Anikó ajándéka
2013-07-16 15:42:39
- Nagy Székely Ildikó
– Maga erősen jól van, kezd idegesíteni – mondogatja gyakran vacsoravásárlás közben a negyedbeli kisbolt közelében lakó, magas, ősz hajú férfi a piros kötényében mindig mosolygó Anikó néninek.
– Maga erősen jól van, kezd idegesíteni – mondogatja gyakran vacsoravásárlás közben a negyedbeli kisbolt közelében lakó, magas, ősz hajú férfi a piros kötényében mindig mosolygó Anikó néninek.
– Ki kell ülni a padra, a jó nők mellé, és maga is lecsillapodik – tanácsolja a vevőnek, közben már szeleteli, csomagolja is a kívánt felvágottat, számolja a visszajárót. Biztos vagyok benne, hogy nem csak azért járnak hozzá sokan, mert útba esik. Valami megnyugtató, biztonságos érzés vesz erőt a vásárlón, amikor gyors, nyugodt mozdulatokkal kiszolgálja. Sohasem kapkod, hangjában sem bujkálnak indulatok. Pedig ő is megvívta a maga csatáit, és nem mindig került ki győztesen az ütközetből.
– Mindig ekkora itt a tömeg? – kérdezem, amikor negyedórás várakozás után pár percre kiürül a parányi tér.
– Inkább ilyenkor, estefelé. Munka után indulnak meg az emberek, délelőtt kevesebben jönnek – világosít fel beszélgetőtársam, aztán belevág a történetbe.
– Miután elvégeztem a líceumot, egy újsághirdetésből értesültem arról, hogy a szövetkezetnél asztalosokat toboroznak. Felsőbányán kellett elvégezni egy másfél éves szakiskolát, utána ötéves szerződéssel Marosvásárhelyen dolgozhattunk. Jelentkeztem, innen, a városból rajtam kívül még hat lány jött oda tanulni. 1980-ban álltam munkába, és az öt esztendőből tizenhárom lett. A csiszológépen dolgoztam mindaddig, amíg a porból össze nem szedtem valami bőrbetegséget. Fél évig kezeltek a kórházban, azután már nem mentem vissza a vállalathoz.
– Meghoztam az ernyőt, köszönöm – lépett be egy fiatal nő a boltba. Aztán egy idősebb asszony érkezett, arról érdeklődött, kaphatna-e egy üres dobozt, füvet szedni kellene.
– A nyolcvanas években ismertem meg a férjemet, két lányunk született – folytatja Anikó néni, miután teljesíti a kérést. – A nagyobbik lányom már 32 éves, Olaszországban él a családjával, a kisunokám mindjárt tölti az egy évet. A kisebbik 27 esztendős, ő Down-szindrómával jött a világra. Kiskorában sokat jártuk vele az orvosokat, mert a szívével is baj volt, rengeteg pénz ment el gyógyszerekre. Kiváló gyerekorvosnőnk volt, ő mindig bátorított. Én három műszakban dolgoztam akkoriban, volt úgy, hogy reggel jöttem ki a gyárból, és délre vissza kellett mennem. Exportra termeltünk, és amikor ment ki az áru, tizenhatóráztunk. A férjem Koronkán volt alkalmazva a gázasoknál, ő sem tudott a gyerekkel maradni. Édesanyám rendezte a kislányt. A rendszerváltás után aztán változott a helyzet. Miután felépültem a betegségből, és megteremtődtek a törvény adta lehetőségek, a lányom otthoni gondozója lettem.
– Alapítványokhoz is jártak a kislánnyal?
– 1992-től a Reménységhez járogattunk, az volt itt az első, Down-szindrómás gyerekek számára létrehozott alapítvány. Miután felbomlott, a Gecse Dániel Alapítványhoz iratkoztunk fel, ott is nagyon szerette a lányom. Logopédus és gyógytornász is gondoskodott a fejlesztéséről, de itthon is sokat foglalkoztam vele. Mondják is sokan, hogy meglátszik rajta a törődés, mert nagyon barátságos. Talán túlságosan is az. 20 éves koráig jártunk a Gecse Alapítványhoz. Most már inkább otthon van, zenét hallgat, olvasgat.
– Olvas?
– Igen, két nyelven is, magyarul és románul. Nagyon szereti a meséket – mosolyodik el Anikó néni. Aztán arról mesél, hogy korábban, amellett, hogy a kislányát gondozta, egy virágüzletben dolgozott, azt a munkahelyét szerette a leginkább. Hat év után aztán megszűnt az üzlet, akkor két évig otthon maradt „pihenőben”, utána került ez a bolti munka. Ezt is szívesen végzi, megszokta, otthon érzi itt magát – mondja, aztán már fordul is a bejárat felé. Pillanatokon belül egész vásárlósor kígyózik ki a boltból. Anikó néninek mindenkihez van pár kedves szava. Csak úgy, ingyen osztogatja, ahogy a mesebeli hősök az aranyat.
