2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A nyolcvanéves, nyugalmazott szerszámlakatos Kádár Jenő most is igen tevékeny, marosvásárhelyi lakásában munkaköpenyben fogadja a látogatót, aztán az udvariassági körök után mutatja is az évek során összegyűlt, a lakás egy külön helyiségében őrzött újításokat.


A nyolcvanéves, nyugalmazott szerszámlakatos Kádár Jenő most is igen tevékeny, marosvásárhelyi lakásában munkaköpenyben fogadja a látogatót, aztán az udvariassági körök után mutatja is az évek során összegyűlt, a lakás egy külön helyiségében őrzött újításokat. Apró eszközök és kellékek ezek, fel sem tűnnek az avatatlan szemnek, pedig segítségükkel jelentősen felgyorsult, takarékosabbá vált a termelés a ’60–70-es években. Számos újságcikk tanúskodik erről, Jenő bácsi dossziékban tárol minden írásos dokumentumot.

– Nem is tudom, honnan kezdjük – mondja, hangjában aggodalom. Tökéletességre törekszik most is, azt szeretné, ha hibátlan egységbe forrnának össze az elmúlt évtizedek. Párpercnyi gondolkozás után aztán nekivág.

– 1932-ben születtem Csiba-szentmiklóson, 1940-ben költöztünk Marosvásárhelyre. Abban az időszakban összesen 44 sokgyerekes magyar család kapott házat a magyar államtól, közöttük mi is. Szüleimmel és hat testvéremmel – korban én voltam a második – az Oncsa-telepre kerültünk, közel a Maros-parthoz. Ott nőttem fel a folyó mellett, korán meg is tanultam úszni. Apám éjjeliőr volt a vasútnál, én is kaptam ott munkát, a füvet irtottam. Nyári estéken, 10 óra után mindig kimentünk az egyik testvéremmel az állomásra, vittünk egy veder hideg kútvizet, és eladogattuk az utasoknak, így gyűjtöttünk még egy kevéske pénzt.

– Akkoriban, gyermekként mentette meg először valakinek az életét.

– Vidrátszegen a töltésnél dolgoztunk egy másik fiúval. Reggel vonattal vittek oda, este hazaszállítottak. Egyszer elhatároztuk, hogy dolgunk végeztével lemegyünk a Marosra fürdeni, a csoportvezetőnk felelőtlenül el is engedett. Nem tudtam, hogy a társam nem tud úszni. Őt mentettem ki legelőször a folyóból. Azon az estén gyalog mentünk haza Vidrátszegről. Attól fogva, ha a Maros-parton jártam, tudatosan figyeltem a fürdőzőket, és ha veszélyt észleltem, közbeléptem.

– Milyen emlékei vannak a háborúról?

– A Nyárád mentén húzódott a front. Anyám hazavitt minket Csibaszentmiklósra, és első reggel arra ébredtem, hogy német katonák mosakodnak az udvaron, az eperfáról rádió szól. Nagyon kedvesek voltak azok az idegenek, édességet adtak nekünk, akkor ettem először csokoládét. Délutánra megérkezett az orosz előörs. Az oroszok egész másként, valóságos vademberek módjára viselkedtek. A kertünkben volt egy bunker, este, amikor megszólaltak az ágyúk, oda húzódtunk be. Egyszer aztán azt mondta a nagybátyám, hogy jobb lenne felmenni az istállóba. Azon az éjszakán egy lövedék belecsapott a bunkerünkbe, ha ott maradtunk volna, most nem beszélgetnénk itt. A háború után nehéz idők következtek, sokat éheztünk. Tizenkét, tizenhárom évesen maltert hordtam, aztán miután elvégeztem a hét osztályt, napi tíz órát dolgoztam kőművesként. A keresetemet mindig hazaadtam anyáméknak.

– Kifutófiú, majd cukorgyári inas lett, közben sportolni kezdett.

– Anyám a Székely Szónál takarítónőként dolgozott. Főnöke, Bernáth Ernő vett fel engem kifutónak. Bankba, postára kellett szaladgálnom, a lapkihordás nem az én feladatom volt. Akkoriban kezdtünk el tornászni két testvéremmel, Antival és Ferenccel. Jó eredményeket értünk el, Antal tízszeres országos bajnok lett, biztos most is sokan emlékeznek még a Kádár testvérekre. Egykori tornaedzőm, Gedeon Zoltán a Víkendtelep felelőseként hídépítési munkálattal is megbízott egyszer. A régi fahíd már rothadásnak indult, az újat március 15-én kezdtem építeni egy nálam 6-8 évvel fiatalabb fiúval, és a kitűzött időpontra, május elsejére készen is voltunk. Időközben Bernáth Ernő, látva, hogy lelkiismeretesen dolgozom, felajánlotta, hogy betesz a Cukorgyárba inasnak. Az igen úri helynek számított, csak protekcióval lehetett ott állást találni. 17 éves voltam akkoriban. A bemutatkozó beszélgetésre mezítláb mentem, pedig ősz volt, haza is zavart a főgépész egykettőre. Kemény, de korrekt ember volt a főnököm. Az inasévek alatt villanyszerelői képesítést szereztem, aztán elvittek katonának Mihai Bravura. Három évig szolgáltam a román hadseregben műhely-, illetve fegyvermesterként. A katonaság után visszamentem a gyárba, de mivel nem voltam hajlandó beállni a pártba, távoznom kellett.

– Az Elektromaros volt a következő állomás.

– Igen, akkor még a Ciocanu Szövetkezet nevet viselte. Itt villamoslakatosként dolgoztam. Az élelmiszeriparban nagyon kicsik voltak a fizetések, az Elektromarosnál egyből a dupláját kerestem, és hamarosan a legnagyobb, 8-as fizetési osztályba soroltak. Ez önbizalmat, lendületet adott. 1961-ig dolgoztam ebben a beosztásban, aztán, amikor úgy tűnt, hogy megszűnik a posztom, átkérettem magam a szerszámkészítőkhöz. Sok sikerélményben volt itt részem, rövid időn belül előléptettek, főnököm, Orosz Béla egy fiatal munkásokból álló csoportot is rám bízott. Ezt munkatársaim nem nézték jó szemmel. Igyekeztem minél jobban leegyszerűsíteni, takarékosabbá tenni a termelési folyamatot, egy három-négy fázisos munkát egyfázisosra csökkentettem. Ha valamivel megbíztak, azonnal elkezdtem gondolkozni azon, hogyan valósíthatom meg. Nem riadtam vissza attól sem, hogy átszervezzem a termelés menetét.

– Közben magyar érzületét sem rejtette véka alá.

– Király Károly, a marosvásárhelyi konzervgyár igazgatója a romániai állapotokról, illetve egy készülő tüntetésről beadványt szándékozott eljuttatni Magyarországra az akkori irodalmi élet három jeles képviselőjének: Czine Mihálynak, a Magyar Írószövetség elnökének, Csoóri Sándornak és Illyés Gyulának. Gondolkozás nélkül vállaltam a küldönc szerepét. Király testvére ismerte az öcsémet, hármuk közvetítésével, láncszerűen jutottak el hozzám a levelek. Csoóri nem volt az országban, így a hozzá szóló küldeményt is Czine Mihálynak adtam át, Illyés Gyulának elővigyázatosságból a feleségem vitte el a dokumentumot, melyet másnap már fel is olvastak a Szabad Európa Rádióban.

– Nem derült ki, hogy Ön is szerepet játszott az ügyben?

– Nemsokára egy szekus – ha jól emlékszem, Ignat Ioannak hívták – látogatott meg a munkahelyemen, és egyenesen a rendőrségre vitt. Reggeltől késő estig, lábon állva faggattak munkámról, nézeteimről. Voltak beugratós kérdések is, például egyszer azt kérdezte tőlem a vallatóm, hogy nem adott-e nekem át egy levelet a bátyám. Szándékosan nem az öcsémet kérdezte. Mivel már nagyon fáradt voltam, nyilván arra számított, hogy helyesbítek, de résen voltam. Sok mindennel meggyanúsítottak, többek között azzal is, hogy a soron következő pártkongresszust becsméreltem, de nem bántalmaztak. Persze, mindent tagadtam, és a nap végén hazaengedtek. Indulás előtt „be-szélgetőtársam” megemlítette, tudja, hogy elismernek a szakmámban, és arra kért, hogy forduljak mindig bizalommal hozzá.

– Nem sokkal ezután munkája elismeréseként kapott lehetőséget svájci utazásra.

– A piteşti-i Dacia-gyár megrendelésére egy kábelcsatlakozó előállításához kellett szerszámot gyártani. Igen bonyolult feladatról volt szó, nem is vállalta el senki az országban, és fennállt a veszély, hogy késés esetén beperelik az Elektromarost. Két hónapot kaptam a kivitelezésre, és időben elkészültem a munkával. Ezután ajánlották fel a lehetőséget, hogy Svájcban tanuljam meg, majd vezessem be nálunk is a finomstancolást. Két mérnök kollégámmal négy hetet töltöttem egy svájci szerszám- és présgyárban. A hónap leteltével az ottani művezető igazgató megkérdezte, hogy nem akarok-e kint maradni, és azt is felajánlotta, hogy idővel a családomat is kivitetné. Gondolkodás nélkül utasítottam vissza, tudtam, hogy én csak itt élhetek.

– A ’80-as években a kábelgyárba került.

– Volt akkoriban egy újításom, amiért 40 ezer lejt kellett volna kapnom, de ezt az összeget sohasem fizették ki. A kábelgyárba kerültem. Nyolc évet töltöttem itt, nagy fizetést kaptam, és szinte semmit nem kellett tennem. Rengeteget kirándultam, hegyitúráztam ebben az időszakban. Mindig imádtam a friss levegőt, a napfényt, így kedvemre ki tudtam használni a tétlenségre ítélt órákat. A kábelgyárból mentem nyugdíjba rögtön a rendszerváltás után. Ezt követően egy ideig a fiammal Magyarországon az építkezésben vállaltunk időszakos munkákat, rendszerint egy-egy csoportot vittem magammal odaátra.

– Aztán „jött” a kürtőskalács.

– Egy kirándulás alkalmával hozakodott elő a fiam az ötlettel, hogy kürtőskalácsot gyártana. Felajánlottam neki, hogy gépesítem a vállalkozást. Létrehoztam egy olyan sütőt, amellyel hat nagyobb méretű kalácsot lehetett egyszerre előállítani. Lengyelországban láttam hasonlót, ilyent addig az országban nem használtak. Nemsokára aztán megalkottam egy olyan sütőt, amellyel egyszerre nyolc kalács készülhetett. Így minimális munkaerővel nagy mennyiségben lehetett termelni, és a vásárlóknak sem kellett várakozniuk.

– Életmentések, hídépítés, külföldi utak, szakmai sikerek… Gazdag élet áll Jenő bácsi mögött. Van-e valami, amit megbánt?

– Volt egy szenvedélyem, a festészet. Tájképeket, arcokat festettem, Kós Károly portréját is elkészítettem egyszer. Itthon dolgozgattam, sok nyűggel is járt mindig elpakolni magam után, ezért úgy döntöttem, abbahagyom, amíg létre nem hozok egy műhelyt erre a célra. Ez aztán elmaradt. Néha arra gondolok, még nem késő belevágni újrakezdeni.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató