Csütörtöki kimenő
Belefeledkezve a focibajnokságba – most az európai elsőbbség a tét –, szinte észre sem vesszük, hogy már elmúlt az éjfél, és a bíró hosszabbításra utasítja a csapatokat, amelyek erejük végét járják. Így tűnik.
De nem, még mindig van annyi kakaó bennük, hogy kibírják a kétszer tizenöt percet, és még a tizenegyesrúgásokhoz is készülnek. Ilyenkor remeg a levegő (az ideális: „Szó bennszakad,/ hang fennakad,/ Lehellet megszegik.”), a család nem néző, enyhén zajongó tagjait csendre intjük, a nem szimpatikus csapat rugdosóit arra biztatjuk, hogy baltázzák el a lövést. Persze imáink – a negatív fohászok – nem találnak meghallgatásra: a kifejezetten utált, szerintünk érdemtelenül sztárolt csudacsatár lábában benne van a mindent eldöntő találat. Aztán jön a mi emberünk, akiért még inkább izgulunk, nyárfalevelezünk, lelkünk szubjektív rövidlátását rápazaroljuk, várjuk a sípszót, Ő nekiszalad... és nem talál. A babonásabbja ilyenkor azt állítja, büntetésül kaptuk a mellétrafálást, mert az ellenfél tizenegyesrúgójának kudarcot, felsülést, szégyenkezést kívántunk. Az isteni adok-kapok egyenlet.
Sebaj (?!!), jön még kutyára dér. Ámbátor ebben a pokoli, szokatlan hőségben – éppen most elhisszük magunkban, hogy tényleg a földet melegházi hatás éri, a klímafelmelegedés tipikus esetével állunk szemközt, mi vagyunk a palánták, akik sörrel és más, kezünk ügyébe eső hűsítőkkel, üdítőkkel locsoljuk magunkat, de nem gyökeret és levelet vagy pláné virágot eresztünk, csak nagyobb pocakot –, szóval az éjszakára sem enyhülő hévben kutyánkra nem jön dér, macskánk elnyúlik a konyha kövén, azt remélve, hogy valamivel hidegebb van, mint a szobában. Csalódnia kell.
A mérkőzések még július 11-ig folytatódnak, ezt állandóan eszünkbe vési az M sportstúdió. Meg ugyanazok a támogatók támogatják szünetenként a mérkőzést, holott eszünk ágában sincs elutazni a szaúdi félsziget katarján, és folyton kijavítjuk a reklámgyártót, hogy az TiTok, mi lesz a meccs kimenetele, meg sem lehet jósolni manapság, az eleve gyengének tartott (papírformájukat azért sem hozó) csapatok csodákra képesek, a nagy favoritokról pedig a kommentátorok az állítják, hogy igen, ez nem az az összeállítás, túl nagy árnyékok vetülnek rájuk – a futballtörténelem klasszikusait emlegetik, mint egykor a marxista szemináriumon folyton a négy „drasztikust” idézték – ez nem az a banda, amelyik megnyerte az Európa- vagy a világbajnokságot, a Copa Americát, az össz-ázsiai viadalt. Ugyanis időközben és a háttérben kupán vágták a legjobb csatárt, és a balhátvéd lesérült, felserdült, elkorosodott, kiállították, két sárga lapja van, sárgaságos, skárlátos, szóval bepirult stb.
Apropó focitörténelem. Ha a román/magyar kommentátorokat hallgatod, folyton mindenféle lábjegyzetekkel kísérik a játékosokat, elmondják az életrajzát, azt, hogy melyik mérkőzésen melyik lábát és mire használta, milyen színű csuka illik a szeme színéhez, hányas mezt viselt, hol játszott embriókorában, hogyan volt nyírva a keresztelőjén, hányszor vetélt anyuka, míg megszülte világhíres fiacskáját, mivel foglalkozik civilben a bíró, milyen felekezethez tartozik a pályagondnok és az edző lánya kivel kavar, na persze, hogy kardnyelő keresztanyjától tanulta azt az utolérhetetlen cselt, amellyel 1849-ben sikerült becsapnia mind a labanc, mind a cári csapatokat.
Persze vannak emberek – köztük barátaim –, akik az efféle értesülésekért aranyat adnak, gyűjtik, táblázatokba rendezik, osztályozzák, összefüggéseket fedeznek fel, amelyek még a futballguruk előtt is homályban maradnak, kiolvassák belőle a múltat és a jövendőt, amit, mint tudjuk, megszenvedett már kedvencük. Ők a bogaras, irigylésre méltó gyűjtők. Csodálatos szenvedély rabjai.
Számomra azonban fölösleges információ. Az átlagnézőt, a meccsekre ki nem ballagó embert, de fociélvezőt a játék szépsége, okossága, irama, célratörő egyszerűsége vagy komplikált balettja szórakoztatja. (Nem tartozik tehát a túlkábult, kigyúrt, huliganizmussal is könnyen bekódolható trogloditák közé, ő nem az, ki az idegen város utcáin is tombolva, randalírozásával vezeti le fölös energiáját és kiművelt ostobaságát.) Én ugyanis egy-egy játékos nevének hallatán is elegendő látványhoz és információhoz jutok, legfeljebb a bírói döntésekhez kérek egy-egy rövid alámondást. Szóval az átlag és rokonsága nem jegyzi meg ezeket a sportközvetítők által szétfröccskölt intim adatokat. Más szavakkal: a kommentátor olykor a meccs legzavaróbb tényezője.
Na persze, ha egy nemzetközi mérkőzésen a spanyol tévé vagy rádió kommentátora mellé kerülnek a mi (általunk érthető nyelven beszélő) tudósítóink, a pergő szóáradattól, még így átszűrődve is, könnyen fejfájást kapsz. És azt kérded magadtól, hogyan bírják ezt füllel, emésztőrendszerrel, gyomorral. Egyesek szerint a katalánok ezért akartak elszakadni Madridtól. Mások szerint ez ostobaság, ugyanis a katalánok még jobban hadarnak, mint a hispányok.
A kedves olvasót arra kérem, kezelje bizalmasan a fentieket, ugyanis nem szeretném, ha kiderülne rólam, hogy csak a nagy beharangozott, a média által kiemelten kezelt, reklámozott, szenzációt jósoló mérkőzések kedvéért telepedem amúgy film- és híradócentrikus tudattal a tévé elé. Már amikor közvetíthető a Pannónián kívüli területek számára is. Az idén szerencsénk volt, erdélyiek!
