Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
…avagy illik tudni, egészíti ki tudálékosan az udvarias szerkesztő. Ám legyen. Tehát illik tudni, hogy ez az első háziállat a mi családunkban. Úgy értem, tartósan. Mert volt korábban néhány nyulam-bulam, tényleg belgák, mint Hercule Poirot, és piros szeműek, melyek nem a húsvéti humanista felbuzdulás és gyermeki természetszeretet hozadékaként kerültek birtokomba, hanem az utolsó marosvásárhelyi magyarországi vendégprofesszor, akinek tényleg Vendég volt a családneve, ajándékozta nekünk kísérleti telepéről, amely a házunk mögött húzódott az orvosi egyetem (akkor éppen Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) és a nagyerdő között. Megadta hozzá a kezelési kódokat, amiket mi váltig szerettünk volna betartani, de harmadnapra eltűnt a nyuszi. Nem ugrott meg a ketrecéből, annál balgább volt, hanem valakik, a szemfüles szomszédságból (az egyetem és a nagyerdő közötti vidékről, telepről) finom (?) nyúlpaprikást rittyentettek belőle. Még nevet sem adtunk neki! Mármint a tapsifülesnek, a tolvajnak azóta sem. Mára már van botom (az ószeren vettem egy huszasért, fémből van, csinos fogantyúval), nos, azzal üthetném a nyomát, ha még arrafelé laknék, de hát szinte négy évtizede a város egy-két másik pontján ütöttem fel könyvtáramat és mellette tanyámat.
Szóval a macska egy szép májusi napon került házunkba egy történelmi nevű Maros menti községből, melynek egykori úrnője (igazi földbirtokos, kastéllyal, múlttal és Helikonnal) egykor angolra tanította e sorok íróját és öccsét, valamint sok más, ún. jó családból való urat, úrnőt és gyermekeiket, akik aztán a megszerzett tudás birtokában szerteszóródtak Európában és Ázsia hozzánk közelebb eső háborús övezetében, valamint Amerikába mentek szerencsét és a dollár értékállóságát kipróbálni. Közgazdák lettek. Sok közös emlék gazdái.
A macska eredetileg román anyanyelvű volt, legalábbis a Facebookon így hirdette magát az adományozó, kinek neve áldassék, de nálunk átszokott seperc alatt a kisebbségi nyelvek legszebbikére, amiből persze kár lenne azt a téves következtetést levonni, hogy az eredeti nyelv nem tartogatna gyönyörűségeket azok számára, akik értik, illetve, hogy mi rohadt soviniszták volnánk, akik megfosztottuk anyanyelvétől és vele együtt nemzetiségétől az ártatlan kisdedet, aki néhány hetes lehetett, midőn befogadtuk honunkba.
Nemét tekintve nő, ámbátor a fiziológiai és anatómiai ismertetőjeleit baráti tanácsra eltávolíttattuk. Nem érzi úgy, hogy megsínylené. Sosem panaszkodott. Neve Juci, Jucika, mint Pusztai Pál Ludas Matyi-rajzoló híres figurája volt a közeli kádári régmúltban.
Az a jó benne, hogy nem kell levinni sétáltatni, levegőztetni, mint egy kutyát. Néha kiszökik a nyitva felejtett ajtón, felszalad a lépcsőház második vagy harmadik emeletére, ahova én nem, még nem voltam csupán az első emeletig, ahol lakásunk nyitva hagyott ajtaja található. Ilyenkor a család valamelyik merészebb tagja ered utána, és ölben lehozza. Ha lenne kutyánk, megtanítanám neki, hogy vigye ő le a macskát pórázon sétáltatni. Bízom a kutyák intelligenciájában és betaníthatóságában. Ha a romok alól embereket mentenek ki, gonosztevőket és drogdílereket szagolnak ki, mi néki Hekuba, s mi ő Hekubának?
Amúgy nem szeret sehová sem menni, az erkély (balkon/loggia) egyik hasadékán át bámul kifelé, midőn az évszak megfelelő (az idén a nagy hőség ezt megtette), vagy a másik, beépített erkély résnyire megnyitott ablakában ül, és onnan figyeli a szomszéd sárga kutyáit, a madarak röptét, a lehulló levelek lágy neszét. Mert érzéke van a költészethez, állítom.
Simul, hízeleg, dorombol, de ezt más házijószágok is megteszik, mondjuk a sufniban tartott bengáli tigris kevésbé, de vannak ám más vonásai is, amelyeket figyelembe kell venni. Titkos éjjeli életet él, amikor a bútorok rejtélyesen recsegnek (német romantika), hajnal négykor kér enni, finom cizellált ciccogással adja jelét éhségének, amit a gazdák egyikének, mindig ugyanannak a fülébe muzsikál. Emellett lábhoz simul, midőn ételét kirázogatjuk a tasakból. Csakis válogatott bóti ételeket fogyaszt. Afféle tej, tejföl és más, pákosztra csábító klasszikus macskaétekre rá sem hederít, ezzel szemben imádja az olajbogyót, amelyért képes akár a szemetesládába is bemászni, ha véletlenül ott megérzi a maszlinka magvát. Imád azokon a székeken szunyókálni, amelyeket csak az imént hagyott el a gazdaúr. Szereti a hosszú Netflix-folytatásosokat, mellettünk figyeli a cselekményt, olykor egy-egy zaftosabb jelenetnél felpúpozza a hátát, ásít, vicsorít, egyébiránt a fejem mögött a támlás széken pihen. Szemmel tarthatja életterét. Ez a magasles.
A fényképeket nem ismeri fel, mondták, hogy nincs sík-, csak térlátása, viszont a hallása kitűnő. Még meg sem szólalt igazán a csengő a bejáratnál, ő máris ugrik, siet fogadni a belépőt. Idegenekkel közömbös, úgy értem, nem morog, harap, karmol vagy barátságtalan gesztusokkal mutatja ki xenofóbiáját. Nincs neki.
Csupán a többi macskát utálja szívből. Éppen ezért nem szívesen fogadja, ha máshová ketrecelik át, midőn a főnök-gazdáék EU-csavargásra vetemednek. Nem facebookozik és nincs e-mail-címe. Neki elég a világból annyi, amennyit mi kínálunk. Sok? Kevés? Majd ő eldönti.