2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hatvanöt év. Két hét. Hatvanöt évvel ezelőtt, éppen ezt a két hetet élték azok, akik részesei lehettek az ötvenes évekbeli, tiszavirág-életű, független Magyarország röpke történelmének. Röpke, de igen fontos, hatásaiban négy évtizeddel később is jelentős két hét volt az az időszak, amelyben a sztálinista rémuralmat, a fegyvertelen tömegre irányított sortüzeket, a halottak fölötti gyászt fokozatosan átvette a reménykedés, majd a tettek ideje, végül a hit és az eufória: mégis sikerült, mindennek ellenére megvalósítottuk a lehetetlent, győztünk a világ legerősebb, legnagyobb, leggonoszabb országa ellen, mégis van igazság a Földön! Hatvanöt évvel ezelőtt, éppen ma, október 27-én a reformkommunista Nagy Imre átalakította a kormányát, amely elhatározta az azonnali tűzszünet kihirdetését és az utcákon harcoló tömegek követeléseinek megfelelő politikai irányváltást. Hétköznapi, ám átlagosnak semmiképp sem mondható magyar emberek az utcákon legyőzték a szovjet csapatokat, megsemmisítették tankjaikat, október 28-án pedig bekövetkezett a fordulat napja, megalakult és ülésezett az új kormány, elfogadták a felkelők követeléseit, majd bevezették a többpártrendszert, elkezdték a szabad választások előkészítését, visszaállították a Kossuth-címert, tárgyalásokat folytattak a Varsói Szerződésből való kilépésről, a magyarországi szovjet csapatok kivonásáról, kiengedték a politikai foglyokat. Minden adott volt ahhoz, hogy valós eufóriában teljenek óráról órára a napok, hiszen Magyarország valóban kiharcolta függetlenségét, új korszak kezdődik, egy boldog, új, szép és gazdag jövő, szinte túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen… 

Szegények. Ha tudták volna, hogy éppen október 31-én, akkor, amikor a korabeli média közzétette a várva várt hírt, miszerint a szovjet kormány úgy döntött, hogy végleg kivonja csapatait – és ezzel de facto valóban függetlenné válik az ország –, valójában ugyanazon a napon határoztak Moszkvában a végső katonai invázióról. Ha tudták volna, hogy miközben a szovjet legfelsőbb vezetés különböző küldöttek és diplomaták útján látszattárgyalásokat folytat a Nagy Imre-kormánnyal, folyamatosan csempészi be csapatait Magyarországra… Ha tudták volna, hogy az október 23-án kezdődött, két hét alatt radikális változásokat elért forradalom leginkább hétköznapi hősökből és kiskatonákból álló csapatai ellen november negyedikén a Vörös Hadsereg és annak élén személyesen Konyev marsall indít földi és légitámadást… Ha tudták volna, hogy november 11-én minden véget ér… Ha tudták volna, hogy mindazokat, akik részt vettek az eseményekben (vagy sem) milyen meghurcoltatások érik, hogy hányat közülük kivégeznek, tönkretesznek, agyonvernek, börtönbe zárnak, deportálnak… Ha tudták volna, hogy azon az őszön kétszázezren menekülnek külföldre… De nem tudták. Nem volt közösségi média, nem létezett leellenőrizhető információ, csupán légből kapott vagy szándékosan félregyártott hírek az áhított álmok és naiv remények mellett. Nem tudták, és hősökké váltak. Nem akarták elfogadni a nemzetközi reálpolitikai valóságot, és mártírokká váltak. De akár sejtették, akár nem, hogy milyen következményekkel nézhetnek majd szembe, volt merszük cselekedni. Bátorságuk kiállni. Fegyvert ragadni. Lőni. Meghalni. És ők voltak azok, akiknek 1989 valóságát, a szörnyszülött, tömeggyilkos rendszer bukását végső soron köszönhetjük. Ők voltak az elsők, akik a világba kiálthatták, hogy sok nyugati, neves baloldali gondolkodó álomvilágával ellentétben mennyire véres a kommunista, korrupt, totalitárius diktatúra valósága. 

Ma már szinte senki sem él közülük. Emlékezzünk rájuk!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató