2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Máramarosszigeti leckék (1.)

Vannak események, amelyek életre szólóan befolyásolják sorsunkat, megváltoztatják a történelem menetét. Ameddig a nagyvilág történései nem érintenek közvetlenül, és csak puszta szemlélői vagyunk a politikai döntéshozók által gerjesztett feszültségeknek, konfliktusoknak, biztonságban érezzük magunkat, nem gondolunk arra, hogy mindezek következményei minket is érinthetnek. Ha csak az elmúlt fél évszázad közvetlen történéseire reflektálunk, elmondhatjuk, hogy volt már részünk forradalomban, etnikai konfliktusban, balkáni háborúban, vírusjárványban, néhány napja pedig újabb háború tört ki Ukrajnában, egy szomszédos országban. És újra beigazolódni látszik: a geopolitikai és egyéb stratégiai, nagyhatalmi játékoknak az igazi vesztesei a kisemberek, azok, akik a fegyverdörgés hallatán a létminimumhoz szükséges holmival hagyják el otthonukat, vagyonukat, múltjukat. Életre szóló trauma ez, amelyre nincs gyógyír. A lecke örök, axiomatikus, sosem tanulunk belőle. Pedig intő jelként kellene. A máramarosszigeti határátkelőn átjövő menekülők tekintete mélyen belevésődött az emlékezetembe. De azok gesztusai is, akik a bajba jutott embertársaikon megpróbáltak segíteni. Felejthetetlen lecke, amelyet mindegyre fel kellene idéznünk, amikor ítélkezünk mások felett, amikor nem engedünk igazunkból, amikor megbélyegzünk valakit, és sorolhatnánk tovább a példákat. Legyen történetünk önreflexió is. 

Szétszakított családok 

A csípős hideg megrekedt a máramarosi hegyek és a Radnai-havasok völgyében, Máramarossziget Osztrák–Magyar Monarchia békebeli korszakát idéző főterén. Március elsején az emberek jól felöltözve igyekeznek dolgukra, mintha semmi sem történne a várostól alig néhány száz méterre levő Tiszán túli országban. A központi parkot elárasztották a virágot, márciuskát kínáló árusok. A főtéri forgalom bedugult, amint ilyenkor, zsúfolt délelőtt az megszokottá vált. Nagy Tibor kollégámmal keressük a határátkelőhelyet jelző forgalomirányító táblát, de sehol sem találjuk. A hírhedt börtönt és a Nobel-díjas író, Elie Wiesel szülőházát jelző turisztikai táblákat követjük. Segít a GPS-jelzőnk, bár ezzel is nehezen haladunk. Valahogy betérünk az állomás mögött húzódó Nicolae Titulescu utcába. A sorompónál várakozunk, miközben feltűnik néhány bőröndöt cipelő fiatal nő. Találgatjuk, hogy menekültek-e, vagy csak az állomásról érkeznek. Aztán továbbindulunk. Az utca két oldalán parkoló autósor jelzi, hogy megérkeztünk célunkhoz, és feltűnik a határrendészet épületének teteje. Egy oldalsó utcában leparkolunk. Az egyik ház udvarából valaki ránk szól: nem jó helyen állunk. Látszik, hogy zavarja a nagy sürgés-forgás. Kiegyezünk. Keveset ülünk, majd továbbállunk – mondjuk. Elfogadja érvünk. 

Fotók: Nagy Tibor


A helyszínen előzetes egyeztetés alapján fogad Colopelnic Vasile, a Máltai Szeretetszolgálat képviselője (sz.m.: köszönet a kapcsolatért gróf Kálnoky Tibornak és Tischler Ferencnek, a Máltai Szeretetszolgálat főtitkárának). Gyors ismerkedés: megtudjuk: görögkatolikus pap, ukrán nemzetiségű, felesége magyar, és amióta kitört az orosz–ukrán konfliktus, irányítja a Máltai Szeretetszolgálat határhoz kihelyezett munkapontját. Egyike azon önkénteseknek, akik tolmácsolnak a menekültek és a fogadók között. 

Közben beérünk a fogadózónába. Az utca egyik felén hosszú sátor áll, amolyan irodaként, ahol a hatóságiak fogadják az ide érkezőket. A másik felén, egy kávézó és bár egyméteres kőfallal bekerített teraszhelyiségének oldalán több sátortető alatt önkéntesek állnak sorban temérdek mennyiségű élelem, üdítő, ivóvíz, gyümölcshalmok előtt. Olyan, mint egy igazi zsibvásár. Egymást túllicitálva veszik körbe a határon át érkezőket, megkínálva őket élelemmel. A „hivatalos” sátor mellett, egy másik alatt, közvetlenül a határátlépő tilos zónája előtt, szintén sátortető alatt több tucat kamera sorakozik a belépőkre fókuszálva, körülöttük az ország szinte minden fontosabb televíziótársaságának riportere és néhány jelentős külföldi hírtelevízió munkatársa. Egy másik sorban a Román Vöröskereszt, egy helybéli környezet- és állatvédő civil szervezet, a Máltai Szeretetszolgálat sátra és egy sajtósátor is áll. A vöröskeresztesek elsősorban higiéniai eszközökkel állnak készenlétben, a helybéli önkéntesek pedig szinte mindenben segédkeznek, míg a máltaiak sátrában teával kínálják az érkezőket, és szükség esetén egészségügyi ellátásban részesítik az érkezőket. Arra kértem Colopelnic Vasile görögkatolikus tisztelendő atyát, számoljon be tapasztalatairól, s így minket is tájékoztasson mindarról, ami a határátkelőhelyen eddig történt. 

Colopelnic Vasile


Az atya elmondta: a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei február 25-én, pénteken jelen voltak a határátkelőhelyen, és megpróbáltak segíteni a menekülteken. Szombaton állították fel a sátrat, 24 órás szolgálatot biztosítanak. A máramarosszigeti önkéntesek négyóránként váltják egymást. A nagybányaiak az elsősegélynyújtást vállalták. Más egyesületek képviselőivel együtt, amint a menekülők átlépték a határt, azonnal megkérdik, mire van szükségük: egészségügyi ellátásra, szállításra, szállásra? És azonnal intézkednek. A máltaiak a menekülteket a Miasszonyunk görögkatolikus zárdához irányítják, ahol 70 személyt tudnak fogadni. Elsősorban fiatal anyákat, nagymamákat és gyerekeket láttak el. A hozzánk érkezők nagy része nem beszél idegen nyelveket (néhányan tudnak ugyan kicsit angolul), így a romániai ukrán anyanyelvűek – mint amilyen az atya is – nagy segítséget nyújtanak. A szállás és az étkeztetés mellett sokuknak lelki támaszra is szükségük van. Elérzékenyülve mesélte, hogy egy hétgyerekes anyát fogadtak, akiben a gyermekek tartották a lelket, a csomagok nagy részét ők cipelték. Az ebédlőben beszélgetett az egy családdal, majd a szomszéd asztalnál hirtelen egy lány sírógörcsöt kapott. Miután elcsendesedett, megkérdezte az okát. A lány elmondta, most kapta az üzenetet, hogy édesapja, miután elhozta őket a határig, mivel hadköteles volt, hazament, hadba vonult, és a frontra került. Sokan csupán néhány napra kérnek szállást, ellátást, mert továbbutaznak. 

Az önkéntesek által felajánlott élelmiszerhalmaz


Reményt adni a reménytelenségben 

Az atya elmondta, hogy az elmúlt napokban a szatmári Máltai Szeretetszolgálatnál levő kollégáikat is kisegítették. Éjjel telefonon próbált tolmácsolni, hogy a felmerült különleges eseteket megoldják. Gyerekek veszítették el édesanyjukat. A legtöbben megállás nélkül, napokon át utaztak a határig, ahol az ukrán határőrök órákig várakoztatták őket. Volt, aki rosszul lett a kimerültség miatt, és a szatmári kórházba kellett szállítani. 

– A konkrét segítségen túl a reményt kell visszaadni azok számára, akik valami nagyon rossz elől menekültek, azzal a szándékkal, hogy valami jobbat találnak ebben a világban – mondja az atya, majd újra elérzékenyül.

Közben elvonja a figyelmünket egy csoport fekete bőrű menekült. Az egyik hölgy széles mosollyal, a győzelem jelével üdvözöl bennünket. Angol nyelvet ismerőt keresnek. A segítségükre sietek. Megtudom, hogy Ukrajna nigériai nagykövetségének munkatársai. A bukaresti nagykövetség már gondoskodott róluk, hogy a román fővárosból hazautazzanak. Ehhez el kell jutniuk Bukarestbe. Van egy járat Máramarosszigetről, csak az másnap reggel érkezik meg. Olyan járművet keresnek, ami aznap ér oda, hiszen a repülőjegyeket már lefoglalták. Az önkéntesek szállítók után mennek. 

A sátraktól távolabb 20 férfi várakozik egy helyen. Ők a szállítók. Az ország minden szegletéből érkeztek, szabadidőt feláldozva, saját autóval, üzemanyaggal, készenlétben, igényeik szerint bárhova elszállítják az ukrán menekülteket. Első körben a „megrendelők” a civil szervezetek és a máramarosszigeti polgármesteri hivatal képviselői, akik azonnal kapcsolatot teremtenek az igénylőkkel. Ottjártunkkor több jármű indult útnak, és jöttek újabbak. Most ez a legfontosabb gyakorlati segítség. 

Román határőri segédlettel lépnek be a kisgyerekes anyukák az országba


Önzetlen emberbaráti szeretet 

Egyik nő kitűzőjén olvasom, hogy a máramarosszigeti polgármesteri hivatal képviselője. Arról kérdezem, hogy miként sikerül kezelni a helyzetet. Jól – mondja, majd mosolyogva továbbáll, hiszen újabb csoport érkezett. Megtudom, hogy a „hivatali” sátorban levő laptop segítségével osztják el a szálláshelyeket. Oda lejegyzik, kit hova irányítanak. Többen a menekültek közül nem igényelnek semmilyen segítséget. A legnagyobb ajándék a SIM-telefonkártya. Sokan, ahogy lecserélik a készülékeikben levőt, azonnal telefonálnak. Majdnem mindenki külföldön levő szeretteit értesíti, hogy Romániába ért. Van, aki után eljönnek rokonai, ismerősei, mások pedig Magyarország felé veszik útjukat. 

Folyamatosan jönnek a menekültek, akiket azonnal körbevesznek az önkéntesek. Sok a kisgyerekes anya, van, aki gyerekkocsit tol maga előtt, és két-három bőröndöt is húz maga után. Többjük csomagját a határzónán kívül a romániai határrendőrök húzzák, majd átadják az önkénteseknek. Mindenki segít. 

Münchenbe tartó család


Közben egy nagyobb csoport jön át gyalog a határon. Két középkorú nő és négy gyerek. Jólöltözöttek, az egyik anyukán sínadrág, hátizsák, a gyerekeken kis hátizsák, sportcipő. A polgármesteri hivatal munkatársa és a máltaiak önkéntesei fogadják őket. Colopelnic atya segítségével megpróbálok kommunikálni velük, mivel csak az egyik fiú beszélt egy kicsit angolul. Megtudom, hogy február 24-én, a háború kitörésekor hagyták el Kijevet. A gyerekeket előreküldték rokonaikhoz Kolomeába, arra gondolva, hogy néhány nap múlva csendesedik a helyzet, és visszatérhetnek otthonaikba. Aztán amikor belátták, hogy nem javul a helyzet, férjük elhozta őket a határig, majd a férfiak visszamentek. A két nő testvér, mindketten gyerekeikkel indultak útnak. Megdicsérem a fiú angolnyelv-tudását, majd az egyik hölgy öltözetét nézve arról érdeklődöm, hogy természetjárók-e? Keserű mosolyt csalok arcára, inti, hogy igen, de azonnal a távolba mered tekintete. Talán ha valamelyik havas hegygerincen találkozunk, másként alakulna a történet. 

Szállítást igényelnek. Nem akarnak elválni egymástól, így nagyobb jármű után érdeklődnek. A csoporthoz lép egy férfi, aki mondja, hogy angolul, románul és magyarul beszél. Kiderül, hogy marosvásárhelyi, de Csíkszeredában élő magyar, onnan jött Máramarosszigetre. Csak úgy. Nézte a tévét, majd azt mondta a családnak, hogy gépkocsival leutazik a határátkelőhöz, mert úgy érezte, segítenie kell. Nem árulja el a nevét. Nem azért vállalta el a szolgálatot, hogy neve újságba kerüljön, hanem emberbaráti szeretetből. Sok más szállítóval, önkéntessel együtt, akik névtelenül fogadják a hatóságok képviselőivel a menekülteket. Büszkének éreztem magam, hogy ilyen honfitársaink is vannak. 

Az ukrajnai család néhány napig Máramarosszigeten marad a baptista szeretetszolgálat vendégeként, ameddig Münchenben élő rokonuk utánuk nem jön. Búcsú nélkül távoztak, de a találkozás emléke számomra örök marad. 

(Folytatjuk) 

Önkéntes autóvezetők segítenek a szállításban


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató