Általános iskolás régi délelőttök hangulata lett úrrá rajtam nemrég. Nem a levegőtlen tanórákon átélt kisdiákos szorongás vagy a későbbi tinis lebegés matek-, kémia- vagy fizikaleckék befogadása alatt, azaz helyett – valami egészen más környékezett meg: a mindig várt kicsengetések szabadságának íze. Mégpedig szó szerint. Annak idején a tanintézetünk udvarán rendszerint már a reggeli órákban feltűnt a péksüteményes „szekér”, amelyben a kiflik és perecek mellett lángosok is sorakoztak. Volt, amikor a dzsemes, máskor a túrós vagy a káposztás volt a kedvencem, de bármelyik mellett is döntöttem éppen, a puha tészta és nagyszerű tölteléke igazi kulináris élményként hatott – bár ezt a kifejezést még nem is ismertem akkoriban.
Az azóta eltelt csaknem három évtized alatt valahogy elhalványult ez az emlék, pedig sokszor, sok helyen laktam jól azóta lángosokkal. A múlt hét egyik délelőttjén azonban teljesen váratlanul – mint egy régi, lezáratlan szerelem – újra rám talált a hajdani hangulat. Igaz, nem egy iskola udvarán, ahogy egykor, hanem a marosvásárhelyi Cuza Vodă utcai nagypiac zsongásában. Miközben a kedves arcú lángossütő kiszolgált, barátnőmmel egyetértettünk abban, hogy itt nemcsak jól bánnak a vevővel, hanem a termék ára is fogyasztóbarát. Ezt én annál is inkább így gondoltam, mivel, amikor a nyáron egy terepmunkáról hazafele jövet a kollégámmal megálltunk két település között egy útszéli büfénél, több mint kétszer ennyi pénzt kért az eladó egy lángosért – amiről akkor inkább lemondtunk.
Kíváncsi lettem arra, hogy milyen történetet hordoz magában ez a kliensei nyelvén ritka jól értő, barna hajú asszony – akiről közben az is kiderült, hogy Népújság-olvasó –, és némi tétovázás után sikerült is rávennem egy beszélgetésre.
– Alsósófalván születtem egy háromgyermekes családban – pergette vissza az időt a kezdetekig Kádár Emese. – Szép gyermekkorom volt, sokat jártunk Parajdra, a fiútestvérem ott dolgozik a sóbányában. Miután elvégeztem az iskolát, a szovátai tejgyárban kaptam állást. A pasztörizálásnál voltam három műszakban. Fizikailag elég megerőltető volt az a munka.
– Hogy alakult a magánélete? – kérdeztem.
– Férjhez mentem, és megszületett a lányom. Miatta költöztünk be Marosvásárhelyre 12 éves korában, hogy itt folytassa a tanulmányait. Engem az itteni álláslehetőségek is motiváltak. A tejgyári munka miatt nagyon fájt a lábam, ezért is jöttem el onnan, bármennyire marasztaltak. 2004-ben a Gyémánt piacra vettek fel, ott kezdtem a lángossütést. Négy évet töltöttem azon a munkahelyen, utána kerültem ide. Mindennap kora reggeltől délután 3 óráig szolgálom ki a vásárlókat.
– Gondolom, sok a visszatérő vevő – jegyeztem meg.
– Igen, sikerült kialakítanom a kliensköröm. Sok faluról bejövő piaci árus is vásárol tőlem lángost, és mások is. Gyakran mondják, hogy a városban itt sütik a legfinomabbat ebből a termékből.
– Mindig ennyifélét lehetett itt kapni?
– Kezdetben, 2008-ban csak sajtos-tejfölös-fokhagymást. Aztán bevezettem a sajtos-sonkást, a káposztást és az eperdzsemest.
– Van-e valami titka annak, ahogy ezek a lángosok készülnek?
– Azt nem árulhatom el – villant át játékos derű beszélgetőtársam arcán. A következő pillanatban megszólalt az előtte lévő mobiltelefon. Fiatal szőke nő és két tündéri kisgyermek – egy apró legényke és egy valamivel nagyobb leányka – kacagott rá a képernyőről. Pár kedves szót váltottak, aztán megegyeztek, hogy kicsit később folytatják a beszélgetést.
– Németországban él a lányom, de mindennap négyszer-ötször is felhív, és olyankor az unokáimat is láthatom, hallhatom – magyarázta Kádár Emese. – Ők – az egyéves és öt hónapos kisfiú és a négyéves kislány – a mindenem. Október 5-ére várom őket haza.
Beszélgetésünk végén visszakanyarodtunk a piaci világhoz.
– Mióta elszaporodtak a nagyüzletek, sokkal kevesebben járnak ide vásárolni – jegyezte meg a lángossütő.
– Gondolom, a pandémia sem kedvezett a kereslet alakulásának – vetettem fel.
Beszélgetőtársam helyeselt, majd hozzátette, hogy a világjárvány idején három hónapon át a sütöde is be volt zárva, azt az időt ő Németországban töltötte a lányáéknál.
– A legnagyobb boldogság velük lenni, arra azonban, hogy költözzem hosszú távra hozzájuk, nem tudtam igent mondani. De a mostani találkozásig már számolom a napokat – mosolygott újra beszélgetőtársam tekintete.
