Az ismeretlen szabadsága
2014-08-04 16:19:25
- Nagy Székely Ildikó
Véletlennek látszó összefonódások és sorsszerű ébredések, csomagként cipelt félelmek és azok ellenszere, a hályogkovácsi szabadság – ezek voltak a Látó 45. irodalmi játékának, Kincses Réka és Vida Gábor kávéházas szombat esti beszélgetésének alapmotívumai.
Véletlennek látszó összefonódások és sorsszerű ébredések, csomagként cipelt félelmek és azok ellenszere, a hályogkovácsi szabadság – ezek voltak a Látó 45. irodalmi játékának, Kincses Réka és Vida Gábor kávéházas szombat esti beszélgetésének alapmotívumai. A szépirodalmi folyóirat szerkesztője időrendi sorrendben pergette vissza a forgatókönyvíróként és filmrendezőként, újabban pedig színházi rendezőként és íróként is bemutatkozott alkotópályáját, aki a Látó képzeletbeli színpadára szóló meghívás hallatán egyből azt kérdezte, mit keressen ő ott, amikor nem is író.
– Amikor felkértelek erre a beszélgetésre, még nem tudtam, hogy a Látó augusztusi-szeptemberi számában megjelenik az első darabod. Vigyázz, ha így folytatod, rád ragad, hogy dolgod van az irodalommal – jegyezte meg viccesen a házigazda, majd az indulás előtti időt hívta elő vendége emlékezetéből, egy hangfelvételen rögzített 1991-es összejövetelt, amelynek résztvevői arról beszéltek, hogy filmet kellene forgatni arról a nagy semmiről, ami körülveszi őket, illetve ami bennük van.
– Mennyire volt fontos számodra az az idő? – hangzott el az első kérdés.
– Az egy hosszú nekifutás volt, olyan, mint a kolozsvári autópálya feljárója. Közben elveszítettem a fonalat. Később felvételiztem a berlini filmművészeti főiskolára... A rendezés mindig érdekelt, főleg a színházi rendezés, de zavart, hogy a nagybátyám itt színházigazgató. Bukarestbe azért nem mentem, mert nem tudtam románul, Budapestre meg nem mertem felvételizni. Így maradt a magyar–német szak... Berlinben egy olyan közeget kerestem, ahol nem ismer senki, és ott megjött a bátorságom. Ez egy hirtelen felébredés volt. Vásárhelyről Berlinbe utaztam a vonaton, és az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy rendező akarok lenni. A színművészetin már lejárt a felvételi, és csak két év múlva szerveztek újat, így a filmfőiskolára jelentkeztem. Négyszázan voltunk kilenc helyre. Nem volt idő számolgatni vagy beszélgetni az emberekkel, akik felvételizni készültek.
– Mit tanítanak, illetve mi az, amit nem lehet megtanulni a berlini főiskolán? – kérdezteVida Gábor.
– Első évtől rövidfilmeket készítettünk. A főiskola rengeteg lehetőséget biztosított arra, hogy a szakma leghíresebb képviselőivel, nagyon sok karizmatikus emberrel megismerkedjünk. De az, hogy bejutsz a rendező szakra, még semmit nem jelent. Ha szerencséd van, rájössz, hogy miért szeretnél rendező lenni. Erről a folyamatról szól a főiskola. Arról, hogy kiderül, van-e mondanivalód vagy nincs.
Kincses Réka a szemináriumi munkából született Balkán-bajnokkal találta meg témavilágát.
– Onnantól a forma nem olyan fontos, azt a tartalom adja. Az események alakulását számomra a véletlenek befolyásolták, de az, amiről beszélni szeretnék, nem véletlen.
– Nem érezted úgy, hogy agyonnyom ez a szakma? Nem tevődött fel benned a kérdés, hogy mit kell, illetve mit lehet még filmben megcsinálni? – kérdezte a beszélgetőtárs, aki a Teleki Téka könyvei között az írással kapcsolatosan szokta megtapasztalni ezt az érzést.
– Az biztos, hogy egy adott pillanatban óriási volt a nyomás a főiskolán. Nagyon jónak kellett lenni, iszonyatos verseny volt. Számomra nagy felszabadulás az, hogy színdarabot írhatok, úgy hogy pontosan nem is tudom, hogyan kell írni, vagy hogy mi történik a színházi világban. Mint egy naiv festő... Ezért is nevezem ezt a darabot nyersszínháznak. Én ezt nagyon élvezem. Annyi mindent tanultam a bölcsészkaron arról, hogy ki a jó író, hogy el kellett telnie 15 évnek ahhoz, hogy leüljek írni. Szeretnék örök hályogkovács lenni. De filmben ezt nehéz megvalósítani, nem adnak pénzt, ha nem kelted legalább látszatát a profizmusnak. De azért próbálkozom, hátha meg lehet kerülni az akadémikus struktúrákat.
Kincses Réka a Balkán-bajnok legbelsőbb kulisszatitkaiba is bepillantást engedett.
– Volt, hogy nagyon féltem. Féltem felhívni bizonyos embereket, féltem rákérdezni bizonyos dolgokra. A félelmet az ember viszi magával, és megpróbálja kezelni. Félni félek, de arra törekszem, hogy ez ne tartson vissza...
– Milyennek látod most ezt a filmet, mennyire fontos számodra a Balkán-bajnok? – hangzott el a következő kérdés.
– Inkább tapasztalatként fontos. Ha belevágok egy veszélyesnek tűnő projektbe, tudom, hogy ha megpróbálok annyira őszinte lenni, amennyire csak tudok, a fogadtatás is jó lesz. Ez volt a legfontosabb tapasztalat.
A továbbiakban a dokumentumfilmről a – kicsit novella- vagy regényíráshoz hasonlító – játékfilmkészítésre terelődött a beszélgetés.
– Nem szeretek forgatókönyvet írni, az ugyanis egy kötött struktúra. A színészekkel való munkát viszont nagyon szeretem. Megpróbáltam elérni azt, hogy ugyanúgy, mint a dokumentumfilmnél, a színészek ott éljenek a kamera előtt. Ez egy módszer, ami az operatőri stílust is meghatározza. Ugyanakkor mindig figyelem, hogy mi az, ami a színészből jön, és megpróbálom aszerint alakítani a jelenetet. Azt szeretem, ha a színész és a rendező között egyenrangú, partneri viszony van. Bár a két fél közötti kapcsolat nem mond semmit a mű minőségéről, én jobban szeretek jóban lenni a színészekkel.
A beszélgetés utolsó harmadában A Pentheszileia-program került előtérbe.
– Milyen volt, hogy zajlott? – kérdezett rá a munkafolyamatra Vida Gábor.
– Szövegeket írtam, amelyeket a színészekkel kipróbáltunk. Az egész egy monológ, és mi kipróbáltuk, hogy hogyan lehet párbeszédesíteni. Az elején minden egyes szám első személyben íródott. Én az egyszerű dolgokat szeretem, egy dologra szeretek összpontosítani, a bonyolult struktúrákat nem tudom átlátni – mondta Kincses Réka, majd az elkövetkezőkben azt is elárulta, hogy Shakespeare-darabnak nem vágna neki, de van olyan kortárs színdarab, amit szívesen megrendezne, nincsenek nagy filmálmai, de van öt-hat nagyjátékfilm-terve, és azok mind alacsonyabb költségvetésű, itteni történetek, román és magyar színészekkel.
A beszélgetés során azt is megtudhatta a telt házas nagyérdemű, hogy Kincses Réka a regényírás gondolatával is kacérkodik, német nyelvű blogjának olvasói biztatják erre a feladatra.
– Szeretek németül írni. Egyrészt, mert a német nem az anyanyelvem, másrészt, mert nem is vagyok író, így azt csinálhatok, amit akarok, és az nekem mindig nagyon jót tesz.
A család miatti emigráció „rázós” kérdése sem maradhatott ki a beszélgetésből.
– Ez nem azt jelenti, hogy például kiabálnak otthon, hanem azt, hogy egy olyan közegből szeretnék kikerülni, ahol mindenki ismer. Ebben a kisváros, de Erdély és Magyarország is benne van. Nagyon sok önbizalom kell ahhoz, hogy az ember jól tudjon működni olyan közegben, ahol ismerik. Én fel akartam mérni, hogy mire vagyok képes – mondta a meghívott.
– Vissza lehet jönni? – hangzott el az utolsó előtti kérdés.
– Vissza. Nagyon sok mindent lehet...
– És jó itt lenni?
– Jó.
– Akkor azt mondom, Isten hozott.
