Régi lapokban turkálok. Nagyon régiek, még a 19. században írták tele mindenféle kellemes hírekkel, a világért sem nyugtalanították volna feleslegesen a nyájas olvasót.
Régi lapokban turkálok. Nagyon régiek, még a 19. században írták tele mindenféle kellemes hírekkel, a világért sem nyugtalanították volna feleslegesen a nyájas olvasót. Hogyne, hogy holnap lemondja az előfizetést, visszakövetelje a kínosan összehozott, összekönyörgött előfizetési díjat, amiből kifizeti a lap a nyomdászt. Hiszen egy afféle vidéki újságot, mint amilyen, mondjuk a Marosvidék volt, egy-egy számot három nap alatt ragasztgatott össze a nagyságos szerkesztő úr, ki egyben nyomdai korrektor, hírszerkesztő, vezércikkíró, riporter és tudósító is volt. Mellette adott volt egy slapaj, aki nem kötelezően kezdő volt és fiatal, hanem egy elnyűtt öreg is lehetett, aki már mindent látott ebben a kisvárosi létben, látott szenzációt és álhírt, amit illett cáfolni álnéven, így is telik a lap szöveggel, látott papírhiányt és látott nyomdafestéknyomort, látott krachot és bummot, felfutást, bukást, szerkesztőváltást és új szerkesztőt, olvasók izgatott tömegét, amint a lap redakcióját ostromolják vagy magát a nagyságos és kegyelmes redaktor urat várják, lábukkal dobognak, sétapálcájukkal fenyegetően ütögetik a padlót, kihívják párbajra vagy megverik, látta a lapot futtató tulajdonost bujkálni és hónapokon át hazudozni, tartozni fűnek-fának, elszállni a bért hónapokra, látott már nyomdászsztrájkot, lapkihordót meghalni lappal és laptalanul, látott folyóba dobott újságköteget, szerkesztőt, elveket és a Nyílt tér rovatban acsarkodó kisvárosi kakasokat, krakéler földbirtokost, lyukas nadrágú, önérzetes tanítókat és bér-rágalmazókat, halálos gyűlölködést, fiát megtagadó apát, látott viharos lapzártát. Csak nyugalmat soha. Neki kellett elmennie a postára a táviratokért, őt küldték pénzt koldulni, alázatos kérvénnyel kegyelmesékhez, ő vitte a szerkesztők levelét nevenincs kisasszonyokhoz vagy fehérmájú özvegyekhez, hazacipelte hátán a szerkesztő urakat egy-egy kiadós politikai vacsoráról a Transsylvániából vagy a Domokosból.
A nyomdászok is váltogatták egymást, csak a szerkesztői gyakorlat nem változott: délig valahogy összeállt a lap, ha tátongott egy tenyérnyi fehér hely, oda majd bejön a fiumei cápa, amely minden évben feltűnik, soha nem hallott országokban kitör a tűzhányó, forradalom, járvány, Amerikában kétfejű borjú/vagy gyerek jött a világra, kinek egyik feje kínaiul, a másik japánul szólalt meg, midőn elérte a beszélőkort, jöhetnek a csudák, a cirkusz, a mutatványos, a tavalyi hírek, a távozó fejetlen miniszter és a hadgyakorlatra vezényelt 62-esek, a 9-es honvéd huszárok újabb bravúrjai vagy a pesti aszfalt humora, régi viccek, anekdoták.
És persze már akkor is egy-két oldalt puffasztottak fel a reklámok, amelyek tetű, rüh és rágcsálók ellen ajánlottak csodaszert, kínáltak borecetet, cséplőgépet, cseréppipát, fogyasztószert, kakaspasztát és zongoraleckét német kisasszonyokkal, fess katonatisztek kerestek társalkodónőt, vagy magányos urak kiadó szobát városon, volt eladó birtok és azonnal beköltözhető ingatlan a Nagyszentkirály utcában, esetleg a Poklos utcában a Baruchné fogadóján alul.
Szerencsére csak délben kellett kint lennie a lapnak az utcán, a főtéri nagytőzsdében és a Szentgyörgy utcai Weiszné kistőzsdéjében. A Nagyszentmiklós utcában a Kistemplommal szemben árult Bartha bácsi, a 48-as veterán, aki még látta Kossuth Lajost és Deák Ferencet poharazni az Angol Királynőhöz címzett fogadóban Pesten. Aztán Custozzánál elveszítette a bal lábát és a történelem fonalát.
Az is tiszta szerencse volt, hogy a lapok két-három naponta jelentek meg, ezalatt elegendő anyagot lehetett összeollózni pesti és kolozsvári, bécsi és debreceni lapokból, el lehetett olvasni, mit írnak a szebeni román újságok, és miként gyalázza a magyarokat a Siebenbürger Bote labanc szerkesztője, miféle irredenta szónoklattal remegtette meg a bukuresti parlamentet egy-egy Erdélyből levonult patrióta. Szóval el lehetett elmélkedni azon, hogyan csinálta meg szerencséjét Amerikában báró Wojticzky Szilvórium, és miféle cirkuszista műlovarnőbe lett szerelmes a színház igazgatója Szerencsen, otthagyva a társulatot, csapot-papot kifizetetlen számlákkal. Arra persze felénk is volt példa, hogy a direktor iszonytatóan rossz évadot fogott ki, megszökött a tartozások elől, és a társulat tagjainak össze kellett koldulniuk az útravalót Szászrégenig vagy Dicsőszentmártonig, ahol jobb évadban reménykedhettek.
A polgár délben asztalhoz ült, mert az ebédszünet szent volt. Állkendőt, partedlit terített magára, és miközben várta a húslevest, melyhez a cselédet még hajnalban kiküldték Bányaihoz remegő marhahúsért és zöldségért a Széchenyi térre, belekukkantott a lapba, és azt mondta:
– Nahát, édes fiam, hogy mennyi marhaságot írt össze Kerekes szerkesztő úr máma!
