Aranyeső

Tavaszi csokrot kötöttünk az anyanyelv ünnepén, a virágszálakat Maros megye közel száz másodikos, harmadikos és negyedikes kisdiákja nyújtotta át a csokorkészítéshez.

Tavaszi csokrot kötöttünk az anyanyelv ünnepén, a virágszálakat Maros megye közel száz másodikos, harmadikos és negyedikes kisdiákja nyújtotta át a csokorkészítéshez.
Virágszálaink nevei: magyar népmese, rege/monda és anyanyelv a játékban, játék az anyanyelvben.

Az ilyen alkalmakat versenynek szokták nevezni, pedig jobban illenék rájuk az anyanyelv ünnepe megnevezés, mert ez ünnep a gyermeknek. Ez több a versenynél. Mert az ilyen események közösségformáló ereje felbecsülhetetlen. Itt nyújt kezet egymásnak a nyárádmenti és mezőségi, a Görgény-völgyi a küküllő-mentinek, a Maros menti mindenkinek. Megismerik egymás viseletét, szokásait, mintát kapnak regélésre, mesélésre, hallják egymás ízes nyelvét, érzik, hogy ők mindannyian igricutódok. Az együtt nevetések sorjázása, a játék és a dal megszüli az önismeretet, a MI szó tartalmát, lényegét.

A tiszta lelkű gyermeknép e napokra kicsinosította szívét, szavát. Ünneplőbe öltözve jöttek, hozták tarsolyukban a tiszta forrásból tanult regéket, meséket, hogy bemutassák azokat hallgatóságuknak. Aztán indultak a folyamatok, szikráztak a regék, peregtek a mesék. Egyetlen pillanatnyi megtorpanás sem éktelenkedett, mert ezek a zsenge hajtások már azt is tudják, hogy aki ennek a népnek a nyelvét szájába veszi, ruháját magára ölti, annak ezekhez méltónak is kell lennie. Ahhoz nem illik a dadogás.

A negyedikesek anyanyelvi vetélkedője játék volt a javából. Az elmúlt évekhez viszonyítva jól érzékelhető fejlődés figyelhető meg: fokokkal jobban bánnak a szöveggel, szebben, értelmesebben olvasnak, könnyedén bánnak a nyelvi fogalmakkal, mesterien a nyelvi eszközökkel. Ám a játékossággal, szövegalkotással gond van. Talán a mindennapjaikban nem is játszanak, vagy nem azt játszanak, amit az életkori sajátosságok indokolnának, de az is lehet, hogy mi, felnőttek, elvettük, beszűkítettük játéklehetőségeiket. Mindenesetre az biztos, hogy valami hibádzik.

A regemondókat a reneszánsz kor olyan miliőbe csalta, ahol személyesen (!) találkoztak Mátyás királlyal, udvarának szokásaival, a kor dalaival és táncaival, korabeli zenei kíséret előadásában. De ez még nem minden! Olyan ízes, élvezetes korabeli nyelven szólt a regélőket fogadó díszbeszéd, amely a jelenlévők mosolyát összekapcsolta pergő könnycseppjeikkel. Hát így már kezdődhetett a regélés.

A regemondók minket is magukkal ragadtak. Együtt barangoltuk be Nagymajtényt, Szentdemetert…, és hazaérkeztünk Szovátára. Jó volt hallani a küküllőmenti legényke szájából a Nagymajtényról szóló mondát, mert ő a Nagymajtényhoz tartozó történelmi időt, történelmi eseményt is elénk hozta, s úgy beszélt, mintha ő lett volna a nagyságos fejedelem. És vitt, vitt magával minket is. De amikor a Rákóczi-nótát is beleénekelte érces hangján, hogy: „Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán…”, nekünk is kigyúlt a belső lámpásunk, bennünk is zengett a dal, halk dúdolást mímelt ajkunk: vele együtt dudorásztunk, s közben láttuk a hősöket, akik hazánkat, nemzetünket védték. De a csata akkor elveszett. És egyetlen felnőtt sem szégyellte letörölni a kigördülő könnycseppet. Akkor a csata veszett el. Most azok a harmadikosok veszítettek igen sokat, akik nem voltak ott, mert nem hozták el őket. Csupán húsz kisdiák regélt, de ők százak helyett mesterien tették a dolgukat. S amikor még lovaggá is ütötte őket Mátyás király, s meghívta őket Budára királyi udvarába, akkor már minden regélő hitte, hogy ez most már több, mint rege. Ez valóság. Ezt jelezték az arcukon és szemükben megjelenő érzelmi vibrációk.

A kis mesélő másodikosok is seregestül érkeztek az őket tárt kapukkal váró paniti iskolába. Derűs, nevető pajtások és felnőttek vártak rájuk. A harmincnégy mesélő pajtás úgy hozakodott elé a szebbnél szebb mesékkel, mintha csak egy varázstarisznyából huzigálták volna elő. És alig-alig lehetett ismétlődő mesét hallani, ami azt bizonyítja, hogy meseirodalmunk mérhetetlenül gazdag. Az előadások átélése, a gyermeki hanganyag gyönyöre minden előadót belopott a hallgatók szívébe. Aki hallotta A tyúkszemű leány című mese előadását, az nem felejti el egyhamar sem a mesét, sem a mesélőt. Szöveg és mimika, hangszín és hanglejtés, szövegtagolás és szövegmondás tökéletes, a lényegkidomborítás, azaz a csattanó egyedi. De tökéletes a hallgatóság élvezete is. És ki a hallgatóság? Mindig ugyanaz, de mindig más. Mint ahogy a négy évszak váltja egymást, négyévenként váltják egymást a másodikos mesélők tanítói, szülei, nagyszülei, testvérei. Ez is egy titka a sikernek, mert a kísérők azok, akik jó időben jó helyen vannak: ez a gyermek emberré válásának egy fontos pillanata. Ezért nem mellőzhető.

Velük kellett volna kezdenem, de a végére hagytam őket: a nemzet napszámosait, vagy Gárdonyi Géza szerint a lámpásokat.

Úgy tartja a közmondás, hogy ha van egy jó vezér, közkatona akad. Itt mindkettőről állítjuk, hogy volt. De kiről is van szó? A Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskola, a szovátai Illyés Lajos Általános Iskola, a mezőpaniti Kádár Márton Általános Iskola. Mindhárom helyen mindvégig velünk voltak a vezérek (igazgatók), közkatonák (tanítók, néhol tanárok). Hivatásuk tudatában teljesítették a soron lévő feladatot. Mindenhol hatalmas háttérmunka szükségeltetett a kivitelezéshez, de nekik így természetes, mert nekik két dolog mindennél előbbre való: a gyermek és az anyanyelv. Ezért és mindenért illesse őket hála és köszönet.

A versenyek hozadéka és tanulsága életre szóló. Húsz év óta szervezi a megyei tanfelügyelőség, a tanítók munkájáért felelős szaktanfelügyelő és egy-egy tanítói közösség. Húsz év óta vagyunk figyelői és résztvevői a szervezett, iskolán kívüli, anyanyelvet szolgáló tevékenységeknek, az iskolai munka támasztékául szolgáló pillanatoknak, amelyekről Beke György Búvópatakok című könyvében így olvashatunk: „... az önkéntes nyelvművelő, ízléscsiszoló, reményt fakasztó szolgálat legalább annyira megtartó erejű, mint maga az iskola”. Először tapasztaltuk, hogy nem a szülő, nem a tanító akar versenyezni, engedi kibontakozni a gyereket. Öröm, hogy világossá vált a cél.

Nincs áthidalhatatlan különbség iskola és iskola között. Néha tarol a vidék az urbanizáció kárára. Méltó versenytársa a megye legjobbnak tartott iskolájából érkező gyermeknek a tanyasi gyermek, aki meggyőző regélésével mindenkit lepipál. Vagy a Mezőbándról érkező kis barna gyerek mesélés közben úgy beszél a tekintetével, a szemével, úgy tud bánni a hangjával, s úgy ülni abban a mesélőszékben, hogy megjelenése első pillanatától lenyűgözött, szívünkbe zártuk őt. És mi mégis, ennek ellenére visszük, szállítjuk gyermekeinket az úgynevezett „jobb” iskolába, még akkor is, ha gyermekünk ottani hiánya megszüntet egy magyar osztályt, de az is lehet, hogy a magyar iskolát.

Ennyi szép, tiszta, már-már a tökéletesség határát súroló beszédet aligha lehet máshol hallani.

Eszközként használták a nyelvet, jól sáfárkodtak a nyelv, a szöveg nyújtotta lehetőségekkel, áhítattal, tisztelettel ejtették a szót. Természetesen ez nem általánosan, hanem a jelen lévő gyermekekre jellemző, akik egy kis szeletét képezik az egésznek. Velük és általuk bizonyítható, hogy nincs lehetetlen, csak alázatos, konok szolgák kellenek hozzá. Mert újra Beke Györgyöt idézve: „…Források, csermelyek voltak mindig, ha el is bújtak. Ahol eső esik, forrás is fakad, ahol emberek élnek közösségben, a közös önkifejezés vágya is felébred előbb-utóbb…”

Az idén nálunk bőven hullt az Aranyeső az anyanyelv földjére, csak legyen kedvük sokat mesélni, regélni gyermekeinknek, mert legszebben a nagyapók, a nagyanyók mesélnek.

Önök pedig, kedves újságolvasók, azért nem olvashattak vagy láthattak képeket a televízióban ezekről a gyermekekről, mert sem a sajtó, sem a média nem érdeklődött irántuk. Azaz a Sóvidéki TV ott volt Szovátán rövid ideig. De, mint a mesében: ki látta azt, ki nem.

Bárdosi Ilona