Pár éves lehettem csak, de jól emlékszem arra a bakelitre, amelyet talán a legtöbbször hallgattunk, amikor víkendenfürdőzős, játszótér-látogatós, majd ottalvós nap volt a nagyszüleimnél. Egy óriásinak tűnő hanglemez, a borítóján színes fotó, a hátoldalán narancssárga felirat, amelyet körbeszegélyeztek a zenekar tagjainak fekete-fehér fotói: Mihály Tamás, Molnár György, Benkő László, Kóbor János, Laux József és Presser Gábor. A felirat a borítón és hátlapon: Omega Redstar; alatta a lemez címe: Trombitás Frédi és a rettenetes emberek. Olyan volt, akár egy meséskönyv: titkozatos, színes, talán kinyitható is. Ki az a Trombitás Frédi, és hol laknak a rettenetes emberek? Meséket szőttünk köréjük, holott a hanganyag volt a lényeg, de ezt akkor még nem tudtuk. Gyerekként mulatságosnak tűnt a Trombitás Frédi, könnyen énekelhetőnek a Ha én szél lehetnék, érthetetlennek a Kállai kettős és egyértelműnek a Kiskarácsony, nagykarácsony. Az akkor már kissé viharvert külsejű borító arról tanúskodott, hogy mire mi a ’80-as évek elején e világra költöztünk, elődeink már rongyosra hallgatták a hatalmas becsben tartott 1968-as lemezt, az első olyan, magyar könnyűzenei (hogy rühellem ezt a szót!) albumot, amely egyetlen előadó dalait tartalmazza. Akkor és pár évig még az Omega számomra a gyerekkori emlékek kuckójának lakója volt, hiszen a zenekar kezdeti beatkorszakának útkereső, kísérletező dalai nem érintettek meg túlságosan.
De aztán az Omega magára talált a hard rock, majd a hozzá talán leginkább találó space rock műfajban, és hosszú évek kihagyása után, amikor először meghallottam az Időrablót, a zenekar azonnali, instant, felülmúlhatatlan kedvenccé vált, mondhatni beköltözött a szív mélyére, és azóta is ott lakik. Akkor döbbentem rá, hogy mekkora zene, mekkora üzenet, mekkora szöveg és mondanivaló mindaz, amit világszinten letettek az asztalra, mert az Omega zenéje elsősorban az érzéseken, a pórusokon keresztül, a rezgések és transzcendens kölcsönhatások dimenziójában érint meg mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Letépi a burkokat, majd tónusokból és dallamokból álló tapasszal gyógyítja a lelki sebeket. És a rockzenében rajta kívül ezt talán csak a Pink Floyd tudja. A Gyöngyhajú lány sejtelmesen tökéletes videoklipjét több mint 14 millióan tekintették meg a YouTube-on, majdnem 7000 hozzászólás áll alatta a világ minden tájáról. „Semmit sem értek belőle, de imádom. A művészet az érzelmekről szól, és ettől a daltól kiráz a hideg, annyira gyönyörű.” „Ha egy olyan dalt, amelyből szinte sehol sem értenek egy szót sem, ötven év után még mindig imádnak világszerte, akkor az önmagáért beszél” – írja két hozzászóló.
Ünnep volt, amikor az Omega koncertezett, ünnep volt, amikor három vagy akár négy generáció is együtt énekelte a Napot hoztam, csillagot. Ünnep volt a lézerfények és a szárazjég alatt átadni magunkat a Zenének, és elindulni arra a pár órára a csillagok közé. Titkon reméltem – bár tudtam, hogy az idő nem nekünk dolgozik –, kitartanak addig, ameddig egyszer talán még elvihetem én is az utódaimat egy koncertjükre. De ez már sohasem lesz lehetséges. Immár Kóbor János is átkelt Gammapoliszba, nekünk pedig marad a tudat, hogy egy legendával ismét kevesebbek lettünk, hogy egy korszak véget ért, hogy ezt már nem hozhatjuk vissza. És marad a boldogság, hogy hallhattuk, ismerhettük őket, ott lehettünk a koncertjeiken, hogy élőben érinthetett meg a varázsuk, és hogy mi még megélhettük a kortárs zeneművészet állócsillagainak legfényesebben tündöklő korszakát. Talán egyszer még találkozhatunk – kéklő messzi táj fölött, az égben lebegők csarnokában.
