Biz’ isten a választásokról akartam írni, de nem arról fogok, illetve érintőlegesen arról is, csak másként. A ma reggeli kávé mellett beszélgettünk a kollégákkal, ott került terítékre, hogy egyikük közeli rokona családostul a minap Marosvásárhelyre érkezett – vonattal. És amikor azt is meghallottuk, hogy mennyit fizettek (illetve hogyan bántak velük) e minden bizonnyal felemelő élményekkel járó utazásért, eldöntöttem, hogy – miután körülbelül 15 éve nem ültem ezen (az egykori kabanázós bulik, vonaton piálások, menet közbeni nyitott vagonajtóban üldögélő cigizések nosztalgikus romantikája miatt általam kimondottan kedvelt) közlekedési eszközön – utánanézek a dolognak. Most megosztom. Aktuális.
Teljesen találomra pötyögtem be a hazai vasúttársaság honlapjára a következő paramétereket: 4 tagú család, 2 felnőtt, 2 gyerek. Utazási időpont: június 11. Útvonal: Marosvásárhely – Sepsiszentgyörgy. Na, kérem: egy felnőttjegy ára erre az útra 78,5 lej. Egy gyereknek szóló jegy 42 lej. Ez családilag 240 lejt tesz ki. Csak odáig. Visszafelé ugyanennyi a tarif, tehát egy Sepsire és vissza tartó útért 480 lejt kell leperkálni. Hogy ez sok vagy kevés? Nem tisztünk eldönteni, de azt azért hozzátennénk, hogy az adott dátumon a legrövidebb menetidő 5 óra 11 perc (ide tennék egy röhögős meg egy arctemetős szmájlit, ha lehetne). A leghosszabb pedig (igaz, Déda felé, legalább szép a táj…) – fogózzanak meg – 7 óra 12 perc! (Erre nincs is szmájli). Nem épp egy TGV-t kapunk a pénzünkért. Tovább számolok: a legrövidebb autóút Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig 178 kilométer, Segesvár irányába. A benzin tegnapi árfolyama (amikor e cikket írtam) 6,94 lej/liter. Ha összevetem az egykoron napi használatban lévő, 4,5 literes motorral felszerelt, isteni kényelmet nyújtó, veteránkorú nyolchengeres Cadillacem és a hazai vasúttársaság hipermodern vonatai által nyújtott utazási élményt, annak költségvetését és időbeli vonzatát, valahogy nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy az országúti tempóban körülbelül 10 liternyit öblögető, szinte álomba ringató vényócast is legtöbb 200 lejnyi benzinnel kellett volna megitatnom az oda-vissza út alatt. És akkor a stílusról még nem is beszéltünk.
Ahogyan a vasúttársaság (ilyen ársávok melletti) nagyvonalúságáról sem, ugyanis a honlapján az áll, hogy ötéves korukig a gyerekek ingyen utazhatnak – ha nem igényelnek nekik ülőjegyet. Értik? Hadd álljon a bébije hat órán keresztül Sepsiig, vagy ha nem akar (ja, nem tud?) állni, akkor hadd zötykölődjön végig a kedves mama térdin, hogy érezze az is, milyen szép az élet. Mégis leültetné a csemetét? Akkor helyjegyet kell neki vásárolnia. Igaz, a vasúttársaság kegye határtalan: megenged 50 százaléknyi kedvezményt.
Határtalan ez a kegy, mert a közlekedés többi résztvevőjét is érinti, mi több, szolidaritásra és együttérzésre neveli: mióta a profik által vezetett profik csapata elkezdte újra felújítani azt az átkozott balavásári vasúti átkelőt (amelyen muszáj áthaladnia mindenkinek, aki a legendás E60-as utat választja a franciaországi Bresttől a kirgizisztáni Irkestamig), a kocsisor felénk eső vége gyakran Székelyvajában áll. De mi tudjuk, miért: ha cumi van a vonaton, legyen cumi a Cadillacben is. Mert így kerek a világ. Így fejlett. Így lesz összetartó. És így marad igazságos.
