2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egyre több a sajátos nevelési igényű gyermek

Pedagógusok, gyerekekkel dolgozó segítő szakemberek a mindennapokban egyre gyakrabban tapasztalják, hogy az utóbbi években jelentősen megnőtt az átlagostól eltérő fejlődésű gyermekek száma, egyre gyakrabban merül fel a tanulási, illetve figyelemzavar, a hiperaktivitás, az autizmus spektrumzavar fogalma. Dr. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, egyetemi tanár, a magyarországi Diszlexia Központ megalapítója szerint a problémát nem oldja meg egy diagnózis, a tanulási és fejlődési környezet kellene változzon ahhoz, hogy a mai felgyorsult világban szocializálódó gyerekek jól tudjanak működni. Az oktatási rendszert kellene sokkal inkább a gyerekekhez igazítani, és nem a gyerekeket az iskolához – véli a szakember, aki nemrég a Studium Prospero Alapítvány szervezésében Marosvásárhelyen tartott egynapos előadás-sorozatot pedagógusok, logopédusok, pszichológusok számára A neuroatipikus fejlődéslehetőségek a 21. században címmel. A szakemberrel az előadás-sorozat szünetében beszélgettünk.


Fotó: Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete


– Mi áll annak a hátterében, hogy ilyen sok az eltérő fejlődésű gyermek?

– Nyilván a környezet változott meg, és a gyerekek idegrendszerének a fejlődésére hatással vannak a környezeti tényezők. Az, hogy a későbbiekben az ember alkalmazkodni tud a környezethez, azért van, mert már gyerekként tapasztalatokkal „töltjük fel” az agyukat, az agy egy tapasztalatfüggő rendszer. Ahhoz képest, ami mondjuk akár ötven évvel ezelőtt volt, jelentősen megváltozott a környezet, olyan mértékben, amilyen mértékben látjuk, tapasztaljuk, hogy a gyerekek is megváltoztak, csupán az a gond, hogy az oktatási rendszer ezt nem veszi figyelembe. A 21. századi gyerekeknek valójában 19. századi oktatást nyújtanak, csoda lenne, ha működne! Tulajdonképpen amiért működik úgy, ahogy, az azért van, mert a gyerekek nagyon adaptívak, a pedagógusok pedig elviszik a hátukon ezt a problémát, próbálják áthidalni ezt a hatalmas szakadékot, viszont egyre több gyerek „potyog be a szakadékba”, és megjegyzem, hogy egyre több pedagógus is, hiszen a kiégés arról szól, hogy egy lehetetlen feladattal akar valaki megküzdeni. És ez egy lehetetlen feladat a gyerek, a pedagógus meg a szülő számára is.

A neuroatipikus fejlődés tulajdonképpen egy csomag, és bár vannak súlyos formák is, általában nem jelent túl nagy eltérést az idegrendszeri fejlődésben. Optimális körülmények között nem vezet zavarokhoz az eltérés, sőt akár kiemelkedő tehetséggé is fejlődhetnek az egyébként jó képességű atipikus fejlődésű gyerekek.

Ez az atipikus fejlődés egy olyan működést eredményez, ami korábban ritkább volt, ma pedig olyan méreteket ölt a gyerekeknél, hogy nem tudunk vele mit kezdeni, és különböző diagnózisokat kapnak emiatt. Tehát a gyerekekre kentük a problémát, kapják a diagnózisokat, ha kicsit másképp működnek az iskolában, ha kevésbé tudnak teljesíteni, alkalmazkodni, ez pedig elindít egy ördögi kört. Óvatosnak kellene lenni a diagnózisokkal, hiszen gyakran elhamarkodottan diagnosztizálnak például hiperaktivitást egy gyereknél, holott csak arról van szó, hogy túl kevés inger éri egy bizonyos környezetben, miközben manapság az idegrendszer rengeteg ingerhez szokott, ezért egy ingerszegény környezetben nehezen boldogul a gyerek. A mai oktatási rendszer pedig messze elmarad attól az ingerdömpingtől, amihez manapság, ebben a felgyorsult világban szokva van a gyerekek idegrendszere. Olyan fejlesztő környezetre lenne szükség, ahol sokkal jobban segítjük a gyerekek idegrendszeri fejlődését, amit egyébként a környezetünkben annyi minden támad: nagyon sok méreganyag kerül a levegőbe, az ételbe, vízbe, ott vannak az ipari szennyeződések, ezekről pedig sorra mutatják ki, hogy megváltoztatják az idegrendszer fejlődését. Ami nem baj, hiszen az az eltérő működés számos előnnyel is jár, csak ehhez alkalmazkodni kellene.

Valójában semmi mást nem kellene tenni, csak tudomásul venni ezt hivatalosan is, hiszen már mindenki tudja, csak hivatalosan nem fogadják el, hogy a gyerekek egy kitágult térben egészen másként működnek, eltérő módon fejlődnek. Mindig is különbözőképpen fejlődtek a gyerekek, de most, amikor ennyi külső hatás éri az agyat, ez fokozottan így van, és ezzel nem tud az oktatás szembenézni.

– Hogy nézne ki az az oktatási rendszer, ahol minden gyerek megtalálná azt, ami az ő igényeinek megfelel?

– Azt kellene első lépésben elfogadni, hogy személyre szabottan kellene foglalkozni velük. A személyreszabottság nem azt jelenti, hogy egyénileg, hanem sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a gyerekek részvételére a tanulási folyamatban, arra, hogy keretek között, de választás alapján olyan lehetőségeket kínáljunk számukra, hogy minden gyerek a saját szintjének megfelelően fejlődhessen. Már egészen pici gyerekek tudnak dönteni, hogy mit szeretnének csinálni, csak köréjük ki kell alakítani egy megfelelő környezetet. Manapság szinte megőrült az egész oktatási rendszer, minden ismeretet próbálnak belezsúfolni, mintha anélkül nem élhetne a gyerek. Hogyne élhetne! Át kellene gondolni azt, hogy a fejlesztő tanítás egyénenként különböző, és az egyes gyerekek különböző módon fognak eljutni oda, hogy az idegrendszerük elérje azt a szintet, amikor majd hatékonyan tanulni tudnak. Mert nem a tudás, hanem a tanulási képesség kellene a fő szempont legyen, és az egész oktatásnak arra kellene összpontosítani, hogy a tanulási képességet fejlessze.

– Mi a tapasztalat, általában mi történik később azokkal a gyerekekkel, akiket az iskolában, a mindennapokban beskatulyáznak, hogy figyelemzavarosak, hiperaktívak stb?

– A neuroatipikus fejlődésű gyerekekkel, akiket én gyakran „furi” gyerekekként emlegetek, elég sok minden megtörténhet, annak függvényében, hogy megtalálják-e azokat a területeket, ahol valóban önmaguk lehetnek, illetve azokat az embereket, akik tudnak nekik ebben segíteni. Sokszor a családi hátteren is múlik, azon, hogy a család elfogadja-e, és nemcsak elfogadja, hanem ad-e olyan lehetőségeket, amelyek közepette a gyerek fejlődhet. Ha igen, akkor rendkívüli teljesítményekre képesek. Másrészt pedig súlyos önértékelési zavarok is felléphetnek, ha azt tapasztalják, hogy sehol sem tudnak megfelelni, és ez további súlyos viselkedés-, valamint személyiségfejlődési zavarokhoz vezethet.

– Mit tehet a szülő annak érdekében, hogy ezt elkerülje?

– Először is fontos mindig megtalálni azt a pedagógust, akinél úgymond jó helyen van a gyereke. Kisgyerekeknél az óvó- és a tanítónő a legfontosabb személy a fejlődésben, később pedig meg kell találni a megfelelő iskolát, ahol a gyerek jól érzi magát. Ez egy alap! Másrészt pedig a szülőknek sem ártana életmódot váltani, hiszen gyakran ők is még a 20. században ragadtak, nemcsak nevelési szempontból, de viselkedésben is. Mindenkinek nehéz ebben a 21. században, senki sem segít, hogy a hirtelen ránk zúdult világban hogyan alakítsuk a mindennapjainkat. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő egész nap a kütyükön lóg, akkor az lesz számára a minta. Nagyon fontos a közös tevékenység a gyerekkel, ha elmegyünk együtt mozogni, falat mászni, de lehet az bármi, akár közösen zenéljünk a gyerekkel, nem kell benne jónak lenni, csak élvezzük együtt, legyünk vidámak közben. Ha sakkozni szeretünk, akkor azt csináljuk együtt. De lehet ez társasjátékozás, kirándulás. Nem tudjuk elképzelni, mennyire fejleszti a kirándulás a téri vizualitás kialakulását, mennyire fontos, hogy ne csak betonon járjon a gyerek. Döbbenetes, hogy kis falvakban, ahol az ottlakók tényleg a természet közepében élnek, bent töltik az idejüket a házban, nem mennek ki a szabadba, nem játszanak. A gyerek idegrendszeri fejlődése szempontjából rendkívül fontos a mozgás, a művészetek és a stratégiai játékok. A mozgásra épül az egész gondolkodás, minél több olyan helyzetet kell teremteni, ahol a gyerek egyensúlyrendszere fejlődik. Az óvodában, iskolában ülnek a gyerekek, otthon a szülő annak örül, ha csendben, egy helyben ül. Ehelyett olyan környezetet kell teremteni, ahol a gyerek automatikusan elkezd mozogni.

Mi próbáljuk az iskolakerteket, az állattal asszisztált terápiákat is bevinni az iskolákba, hiszen ezek mind-mind óriási segítséget jelentenek az idegrendszer kontrolljának a felépítésében, a mozdulatokkal, a kapcsolattal, s azzal, hogy szabályok vannak.


Fotó: Gyulafehérvári Caritas



– Elhangzott az előadásban, hogy nyolcéves koráig a gyereknek egyáltalán nem javasolt kütyüt adni a kezébe, holott azt tapasztalhatjuk, hogy már óvodában használják ezeket az apróságok, akkor is, ha csak mesét néznek vagy játszanak rajtuk.

– Kb. nyolcéves korig önálló használatra nem javaslom. Az nem baj, ha van például az óvodában mondjuk interaktív tábla vagy fejlesztő játék rajta. Ellenben, ha arra szolgál a kütyü, hogy a gyerek csöndben legyen, akkor azt fogja megtanulni, hogy az idegrendszerének állandóan kell valami inger ahhoz, hogy egy helyben tudjon maradni. Viszont, ha már az óvodában, a családban olyan tevékenységekkel töltjük ki az idejét, amelyekhez jó érzés kapcsolódik az agyában, akkor azokat fogja űzni. Azért kell sok mindenbe bevezetni a gyereket, és minél kisebb, annál inkább ott kell lenni és mindenbe belevinni, hiszen aki a legtöbbet van a gyerekkel aktív helyzetekben, az szocializálja; ha azt szeretnénk, hogy a gyerek átvegye az értékeinket, akkor minél több aktív helyzetben legyünk vele együtt.

– Ugyancsak az előadáson hangzott el, hogy míg régebb egy, legtöbb két figyelem- vagy viselkedészavaros gyerek volt egy-egy osztályban, manapság nem ritka, hogy három-négy is akad. Van-e valamiféle statisztika arról, hogy milyen mértékben növekedett a számuk?

– Különböző kategóriák vannak, hiszen vannak, akiknek diagnózisuk van, másoknak nincs, viszont vannak egyértelműen erre utaló jelek, de akadnak olyan gyerekek is, akiknél csak alig észrevehető jelek mutatkoznak. Azt azonban ki lehet jelenteni, hogy majdnem kétszeresére nőtt a 21. században azon gyerekeknek az aránya, akik sajátos nevelési igényű besorolásban vannak, ők azonban csak azok, akiknek van egy felállított diagnózisuk, tehát ez csak a jéghegy csúcsa, a valós számok ennél jóval magasabbak. Hogy a neuroatipikus fejlődésű gyerekek száma ilyen mértékben nő, ez már önmagában felkiáltójel kellene legyen, hogy valamit másként kellene tenni az oktatásban. Ezek a gyerekek valójában a leghangsúlyosabb jelzői lehetnének a változás szükségességének, és ezt komolyan is kellene venni.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató