Egyre gyakrabban olvasok erőszakos iskolai cselekedetekről. A tanulók közötti erőszak, dulakodás, durva vetélkedés, bántalmazással járó összeveszés elég gyakori minden korban. Egyes elvetemült pszichológiai irányzatok szerint, melyek az erőszak elfogadásától, sőt dicséretétől sem riadnak vissza – természetes velejárója az ifjúságnak.
Amikor én jártam iskolába, nem volt szokatlan, ha egy-egy tenyér elcsattant az utált másik arcán; a körzővel történő alattomos szurkálás hátulról, a pad alól – természetesen órák alatt – ugyancsak hozzátartozott az iskolai élet felpörgetéséhez, változatosságához, akárcsak a rugdosódás és köpködés, nem is szólva a változatos anya- és államnyelvi szinten művelt verbális erőszakról.
Ami lényeges különbség volt a mai állapotokhoz viszonyítva, hogy ezek lehetőleg a felnőttszemektől és a tanári pálcáktól távol zajlottak, leginkább azokban a holtszögekben és -terekben, amelyek minden régi építésű nagyobb iskolában oly szép számmal akadtak. Azt nem állítanám, hogy tanúk nélkül, ugyanis voltak kiválasztottak, akik jelen lehettek a mérkőzéseknél, afféle párbajsegédi feladatot láttak el, vagy inkább szurkoltak. Nem volt ismeretes előttünk Pair Vilmos párbajkódexe, de valamiért sikerült határt szabni az összeütközés hőfokának és időtartamának, rendszerint egy szünet elég volt a számlák egy- és sokoldalú kiegyenlítéséhez. Szóval a lényeges differencia az volt, hogy nem készült róla se hang-, se képfelvétel, nem videózták le jó- vagy gonosz indulatú osztálytársak, lesipuskás minipaparazzók telefonjukkal, és nem tették fel a közösségi médiára, hogy aztán onnan ország-világ tudomást szerezzen az összebakalódásról, egyéni pofkultúránkról és egyben modellként szolgáljon a következő hetekben, hónapokban a további verekedőknek, avagy illusztrációként használják képszegény tévék, lélekelemzők és pedagógiai összejövetelek.
Hogy csupán egy példával éljek: a minap láttam egy régebbi amerikai filmet, melyben egy iskolai erőszak pontos anatómiájával kedveskedtek a nézőknek. Persze megvolt benne erkölcsi szinten az elrettentés is, szóval a mulya kissrácot, aki elmés volt és különb a többieknél, fejjel lefelé szépen bevágták az iskola öblös szemétkosarába. Kosárlabdás nyelven szólva csont nélküli dobás volt, bár volt némi csontropogás, de a filmesek megoldották bábbal, helyettesítővel, trükkfelvétellel vagy kaszkadőrrel. Ugyanez egy iskolában (amely napjainkban működik tisztes környezetben): egy kislányt állítottak be a nagy befogadóképességű szeméttárolóba, mondván, ott a helyed. Talán nagyobb srácokat csúfolt/tetszettek neki, akik ezt nem tűrhették egy idő után tétlenül. Ez még, kérem szépen, a szelídebb megoldások közül való.
Manapság a bíróságok munkája lassú, mert túlterheltek. Erre panaszkodnak az igazságügy és az igazságszolgáltatás áldozatai egyaránt. És ekkor előkerül az önbíráskodás, az azonnali elintézések órája, perce, amely eddig is végzetes következményekkel járt, a történelem egész folyamán végigkísérte a napról napra civilizáltabb emberiséget.
Másfelől viszont, hogy visszatérjünk az iskolai erőszakhoz, ott vannak a tanárt ért durva és életveszélyes fenyegetések, beváltott bosszúígéretek, az öldöklés. Terjed odaát, a nagyvizeken túl a gépfegyveres támadás az iskola ellen, a kicsapott, a bukottszamár, a vérig sértett bosszúhadjárata. Szerencsére mifelénk ez kimaradt. Itt „csak” a bicskázás fordul elő, miként ezt legutóbb egy pesti vagy Pest környéki gimnáziumból hozták hírül. Sokkal-sokkal gyakoribb, legalábbis a sajtóhírek, köztudomás és szóbeszédek szerint, mint a fordított eset: a tanári erőszak. Ma már tiltott a pálcázás, pofozkodás, körmös, tenyeres, huszonötös sorozat szadista adagolása nyilvánosan az osztály színe előtt, a fül- és hajrángatás, a tasli, az atyai, nevelő célzatú seggbe billentés, a kukoricára térdepeltetés, sarokba állítás, kiküldés óráról. (Ez utóbbinak egyenesen üdítő hatása volt a tanulóra az én időmben. De hol van az már…!) Gyakoribb a verbális, ordibálós erőfitogtatás a felnőtt részéről. Ami kamaszokról a legtöbb esetben simán lepereg. Felejtős. Legfennebb készít egy antipedagógiai hőskölteményt, egy tanárt gyalázó blogot. Annyi gyalázkodás között már fel sem tűnik. Így topog a világ egy helyben.
