A 2013. július 5-i Népújság Színes Világ mellékletében írtam egy cikket Bolyai Farkas pályázata Erdély főerdészi tisztségére címmel. Abban felületes megjegyzéseket tettem Ráth Ignatz galíciai erdőmesterre, aki Bolyai Farkas ellenében megnyerte a nagyszebeni erdélyi kamarai erdők főfelügyelői pályázatát.
A cikk szerzője az Erdészeti Egyetem Múzeumában a selmecbányai pecsétütő bottal
A 2013. július 5-i Népújság Színes Világ mellékletében írtam egy cikket Bolyai Farkas pályázata Erdély főerdészi tisztségére címmel. Abban felületes megjegyzéseket tettem Ráth Ignatz galíciai erdőmesterre, aki Bolyai Farkas ellenében megnyerte a nagyszebeni erdélyi kamarai erdők főfelügyelői pályázatát. Szó szerint ezt írtam:
„A pályázat eldöntése nagyon későn, csak 1822 elején következett be, és tipikusan bécsi rafináltsággal. Kihagyták Metternich és Stadion miniszterek pártfogoltjait és a harmadik helyen álló jelőltnek a galíciai Ráth Ignatznak ítélték oda a főfelügyelői állást. Nem tudjuk, hogy mi húzódott Őfelsége döntésének hátterében, de sem előtte, sem utána semmit sem hallottunk Ráth Ignatz erdészmester úrról.”
Az idén áprilisban egy hetet tölthettem a soproni erdészeti egyetemen, és utánanéztem Ráth Ignatz erdésznek. Sőt, meglátogatva az egyetem központi könyvtárát és múzeumát, a lelkes igazgató, ifj. Sarkady Sándor megajándékozott a Wilckens Henrik Dávid (1763–1832) élete és munkássága című könyvével, az Erdésznagyjaink Arcképcsarnoka című sorozatuk 27. füzetével. Már ebből a kis könyvből is megtudhattam, hogy Wilckens Henrik Dávidot tekintik a magyar, illetve a selmecbányai erdészeti oktatás atyjának. A német ajkú, göttingeni egyetemet végzett Wilckens volt az erdészeti szakoktatás első professzora. Wilckens egyszemélyes intézmény volt, mindent ő oktatott, és mikor 1810-ben bővítették az erdészeti felsőoktatást és három évre emelték a tanulmányi évek számát, akkor Wilckens nagy nehezen kiharcolta a császárnál, hogy legtehetségesebb tanítványát, Ráth Ignatzot maga mellé vehesse adjunktusnak.
Közben ifj. Sarkady Sándor felhívta a figyelmem az Erdészeti Lapok 1998. júniusi számában egy cikkre: Leipold Árpád: Megemlékezés Ráth Ignatz-ról (? – 1827) halálának 170. évfordulója alkalmából. Ebből a tanulmányból megtudhattam, hogy bizony Ráth Ignatz az akkori Magyarország egyik legképzettebb erdésze volt, őt tekinthetjük az erdélyi erdészeti szakoktatás elindítójának is. Sőt, abban is tévedtünk, hogy Bolyai Farkast talán református vallása miatt zárták volna ki a pályázatból. Íme, mit mondanak a tények, idézzük Leipold Árpád írását:
„Az erdőfőfelügyelő jogát, kötelességét és hatáskörét az 1810-ben kibocsátott
»Instruktion für die Ober-Forst-inspectoren« (Utasítás az erdőfőfelügyelők részére) szabályozta. Már az utasítás bevezető szövege kimondja, hogy »azokat az erdőket, amelyek az állam kezelésében vannak, csak az erdésztudományokban és ezeknek a gyakorlati alkalmazásában jártas személyekre szabad rábízni.« Ezt még megerősíti az utasítás 22. §-a, amely leszögezi: »azonban hogy derekas erdészhivatalnokok alkalmazásában biztosak legyünk, következőkben erdésztől (Revier-Förster) felfelé senkit sem lehet alkalmazni, aki vagy Selmecen erdészeti tanulmányokat nem hallgatott, vagy erdőfőfelügyelők által nem lett vizsgáztatva és mindkét esetben egy bizonyítványt nem kapott, amelyben határozottan kifejeződik, hogy ő csupán az alsó, avagy a felső szintű szolgálatra is alkalmas.« Mivel Bolyai a szükséges bizonyítványokkal nem rendelkezett, így az erdőfőfelügyelői állás betöltésére nem volt jogosult.”
Tehát Bolyai Farkas már formailag is kizárható volt, ugyanis nem volt az akkori törvényes rendelkezések szerint erdészeti szakképesítése.
És lássuk akkor, ki is Ráth Ignatz? „Születési helye és éve nem ismert, csak annyi, hogy Ausztria stájerországi tartományából származik. A Selmecbányai Erdészeti Tanintézetbe 1809-ben iratkozik be, ahol 1811-ben végez. Ugyanabban az évben az udvari kamara elrendeli az Erdészeti Tanintézet addigi kétéves tanulmányi idejét három évre felemelni. Ezért a megnövekedett tanári feladatok miatt Wilckens, a Tanintézet vezetője egy új tanerő alkalmazását kéri. Az udvari kamara a kérelmet engedélyezi és Wilckens külön ajánlására Ráth Ignatzot tanársegéddé nevezi ki. A Tanintézetben Ráth által előadott tantárgyak a következők voltak: Erdészeti számtan; Erdészeti technológia; A természetes erdőtenyésztés vágás (sarj) és maghullás által; A főhasználat tárgyainak kiválasztása; Az erdőhasználat tárgyainak kiszámítása; Az erdőbecslés. Majd 1813-tól kezdve földméréstan és rajzolástan (Planzeichen). Ezenkívül az előkészítő tanfolyamban (az ún. filozófiai kurzusban) fizikából és főleg matematikából a megfelelő haladást nem felmutató növendékeknek kellett még külön órákat tartani. A Tanintézetben való további tevékenységéről még csak annyi tudható meg az idézett szerzőktől, hogy Ráth Ignatzot, aki 7 évig működött Wilckens mellett mint adjunktus (segédtanár), 1818-ban Galíciába »Vice-Waldmeisterré« (se-géderdőmesterré) nevezték ki, ami nagy veszteséget jelentett mind az Erdészeti Tanintézetre, mind Wilckensre."
Később Ráth Ignatzot a Selmecbányai Erdészeti Tanintézetből áthelyezték a galíciai kamarai sóbányahivatalhoz, és 1821. december 27-én kinevezték Erdély erdőfőfelügyelőjévé és bányatanácsossá:
„Sajnos erdőfőfelügyelői tevékenysége nem volt hosszú idejű. Az aktákból csak az tudható meg, hogy 1827. november 4-én meghalt! Négy kiskorú gyereke maradt árván és özvegye az ötödikkel várandós volt. Özvegyének 400 Forint/évi nyugdíjat ítéltek meg. Ehhez hozzájárult még a gyerekek részére, a nagykorúság eléréséig 80 Forint/évi járadék. Így a család valószínű ínséget nem szenvedett.”
Ráth Ignatz Nagyszebenben írt egy kiváló erdészeti szakkönyvet: Hozzájárulás a térképrajzolás egyszerűsítéséhez és megjavításához. Műve halála után, 1828-ban jelent meg Nagyszebenben, német nyelven.
Leipold Árpád erdészeti szakíró nagyon fontos felhívással zárja Ráth Ignatzról szóló megemlékező írását: „Befejezésül szeretnék annak a reménynek kifejezést adni, hogy a megváltozott politikai viszonyok a jövőben talán lehetővé fogják tenni Erdély egykori erdőfőfelügyelőjének, Ráth Ignatznak az erdők érdekében tett áldásos munkájának nyomai után, utolsó szolgálati helyén, Nagyszebenben is kutatást folytatni. Addig azonban őrizzük kegyelettel emlékét, beérve azzal a kevéssel is, amit eddig tudunk róla”.
Befejezésül szeretném felhívni a tisztelt olvasók és ballagók figyelmét, hogy a Szent István-i Magyarország területén először Selmecbányán ballagtak a hallgatók. Tehát a ballagás és a szalagavató ünnep selmecbányai hagyomány!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
