Az Ararát lábánál

Az 5137 méter magas Nagy-Ararát lábánál fekvő Dogubayazit városa az Irán felőli kapuja Törökországnak. A várostól északra esik Noé bárkájának feltételezett színhelye, egy bárkára emlékeztető domborzati forma az Araráttal szembeni hegyvonulat lábánál, amelyen túl már a perzsa kulturális örökséget őrzik és – az arabbal össze nem tévesztendő – perzsa nyelvet gyakorolják. Az iszlám siíta ágának szigorúbb elvárásaira utalnak a fekete száriba és burkába beburkolódzó perzsa asszonyok, akiknek csak a szemük látszik ki öltözékükből. Ezzel szemben a törökországi szabadelvű szunnita iszlám gyakorlása a legliberálisabb, európai szemmel megszokott öltözéket sem veti meg.

Törökország és Irán határán végig drótkerítés húzódik, hiszen érzékeny zónáját képezi a migrációs hullámnak. Aki – bár Iránból, Irakból, Szíriából – át tud jutni a török földre, annak onnan már szabadabb az útja Európa felé. Nyilván nem csupán Törökország európai felébe, hanem onnan különböző migránsútvonalakon át, akár embercsempészek segítségével, lehetőleg a nyugat-európai végpontok felé. Ezért Törökország kulcsszerepet tölt be a népvándorlás mérséklése szempontjából, és igen komoly pénzügyi támogatást kap. Katonai fölényére és erejére, ugyanakkor kétarcúságára is mindenképpen számítani lehet.

Amúgy a délről Dogubayazit felé tartó busz kétsávos autópályán (vagy inkább gyorsforgalmi úton) halad át a 2633 méter magasságig kapaszkodó Tendürek-hágón, miközben egy adott útszakaszon olyannyira megközelíti Iránt, hogy az aszfaltcsík mellett mindjárt drótkerítés húzódik, mögötte a „senki földjével”. Arrább, kiemelten a hegygerincen különböző határrendészeti épületek, őrszemek, sőt még gyakorlatozó katonák is szembetűnnek. Mindig sajátos érzés a határ, az azzal párhuzamos drótkerítés egyik oldalán lenni, azzal párhuzamosan haladni egy darabig. Ezt az izgalmasan szorongó érzést leginkább a határ közelében csendesen legeltető birkapásztorok békessége töri meg. 

Noé bárkája légvonalban legfeljebb két kilométerre fekszik az iráni határtól, miközben kocsival tucatnyi kilométert vezetve juthatunk el a határátkelőhöz. Közelében észrevétlenül is bevetésre kész katonai egységek húzódnak meg a szögesdrót árnyékában. Noé bárkáján, a megkövesedett dokkra hasonlító csónak alakú földrajzi képződményen túl békésen legelnek a juhok a délutáni verőfényben. Innen nagyon jól látszik mindkét csúcs, azaz a 3896 méteres Kis-Ararát is. Az özönvíz elől menekülő, bárkájában az állatfajokat átmentő és az Ararát lábánál kecsegtető életkörülmények miatt kikötő Noé legendája számos véleményre ad okot. Az viszont tudományosan megalapozott és vitathatatlan, a kőzetekből eredeztethető, hogy valamikor valóban tengervíz mosta e vidéket.

A kurdok 1927-ben Dogubayazit városában kiáltották ki a tiszavirág-életű, 1931-ig fennálló Kurd Köztársaságot. Annak leverése után a török hatóság lerombolta az óvárost, és egy újat, könnyebben ellenőrizhetőt hozott létre. A fokozott katonai jelenlét a mai napig szembetűnő. A szögesdróttal elkerített katonai egység kerítésén szépen sorakoznak a figyelmeztető táblák, kivételesen és a megszokotthoz képest egyedi módon több nyelven. Nyilván a kurd hiányzik, de a török mellett angol, francia, német és perzsa nyelven. Annál ellentmondásosabb a helyzet, hogy a város főútján egy olyan emlékmű vonja magára a figyelmet, amelyet az emberi jogok egyetemes nyilatkozata tiszteletére emeltek.

Dogubayazittól tucatnyi kilométerre világörökségi helyszínre látogathatunk el, hogy megcsodáljuk az Ishak pasa palotáját. Az egyedülálló fekvésű, összesen 366 szobás épületkomplexumot egy híján száz évig építették, a 17. század végén fejezték be a keleti tartományi kormányzó parancsára. Sajnos nem őrizte meg teljes pompáját, de monumentalitása így is lenyűgöző, és a török (szeldzsuk) elemek mellett az örmény és perzsa építészeti hatások szerencsés ötvöződése is fellelhető, valamint a sajátos kaukázusi hatás.

Ellentétes irányban a várostól mintegy 15 kilométerre fekszik Sağlıksuyu falu, az egykori Ardzap település, ahol az egykori temetőben még megtekinthető néhány bevésett keresztet őrző sírkő, kacskar. Szemben az Ararát magaslik, amely külföldi állampolgár számára csakis hatósági engedély birtokában és idegenvezető jelenlétében mászható meg. Egy napot az akklimatizációra felszámítva, öt napot kell szánni a hegy meghódítására, figyelembe véve a mindig hófödte csúcsot, az évszakot, az időjárási tényezőket. 

Az Ararát hegységnek és vidékének lelkes és szakszerű ismerője Adem, aki földrajzot oktat a határközeli Iğdır városában. Édesapjának összesen húsz gyermeke van két nőtől; édesanyja halálát követően utolsó féltestvére születésekor hatvan évet töltött. Testvérei közül többen külföldön élnek, ők „nomádnak” becézik, de jócskán maradt belőlük a törökországi kurd népesség fenntartására is. Amúgy a valódi nomád élet lassacskán megszűnőben van az Ararát lábánál, tanulmányozása és megörökítése ezért nagy kihívást jelent Adem számára. Amiként a külföldieknek megszervezett négynapos csúcsmászás is fontos teendő számára.

A kilencvenes, kétezres években, a 2013-as békefolyamatig komoly harcok folytak az Ararát lábánál, nyomai ma is fellelhetők. A kurdok fegyveres szervezete, a BKK gerillaharcot folytatott a török fegyveresek ellen. Az Iszlám Állam támogatását is élvezte, amely aztán felhagyta itteni állásait, és azokat Szíriába telepítette. Tető nélkül tátongó, romos állagú, kilőtt, avagy golyónyomokat hordozó házak szép számban megfigyelhetők. A katonai támaszpontok, az ellenőrzések is gyakoribbak.

Az Ararát az örmény civilizáció szent jelképe, megtalálható a címerben, nélküle nem létezik örmény történelem és kultúra. Az  Örmény-felföld legmagasabb hegye a mai Örményországon kívül, Törökország  területén emelkedik. Az örmény–török határ átjárhatatlansága miatt napjainkban elképzelhetetlen, hogy az örmény ember, mondjuk a jereváni polgár megközelíthesse ősei és saját maga szent hegyét. Csak távolról láthatja, gyönyörködhet a hóborította csúcsában. A török–örmény határátkelést ugyanis megszüntették az első karabahi konfliktus (1988–1994) kirobbanásakor. Gondoljuk el, mi lenne, ha a székelyek szent hegye, a Hargita, a Madarasi Hargita a székely magyar ember számára elérhetetlen lenne…

Időközben Azerbajdzsán az olajtartalékai miatt gazdaságilag megerősödött, Törökországnak mindvégig erős szövetségese volt. 2020 őszén a csupán másfél hónapig tartó második karabahi konfliktus során gyakorlatilag harc nélkül megszerezte Nagorno-Karabah tartomány, Hegyi-Karabah nagy részét, ahonnan a mintegy százhúszezer személyre tehető őshonos örménység az anyaországba menekült és telepedett át. Mégis úgy tűnik, hogy még többet akar, mert amúgy időszerűvé válna, hogy Törökország megnyissa az Örményországba tartó határátkelőhelyeit. Ettől a várható lépéstől a régió fellendülését remélik. Egyetlen példa: így az Ararát könnyebben megközelíthető lenne, nemcsak az Isztambulból Dogubayazitba vagy naponta kétszer Iğdırbe tartó belföldi repülőjáratokkal, hanem a külföldiek számára a jereváni nemzetközi repülőtérre érkezéssel még inkább. 

Örményország nemcsak Törökország, hanem Azerbajdzsán felé is zárva tartja határátkelőit. Miközben a Dogubayazittól mintegy ötven kilométerre, az örmény határhoz közel fekvő Iğdır városából 1992 óta egy Örményország és Irán közötti keskeny török sávon haladva érhető el, léphető át a Nahcsevánba vezető határ. Az azeri különálló területnek, exklávénak ez az egyetlen szárazföldi kapcsolata a külvilággal.

Az örmény fővárostól, Jerevántól légvonalban mintegy húsz kilométerre elhelyezkedő Iğdır városnak az örmény határhoz közeli szélén található az egekbe szökő Népirtás Emlékmű és Múzeum, amelynek a kimondott célja, hogy „emlékezzen az Iğdır tartományban az örmények által elkövetett tömegmészárlásokra és üldöztetésekre” az első világháború és a török–örmény háború során. Törökország legmagasabb, 43,5 méteres emlékművéről, a történelemhamisításról sorozatunkban már szó esett. Ami pedig a hamis grandomániát illeti, 1997-ben történt felavatásakor az egyik szónok azt állította, hogy az örmények csaknem nyolcvanezer embert öltek meg Iğdır tartományban 1915–1920 között. 

Szomorú valóság, hogy az egyes országokban meghonosodó történelemhamisítást megtűrik a világ vezető országai, mivel érdekeik azt kívánják, hogy kerüljék a konfliktust. Miközben a holokauszt tagadása bűn és büntetendő, az örmény népirtás tagadása egyáltalán nem az. Hiába adott hangot felháborodásának, és az „agresszív, nacionalista és egyenesen ellenséges” cselekedet szülte emlékmű bezárását követelte a nyugati értelmiségi elit némely képviselője, napjainkig csupán 34 ország ismerte el hivatalosan az örmény genocídiumot. Pedig az iğdıri Népirtás Emlékmű és Múzeum „a török kormány azon politikájának karikatúrája, amely az 1915-ös nép-

irtást a történelem átírásával és az áldozatok bűnösökké alakításával tagadja”. Ráadásul a cinizmus csimborasszója a jereváni genocídium-emlékmű „szomszédságába” felállítani az iğdıri emlékművet. 

Annak idején Jerevánban a Cicernakaberd emlékmű örökmécsesénél én magam is elhelyeztem a kegyelet, a megbékélés virágait. Az iğdıri emlékműnél már nem éreztem késztetést erre. Csak csendben elmormoltam egy miatyánkot a mindenkori áldozatokért: „bocsásd meg vétkeinket, szabadíts meg a gonosztól!”.