Kiss László, a későbbi színész, ismert vásárhelyi költő és kiváló cimbora valahonnan megtudja, hogy városában él egy úr, aki Ady Endre osztálytársa volt. Mi több, emlékkönyve egy korai Ady-verset rejt. Felkeresi Soós Lászlót 1940. április 27-én, és interjút készít vele a költőről és koráról.
Csupán kis adalék Ady ifjúkorához, nem is a legátütőbb, de mindenképp mentendő, újra közreadható. Az írás a kolozsvári Keleti Újság 1940. május 5-i (101.) számában látott napvilágot a vasárnapi színes mellékletben.
Sok hozzátennivalónk nincs, felállította az irodalomtörténeti kutatás Ady mindennapjainak szoros kronológiáját. Csupán azt jegyeznők meg az alábbi sorokhoz kapcsolódva, hogy a szöveg második fele a vásárhelyi majdnem igaz legendák sorát szaporítja tovább.
Aki egy padban ült Ady Endrével...
A halhatatlan költő diákköri sorai volt osztálytársa emlékkönyvében
A délelőtti nap bekacérkodik a szobába. Szemtől szembe ülünk Soós László volt városi tanácsossal, Ady Endre osztálytársával, és arra kell gondolnunk, hogy ha a sors csak egy kicsit is szeretett volna minket, most vele is igy üldögélhetnénk, csendes beszédben, ebben a megkésett tavaszban, és maga mesélhetné el a tizenötéves kamasz gondtalan zilahi diákéveit. Soós László bátyánk, kisebb gyengélkedésektől eltekintve, jó egészségnek örvend. Kortársak, osztálytársak voltak, egy padban ültek Zilahon. Ady Endre több mint húsz éve halott.
Virágos bőrkötésű emlékkönyvet tartunk a kezünkben. A zöld és sárga lapok váltakozva elevenítik fel a negyvenhét évvel ezelőtti letűnt időt.
*
1893 Zilah. Arcok, arcélek, figurák – ötödikes kamaszok. Az iskola padjaiban szoronganak, rejtett sétányokon udvarolnak, nyomtalanul, személytelenül élik életüket. Egyik sem árul el semmit jövendő sorsából. Még előttük a meglepetéseket rejtegető élet, amelyben az elsőkből utolsók és az utolsókból elsők lehetnek...
Az iskola, a barátság ezer finom szövedéke köti össze őket jó cimboraságban. Sokáig kell lapoznunk, amíg ráakadunk Ady Endre kezeírására. Somogyi Kálmán […] finom betűi rajzolódnak az első oldalra. A barátságról ír Zilahon 1893. június 19-én. És sorra a többi osztálytárs Visky Péter, Görgey Mihály, a negyvennyolcas hős távoli atyafia. Halmágyi Zsolt, Éltető Albert, Göndör Kálmán. Újhelyi Sándor egy önmaga felé fordított gúnyolódó strófával szerepel:
Mint a méh a réten gyűjti meg a mézet,
úgy szálljon rád gyakran az én gúnyos nevem.
Zilah 1893 junius 24-én.
És a következő oldalon:
Mikor még ifjú vagy s remélsz
Építvén légváraidat,
Légy az, mit könnyen szerezhetsz,
Mi oly nehéz: barátokat.
Hidj nekem; hogy választásod
Reám nem hibásan esett,
Mert senki barátaid közül
Téged úgy mint én nem szeret.
Zilah 893 jun. 16. Hű barátod: Ady Endre
*
Az irás elárulja a későbbi Adyt. A háromszor akkora fellengős, kicirkalmazott iniciálékhoz apró, erős, mokány betűk következetes sora láncolódik. Néhol türelmetlen betűtépés, egy-egy „gé” betű alsó szára aláhúzza az egész szót. Az „építvén” cikornyás É-jének alsó öblébe beépítve a „pé“ szinte fulladozik, amíg egyik szára ki tud ugorni az “i“-be, hogy tovább folytassa a gömbölyű, megnyugodott kisbetűk sorát. „Zilah“ csupa vonal, harmónia, könnyedség. Merész nádszálakon inog az egész szó, mint egy szitakötő, amely repülni készül. A „jun. 16“ kicsi tízesét elnyeli a nagyhasú hatos. „Ady Endre...” végén egy kacskaringós szalagból indul a nyugtalan fonal, mely mintha a jövőt kutatná.
A tizenhatéves Ady írásában meg lehet ismerni későbbi betűvetési formájának alapjait. Az emlékkönyv többet nem mond és az osztály- és padtárs már nem emlékszik olyan tisztán a zilahi napokra. Férfias, közepes termetü legény volt, jó tanuló. Vonásai később sem változtak lényegesen és ha látom egy-egy férfikorabeli fényképét, azonnal ráismerek. Nagyon jó cimbora volt Bandi. Mind szerettük.
Két évig jártam vele. Az apám tanár volt akkoriban Zilahon, de áthelyezték. Egy társaságba jártunk Zsókához, aki a diákság kedvence volt. Abban az időben sokat mulattak a diákok Zilahon, — Én tanárgyerek voltam, nem mehettem velük, így hát nem is ismertem a kocsmázók társaságát. Fiatalok voltunk, éltük az életünket, nem voltak éles megfigyeléseink és ki gondolta volna... Nagyon rég volt.
Ennyit mond az osztálytárs és egy emlékkönyv régesrégi strófája.
1915. július 24-én délután a fáradt és beteg Ady, felesége Csinszka kíséretében leszállt a marosvásárhelyi vonatról. Kolozsvárról jött, ahol katonaügyét intézte a hadkiegészítő parancsnokságnál. A háborúnak nem volt elég beteg. Kolozsváron még meglátogatta a katonai szolgálat alól felmentett Isac Emil íróbarátját. Az állomásról kocsin a Transsylvánia-szállodába hajtattak.
Ady Endre megérkezésének híre futótűzként terjedt el a városban. Estére már szükkörű flekkenvacsorát rendeztek tiszteletére a város notabilitásai a Domokos-szállóban. A féktelen újjáépülését élő város tombolva üdvözölte a „haladás” költőjét. Egymást érték a meghívások, s a mulatozásnak mindig a hajnal vetett véget. Ebéd után kábult fejüket az akkor fejlődő város pazarló művészetű épületeinek árnyékában szellőztették ki.
Öt napig tartott a féktelen mulatás. A költőből „Bandi” lett boldog-boldogtalannak, és mindenki sietett délelőtti pohár söre mellett eldicsekedni, hogy az éjjel Ady Bandival mulatott. Ha látnoki megérzéssel a feketén közeledő jövőt ébreszthette, hangja elveszett a kocsma duhaj zajában...
Az ötödik napon meg kellett szöktetni. Szovátára vitte a felesége. Soha nem tért vissza Marosvásárhelyre. Négy év múlva megállt futásában és beérte nagy küzdőfele: a halál.
Kiss László
