Beletörhet a bicska a gazdasági válság kényszerében meghirdetett állami intézmények karcsúsításába. Az 1989-es rendszerváltás utáni több mint három évtized alatt többször napirendre került a politikában mind a területi átszervezés, mind az állami apparátus karcsúsítása, különböző változatokban, de még mindig nem sikerült dűlőre jutni. Pedig bizonyos értelemben mindkét intézkedésnek van logikája és haszna.
Köztudott, hogy az állami rendszer, a közintézmények működtetéséhez szükség van a közalkalmazottakra, a „szürke papírmunkásokra”. Vitatható, hogy miként duzzadt fel az évek során ennyire a létszámuk a minisztériumoktól a polgármesteri hivatalokon át a különböző dekoncentrált intézményekig, és az is, hogy ki mennyire kompetens egy-egy adott munkakörben. És az is igaz, hogy elsősorban a minisztériumok kirendeltségeinél, a különböző igazgatóságokon a munka volumenéhez viszonyítva kevés a közalkalmazott. Nyílt titok, hogy sok esetben ez politikai és bizalmi döntés kérdése is, ami – amennyiben a megfelelő ember szakmailag megfelelő helyre kerül – elfogadható. A gond a munkához való hozzáállásban merül fel, ami, ha jóhiszeműen állunk a kérdéshez, az ügyintézés operativitásában is kitűnhet. Elméletileg. Mert gyakorlatilag az van, hogy Romániában a többségi politikai elit köreiben a törvényeket Bukarestben a balkáni, fanarióta politikai mentalitásba ágyazva hozzák meg. Ez azt jelenti, hogy mindig van kiskapu, értelmezhetőség, az állampolgárnak „megelőlegezett” bizalmatlanság miatt bizonyítani kell a már igazoltat, amihez újabb papírok kellenek, és sorolhatnánk a példákat. Az előbb említettek kapcsán két tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni: a közigazgatási törvény annyira védi a közalkalmazottat, hogy csak nagyon nagy vétség esetén lehet elbocsátani, gyakorlatilag csupán az állást (posztot) lehet megszüntetni átszervezéssel, de akkor sem bocsátható el az illető a rendszerből. Az sem mellékes, hogy a munkavállalók elég nagy hányadát teszik ki a közalkalmazottak, akik, amennyiben munkanélküliekké válnak, eltartottak lesznek, így számukra is ki kell termelni a segélyalapot. A másik dolog pedig: szintén több éve meghirdették a közintézmények digitalizálását, ami – amint tapasztaljuk – helyenként beindult ugyan, de csigalassúsággal halad, a digitálisan beküldött információk mellé még mindig kérik a „lepecsételt, kézzel aláírt” dokumentumokat. A digitalizálás, az ún. e-kormányzat lenne a megoldás. És itt újabb probléma merül fel. Van-e megfelelő műszaki és humánerőforrás-kapacitás, hálózati rendszer, megfelelő-e, biztonságos-e az adatátviteli rendszer, hozzáértő a számítógép-kezelő? És az sem mellékes, hogy vannak vidékek, ahova még nem igazán jutott el a technológia, és van egy olyan korcsoport, amely még nincs megbarátkozva a használatával.
A kormány által kezdeményezett átszervezés csak a jéghegy csúcsa, amely, az előző években hozott intézkedésekhez hasonlóan, úgy tűnik, csupán tűzoltás. Nincs hosszú távú stratégia, elképzelés az állami szerkezet átalakítására, a bürokrácia csökkentésére, aminek alapján fokozatosan, valóban költségkímélő szempontok szerint csökkentenék a közhivatalnokok számát a digitalizáció terjesztésével, vagy akár a helyi tanácsosok létszámának karcsúsításával. Ha ezeket a problémákat megoldanák, talán napirendre tűzhetnék a területi átrendezést, amely hatékony közigazgatás nélkül csak a hangulatot rontaná, nem kínálna észszerű megoldást, s tegyük hozzá: ez eddigi tervezetek a magyarság szempontjából elvetendők.
