Emlékszem, amikor anyai nagyapám a tőle megszokott természetességgel és kedvességgel mesélte a németországi báró barátja kastélyában töltött napokat. Szavai mögé rejtőzködő csodálat és szomorúság is vegyült: ő, mint mindkét részről régi, nemesi famíliák sarja, soha nem tudta kiheverni a kommunista diktatúra által elkövetett szabadság-, jog- és birtokfosztást, kitelepítést és kényszerlakhelyet. Olyannyira nem, hogy testvérével együtt legalább a szülőházát visszaszerezte. Monarchista múltjából eredően, a hazai és nyugati arisztokrácia sorsának eltérő alakulása miatt leplezett, de érezhető szomorúsággal mesélt a németországi napokról, ugyanakkor csodálta, hogy Nyugaton, ahol nem volt kommunizmus, a történelmi famíliák legtöbbje mindmáig a családi kastélyokban, kúriákban él, és azok, akik válaszoltak a változó idők kihívásaira, ma is, az őseikhez hasonlóan, anyagi biztonságban, köztisztelet által övezve élnek. Csodálata azonban nem csak erre utalt: mint mesélte, báró barátja maga (is) műveli a saját földjeit, napi rutin számára, hogy a traktorjával odakint dolgozik, és miközben reprezentációs okokból ott a luxusautó a kastély garázsában, ő szinte mindig és mindenhova csak a szerény, fehér színű kettes Golfjával jár. A több évszázadnyi, megszakítatlan családtörténet, a huszadik századba evoluáló nyugati arisztokrácia példaképét látta az erdélyi magyarságot bőkezűen segítő barátjában, aki kastélyban élő főnemes, de akit a környéken mégis mindenki csak a becenevén szólít, aki porosan száll le a traktorjából, és akiről a kívülálló számára csak a hibátlan neveltetése árulja el, hogy milyen körökből származik.
A hazai nemesség és főnemesség története teljesen másként alakult – Erdély Európa egyik, kastélyokkal legsűrűbben beépített vidéke volt, de a történelmi örökséget veszni hagyta a szocialista diktatúra. A kommunisták gyűlölték, az őket követő rendszert pedig nem érdekelte, mert nem volt az övé. És az sem számított, hogy milyen óriási idegenforgalmi értékkel bírhatnának, ha valaki felújíthatná őket. Ám egy-egy ilyen felújítás gyakran milliókra rúg – euróban.
Ezért is rendkívül örvendetes a hír, amit Hegedűs Csilla, az Európai Beruházások és Projektek Minisztériumának államtitkára osztott meg – amiről mi is hoztunk le interjút –, és hogy rekordösszegű uniós támogatást szereztek az épített örökség védelmére és népszerűsítésére: az országos helyreállítási tervből megvalósuló Hívogató Románia – az országjáró című projekt keretében tizenkét kulturális útvonal mentén fekvő 19 kastély, 25 vár, 25 római castrum, közel 150 hagyományos parasztház, közel 20 templom, fatemplom és kolostor újul meg, közöttük a gernyeszegi Teleki-kastély is szerepel. A projekt alkalmat nyújt a hazai turizmus gyökeres megváltoztatására (erre vállalkoztak megalkotói), és végre lehetőséget biztosít azoknak, akik ősi erdélyi famíliák tagjaiként visszaszerezték kastélyaikat, valamint azoknak a jogi és magánszemélyeknek, akik vásárlás útján jutottak kúriák birtokába (közös bennük, hogy minimális kivételtől eltekintve anyagi hátterüket jócskán meghaladja e feladat), hogy ezen épületeket a projekt támogatásával felújítsák és azokat a nemzetközi turisztikai körforgás aktív részesévé tegyék – ahogyan tették ezt nyugati rokonaik is. És most, a rendszerváltás után először tényleg van erre lehetőség: a projekt összértéke 122 millió euró (!), a vállalás szerint a felújítási munkálatok 2026-ig befejeződnek.
Nagyapám ezt már nem érhette meg, a kúriánk restaurálását saját bevételeiből fedezte a család. Én pedig alig várom, hogy pár év múlva végigmotorozzak e tizenkét útvonalon, és meglátogathassam a felújított épületeket. Nagyon örvendek nekik, hiszen rajongok az épített örökségért, és első kézből tudom, hogy mennyi vesződséggel, stresszel, kilátástalansággal jár, amikor erőn felüli vállalásokkal meg akarjuk menteni azt, amit megmenteni muszáj.
