem por, sem az építés zaja nem zavarhatja a nyaralókat, és ezt szigorúan be is tartják.

Olyan nagy a csend reggel, hogy a napfelkeltét csodálva a parton, meghallom egy kakas kukorékolását, egyébként csak egy-egy csobbanás jelzi, hogy a közelemben úszik már valaki. A part 8-tól 11-ig elevenedik meg, a gyerekeket ezután hazaviszik, 3-ig nem ajánlatos a napozás, még a fürdés sem. Ezt is pontosan betartják, a káros sugárzás miatt. A helyiek ilyenkor végzik a házimunkát, a nyaralók pihennek, olvasnak, főznek, bevásárolnak. Készül az ebéd, a helyi finomságot, a bureket (almával, túróval töltött, háromszögű rétesféle, amelyet forrón olívaolajjal megöntöznek) már reggelre megették, most halat sütnek, zöldséget főznek. Bevásárolni könnyű, nagyon jól ellátott önkiszolgáló üzletek vannak egy ilyen nyaralófaluban is, friss a sokféle felvágott, a pékáru változatos, mindenki kedveli a kukoricás kenyeret, kiváló a híres meggyszörpjük, zamatos, érett szilvát, sárgabarackot, dinnyét vásárolhatunk. Az árak nem nagyobbak a magyar vagy román áraknál, ha euróban számolunk. Bankkártyát mindenütt elfogadnak.

Sok az osztrák és német nyaraló, házakat, irodákat is építettek. Nagy társaságok gyűlnek össze esténként a török fagylaltosnál, a hatalmas, árnyas teraszon. Ide ér a kellemes fuvallat, a tengerparti brise, a simogató szellő. Mindenkit megnyugtat. Kisimulnak az arcok, lábhoz dörgölőznek a kedvencek, a gazdikkal jött kutyák, a gyermekek pedig – azt nehéz leírni, milyen hatalmas fagylaltos-tölcsérekkel ülnek le az asztalhoz, esküdözve, hogy ilyen finom fagylaltot sehol sem ettek. A fagylaltozót egy török család tartja fenn, jól ismeri a nyaranta visszatérőket, örül, hogy nőnek a gyerekek.

Persze a vacsorák is finomak, azt is érdemes a hangulatos kisvendéglőkben elfogyasztani. Kagyló, garnéla, tonhal, tintahal-különlegességek, fűszerezve, spagettivel, zöldségekkel körítve. Pizza van minden formában, remek étel a kalamári spagettivel, salátával, olajbogyóval. Minden olívaolajjal készül. A csevapcsit (a mititejhez hasonló fűszeres kolbászka) parázson sütik, a nyitott teraszon a sütő olyan elszívós fedővel van ellátva, hogy alig érezni elterjedni az illatát. A pincérek nagyon udvariasak, és türelmesen várják, hogy elmagyarázzuk a rendelést, és érthető legyen. Angolul, németül értenek, oroszul is, de nem szeretik. Olyan gyorsasággal járnak-kelnek, hogy a frissen készült ételre nem sokat kell várakoznunk.

Alig volt fogalmam a horvát nyelvről, unokáim, akik már évek óta nyaralnak itt, tanítgatni kezdtek. Az első meglepetést a vendégváró házak előtti táblák jelentették, ilyen kiírással: Sobe, Zimmer. Azaz a soba az szoba, a határ granica, jó napot – dobar den, a legnehezebb a köszönöm: hvala, a legkönnyebb a szoba és a számok. Nyilvánvaló a hasonlóság, a tévéműsorban kezdem érteni a meteorológiai jelentést, az idegen nyelvű filmek feliratából is valamit; nagyon sok turisztikai műsort adnak, a tévéreklámok jobbak a mieinknél.

A Fekete-tenger finom homokjához képest a horvát partok kavicsosak, megállni sem jó, ha nincs rajtunk úszócipő, ami nagyon kényelmes, könnyű vászonból készül, a talpán nem szúrnak át a kövek. Mindenütt lehet kapni, minden számban, olcsón.

A víz ezekben a kis öblökben kristálytiszta. Az is furcsa, hogy ide látszik a túlsó part, az is egy nyaralófalu. Csodaszép látvány, ahogy esténként kigyúlnak a fényei. A tengervíz nem nagyon sós, mert a közeli sziklákból fakadó tiszta forrásvíz belefolyik az öböl vizébe.

Kellett egy nap, hogy beilleszkedjünk, hogy kipihenjük magunkat, és máris indulhatunk egy rövid kirándulásra, felfedezőútra. Nincs módunkban végighajókázni a parton, mint valaha eleink tették, nem jutunk el Fiuméba; előszöri, egyszerű nyaraló vagyok, aki a kedves, fügefás, babérligetes faluból autóval mehetek (azaz vihetnek) az alig 50 kilométerre levő dalmát fővárosba, a régi Zárába, a mai Zadarba.

(Folytatjuk)