Újabb vérfagyasztó botránytól hangos az országos (és nem csak) sajtó, és ezúttal a hírek középpontjában a hozzánk pár kilométerre eső Marosbárdos áll. Eddig valószínűleg szinte mindenki számára világossá vált, hogy milyen borzalmak történtek az ott lévő, egyesületi alapon működtetett gondozási központban; hogy a voluntari-i ügy után az ország megannyi hasonló létesítményébe kiszálló hatóságok csak többszöri ellenőrzést követően – és akkor is telefonos bejelentés alapján – bukkantak rá az alagsorban elrejtett, iszonyatos körülmények között tengődő súlyosan fogyatékos személyekre; és hogy csak a lélekszámot feltüntető adatok összeegyeztethetetlenségét követően találták meg azt a további két személyt, akik egy kilincs nélküli, elbarikádozott ajtó mögötti sokadik, szellőzés és napfény nélküli helyiségben feküdtek egy ágyon. Önkéntelenül is felmerül az emberben a kérdés: miféle állat lehet az, akinek erről tudomása van, de nem tesz ellene semmit? Miféle állat lehet az, aki az egyesület által működtetett otthont igazgatta? És miféle állatok lehetnek azok, akiket nemrég letartóztattak az ügyben? Van közöttük egy fehérnép is: az egyesület elnöke, aki a Marosvásárhelyi Megyei Kórház alkalmazottja. A másik két gyanúsított? Nos, ők az Országos Börtönigazgatóság alkalmazottai, az egyikük rendőr. Az egyesület alelnöke? A Maros Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság munkatársa. A törvény, a szociális és gyermekvédelem
hű bajnokai, az elesettek és betegek védelmezői!
– Soha ne bízz meg a hatóságokban, fiam! – szállt a családunkban generációról generációra a ki nem mondott, de belénk nevelt mottó attól kezdődően, hogy nagyapámat tíz év szigorított börtönre ítélték ártatlanul a kommunista diktatúra szervilis hiénái. De azt ezek ellenére sem gondoltam volna, hogy hetven év elteltével még mindig lesznek olyanok, akik feltételezhetően a jó pozíciójukból kiindulva, az állambácsi kebelén kényelmesen éldegélve, a fentebb említett „hivatásaikat” gyakorolva szereznek meg működési engedélyt működési engedély után, még akkor is, amikor közszájon forog a környéken, hogy milyen körülmények között tartják fogva a betegeiket, és rendőrségi eljárás is indult azt követően, hogy a betegeket bántalmazták az otthon alkalmazottai. Ez az ügy nem csak mostani, erről sokan tudtak. És még így is csak a sokadik ellenőrzésen találták meg azokat a szerencsétleneket, akik építőanyagok és törmelékek között, a saját mocskukban feküdtek magatehetetlenül. A nyilvánvaló érintetteken túl ki a felelős mindezért? Ki a felelős a hallgatásért?
És ki a felelős azért, hogy ebben az elmaradott országban – ahol az idős emberek inkább combcsonttöréssel fekszenek a harmadik emeleti lakásukban egyedül évekig vagy évtizedekig, a család (vagy jobbik esetben szakképzett személyzet) napi segítségnyújtására szorulva, mert nem mernek nyugati minta szerint idősotthonba vonulni –, ez a sokszor káros mentalitás nem változik? Mert ezért nem változik. Mégis, kinek lenne kedve ezek után, idősen és szinte magatehetetlenül ismeretlenek gondjaira bízni magát? Még akkor is, ha az otthonok legnagyobb része teljesen rendben működik. Egypár gátlástalan, lelketlen emberszabású minősíthetetlen ténykedése egy amúgy is lassan változó hozzáállást szakított meg, legalább olyan brutalitással, mint amilyennel a gondjaikra bízott embereket lakatolták el a vértől és ürüléktől bűzlő bárdosi pincébe.
Az ilyen fokú aljasságra nincsenek is szavak.
