2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Érdeklődéssel és meghatottan olvastam Oláh Gál Róbert kiváló cikkét két olyan emberről, akiket – megadatott a szerencse – személyesen is ismertem. Antalffy Endrével 1953-ban vagy 1954-ben találkoztam Ratosnyán. Családostul nyaraltunk ott (hat-hét éves voltam), s apám ötletére felkerestük Antalffy Endre bácsit, aki apámnak franciatanára volt a Papiu Ilarian állami román középiskolában, ahol apámat a fennálló román demkoratikus és a szabad iskolaválasztást tiltó törvények hatályával beiskoláztatták érettségiig.

Kezet nyújtott nekem is, és ezen a kézfogáson át – ismert irodalmi metafora, mellyel magam is szívesen élek – kezet fogtam Bernády Györggyel és híres monarchiabeli kortársaival, akik annak idején Antalffy Endrével szorítottak kezet...


  Fotó: Nagy Tibor



Izsák Márton műtermében sokszor vendégeskedtem, beszélgettünk pályájáról, terveiről, könyveit a Tékába magam szállítottam be, ahogy a családja rendelkezett halálát követően. Izsák Márton tanártársa volt anyámnak a marosvásárhelyi zsidó iskolában (Baross Gábor utca) 1940 és 1943 között, felesége a színművészeti akadémia idegen-nyelv-tanára, Rozália (Lulu néni) egy barakkban sínylődött anyámmal Auschwitzban. 

A szoboravatáson 2003. május 4-én jelen voltam, sőt az RMDSZ felkérésére beszédet is mondtam a kizárólagosság ellen. A szobor alakjairól többen is állítják, csupa olyan embert mintázott meg, akik Izsák Marci (bocsánat, nekem ő így marad meg) környezetéből kerültek ki: édesanyja, a Kemény család kiskorú tagja, Mikó László, volt Maros-Torda vármegyei főispán, aki a deportálások embertelensége miatt lemondott 1944 április végén.

E bevezető sorok után azonban arra a hálátlan feladatra is vállalkoznom kellett, amely a hibaigazítás alatt szokott forgalomba kerülni. Ugyanis – a cikk állításával ellentétben – 1916-ban a román királyi csapatok, amelyek augusztus legvégén lépték át az erdélyi magyar államhatárvonalat, el sem jutottak Marosvásárhelyig, városunkat a Nyárád vonaláig közelítették meg legtovább. Antalffy említett békekövetségére 1918. december elsején került sor. Ekkor utazott egy szűk körű városi küldöttséggel Maroshévízre, és találkozót kért Traian Moşoiutól, a román hadsereg tábornokától, akinek hadműveleti területébe Marosvásárhely (akkor még Oşorheiu románul) is beletartozott. A beszélgetés egyébként, ami az érdemi részt illeti, franciául folyt, és ebben Antalffy ígéretet kapott, hogy a várost a román hadsereg megkíméli, a polgárok számára garantálja a vagyon- és személyi biztonságot.

Antalffy Endre a másik háború végén is szerepet vállalt a város és tágabb környezete érdekében. Maros-Torda alispánja volt, és ebben a minőségében 1945 márciusáig igyekezett valamit tenni, többek között a Maniu-gárdisták keltette magyarellenes kilengések ellen.

Izsák Mártonnak két holokausztszobra is van. A korábbit Désen állították fel, azt tényleg Bukarestben öntötték bronzba 1946-ban (ha emlékeim nem csalnak). A marosvásárhelyit azonban Antalffy Endre nem láthatta bronzba átöltöztetve, nem is adhatott róla hírt – valószínűleg a dési szoborra gondolt cikke írásakor, és megcsalta a memóriája – , hiszen a vásárhelyi 1947-től, elkészültétől 2003-ig gipszöntvény alakjában állt és ma is áll a Nyár (azelőtt kétszer is Széll Kálmán, majd Carmen Sylva, utóbb még La Pasionaria: id est Dolores Ibárruri) utcai izraelita temető ravatalozójában, ahol szombat kivételével bármikor megtekinthető. 

Hogy miért nem állították fel az emlékművet 74 évvel ezelőtt, arról csak találgatások vannak. Talán a zsidó hitközség akkori vezetői arra a meggyőződésre jutottak, hogy nem aktuális emlékeztetni a lakosságot az 1944. évi tragédiára, túl sokakat érintene így vagy úgy, indulatokat szülhetne a lágerekből visszatértek ellen. (Melyre volt néhány sajnálatos példa Kelet-Európában – Lengyelország, Magyarország – a holokauszt után...)

Másfelől akkorra már megérett az idő az ideológiai váltásra. Nincsenek zsidó hősök, legfennebb áldozatok (na jó, mártírok) – elég egy utcanév a „koronkai” téglagyárnál a volt gettóhoz vezető utcára szűkítve, ugyanis hősei csakis a munkásosztálynak vannak, nemzetiségre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, a proletár internacionalizmus nevében. Ezért a Nyár utca akkori neve, amely a spanyol kommunista párt bebörtönzött főtitkár asszonyára kívánta felhívni az amúgy közömbös és ideológiailag ugyancsak tarka képet mutató vásárhelyiek fejében a figyelmet. Nem sok sikerrel, tegyük hozzá.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató