Azt hiszem, a csodavárás időszakában mindannyian ablakok vagyunk. Néha homályosak vagy éppen sötétek, máskor egészen tiszták és szélesre tártak a közelgő ünnep előtt. Annának valahogy mindig sikerül ez utóbbi állapotban megmaradni. A mögötte lévő adventek sorozata és az idei is erről tanúskodik.
– Gyermekkoromban a kovásznai katolikus közösség, a pap bácsi és a kántor játszott fontos szerepet a szentestére való felkészülésben és az ünnep megélésében – pergette vissza az időt barátnőm, miközben a konyhában szorgoskodott. – Az éjféli mise előtt a kisebb gyerekek egy rövid műsort mutattak be, a betlehemes játék pedig hagyományosan a nyolcadikosoké volt. Emlékszem, hogy abban az évben, amikor én is ehhez a korcsoporthoz tartoztam, és egyedül csak akkor, egy olyan különleges színdarabbal léphettünk a gyülekezet elé, amelyben a főszerepet a negyedikes öcsém játszotta. Ő volt Gyurika, aki az édesanyjával, vagyis velem, az édesapját várta haza hosszú-hosszú távollét után. Teljesen magunkévá tudtuk tenni ezt a történetet, és ez a karácsonyvárás varázsának egy újabb dimenzióját mutatta meg nekünk. A szentestéből egyébként már kislányként sem az ajándékozás volt a kedvenc részem, hanem az, ami az éjféli mise után következett. Olyankor az egymáshoz közel álló családok elmentek egymást megénekelni. Volt, amikor mi indultunk útnak a szüleimmel és a testvéreimmel, máskor mások jöttek hozzánk. Szívszorítóan gyönyörű volt, amikor a csukott ajtó mögött felcsendült a Mennyből az angyal vagy az Istengyermek, kit irgalmad közénk hozott, és a dallamban mindig tisztán megmutatkozott egy apuka- és egy anyukahang meg persze a gyerekhangok.
– Hogyan alakult az ünnepvárásod, amikor egyetemistaként Marosvásárhelyre kerültél? – fordítottam egyet az időkeréken.
– Az éneklés a kovásznai közel két évtizedemben végig fontos része volt az adventjeimnek, hiszen kórustag voltam. A zenével való szoros szövetségem akkor is megmaradt, amikor bekerültem a vásárhelyi Mifikébe (sz. m.: Marosvásárhelyi Főiskolások Ifjúsági Keresztyén Egyesülete). Itt tudatosabbá vált a ráhangolódásom az ünnepre, és ezt számos program segítette: adventi barkácsolás, a Megváltó születéséről szóló istentiszteletek és bibliaórák. Az egyik legemlékezetesebb decemberünk az volt, amikor egy karácsonyi oratórium bemutatására készültünk a csoporttal. Egyetlen hivatásos zenész volt köztünk, a hegedűs, de került valaki, aki furulyázott, egy másik mifikés gitározott, egy harmadik a billentyűs szerepét töltötte be. Egész adventben próbáltunk. Aki hallotta, hogy mire készülünk, csak hüledezett, hiszen, mint említettem, a hegedűs kivételével egyikünk sem volt profi, de annál nagyobb volt bennünk és a lelkészünkben a tettvágy, a lelkesedés. Végül olyan jól sikerült az előadás, hogy egy csomó meghívást kaptunk más gyülekezetekhez és öregotthonba is. A Mifikével kántálni is jártunk, minden Vásárhelyen élő társunk családjához elvittük az énekbe csomagolt örömhírt. Erre rendszerint advent utolsó hetében kerítettünk sort, az ünnepre ugyanis mi, a más településekről érkezettek, hazautaztunk.
– Krisztinával, a kislányoddal milyen szokott lenni az adventetek?
– Kiskorától igyekeztem megmutatni neki az ünnepvárás szépségét, és ebben hatalmas segítségemre volt az óvoda, ahova járt, három éve pedig az iskolai közössége. Minden reggel a tanintézet apraja-nagyja karácsonyi dalokat énekel az udvaron, és ebbe a szülők is bekapcsolódhatnak. Emellett a foglalkozásokat is áthatja az ünnep hangulata. Ami az itthoni ünnepvárást illeti, tavaly készítettem először adventi naptárt. Huszonnégy szőtt zsákocskát vásároltam, és mindenikben elrejtettem egy közös, mindkettőnknek szóló feladatot vagy programot. Tégy valami kedveset egy osztálytárssal, az én esetemben munkatárssal, ajándékozzunk meg egy rászorulót, süssünk mézeskalácsot, készítsünk adventi koszorút, készítsünk egy-egy karácsonyi rajzot, találjunk ki közösen egy karácsonyi mesét, társasjátékozzunk, legyen este csak gyertyafény a lakásban – ilyen és ehhez hasonló üzenetek sorakoztak a kis zsákokban, és persze minden napra járt egy kicsi csoki is. Krisztina nagyon élvezte ezt a különleges küldetéssorozatot, és például a jótettek napján az aprópénz mellett a kiflijét is megosztotta egy koldussal.
– Biztos vagyok benne, hogy idén is előkerültek a zsákocskák – jegyeztem meg beszélgetésünk vége fele.
– Igen, most azonban nem a naptár ajándékoz meg minket napról napra, hanem mi őt. Minden nap mind a ketten elrejtünk benne egy üzenetet arról, hogy aznap miért vagyunk hálásak a jó Istennek, vagy egyszerűen csak írunk valakiről valami kedveset. Szenteste, ajándékbontás után olvassuk majd fel az advent heteiben összegyűlt gondolatokat, amelyek rávilágítanak arra, mennyi mindennapi csodáért mondhatunk köszönetet a Teremtőnek.
