Az ükanya testvére

Divatba jöttek a családfakutatások. Egyénileg is sokan veselkednek neki, hogy visszaszármaztassák magukat minél korábbi időkre. Az anekdota szerint Pistike is vitatkozik osztálytársával, melyiküknek születtek régebben ősei. Barátja megjegyzi: „az én őseim már Szent István korában éltek”. Mire Pistike: „Az én őseim akkorra már rég kihaltak”…

Nagy Gyöngyvér nem ilyen ‘ki volt itt hamarább’-féle dacból vágott neki Mezei József festő életútját kutatni.* Bár kétségtelen, amikor felfedezni vélte benne ükanyjának testvérét, eggyel több indoka lett elszántságának, a rokoni szálak még kíváncsibbá tették a méltatlanul elfelejtett festőművész életpályája iránt. 

A szerző „gyanúját” egy 1870-es kiadású verseskötet keltette fel, ami családi örökségként porosodott a házi könyvtár könyvespolcán, amelybe ükanyjának, Mezei Máriának a költő testvér egy kedves sort dedikált. De a dedikáción túl, a versekben többször szerepelt a festészet mint múzsa. Nagy Gyöngyvér, a Csíki Székely Múzeum munkatársa ettől kezdve Mezei József festő után kezdett „nyomozni”. 2014 után aztán felgyorsultak az események. A különféle kutatások – a szatmári katolikus templomok oltárképei, a Mezei Józsefhez intézett Orbán Balázs-dedikálás megtalálása egy Székelyföld képekben című kötetben, Petőfi Sándorral közös szabadságharci emlékek, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye stb. – folytán lassan összeállt a mozaikkép: Mezei József, Nagy Gyöngyvér oldalági rokona nem más, mint Petőfi kortársa és festő barátja, költő és fotográfus, aki Orbán Balázzsal végigjárja Székelyföldet, aki szabadságharcos katonaként harcol Bem apó oldalán, és aki arcképfestményeivel (Petőfi, Bem, Damjanich) és oltárképeivel örökre beírta magát a magyar festészet arcképcsarnokába. Nemcsak kultúrtörténeti szereplő, hanem sokoldalúan tehetséges, méltatlanul elfelejtett alakja a negyvennyolcas eseményeknek. Olyan művész honvédtiszt, akinek Petőfihez fűződő barátsága nem azért volt fontos, mert Petőfi volt a „húzóember”, hanem, mert kora megújuló világával is képes volt haladni. Szorgalmával párosuló tehetsége pedig a mai „digitális ifjúságnak” is példaképül szolgálhat.

Nagy Gyöngyvérnek e kismonográfia létrejöttében Muhi Sándor szatmárnémeti műkritikus volt segítségére. Együttműködésükből ügyes, olvasmányos, képekkel, jegyzetekkel illusztrált, praktikusan szerkesztett, ízléses kiadvány kerekedett, mely nem annyira a képzőművészek szakmai IQ-ját hivatott növelni, inkább a művészetet kedvelő, értő nagyközönségnek szól. Azokat célozza meg, akiknek történelmünk nagyjainak „hétköznapjai” is fontosak. Ihletforrásként, de erőt adó útmutatóként is.

Megkapó a könyvben a festő Mezei József ambíciója, alázata és munkabírása. Amikor élete delén, szembetegsége miatt félbeszakad művészi pályája, költőként folytatja. S úgy sem lebecsülendő az életmű. Költőként is szerethető és figyelemre méltó.

Köszönet a könyv szerzőjének, hogy felcsigázta az olvasó kíváncsiságát, sőt sikerült megkedveltetni azt, akit bemutat. Köszönet a kutatásokért, a hiánypótló adatokért, a levéltárosi precíz munkáért, a sok utánajárásért és adatellenőrzésért. Talán az is a Gondviselés műve, hogy Nagy Gyöngyvér édesanyja kislányként ott ülhetett (mindannyian láttuk azon a megsárgult képen, szerk.megj.) a magyar katona ölében, amikor újra magyar világ lett. Túl a politikán – hisz ez már a nemzettudat erősítése – illett is, hogy néhány éve ő kapja kézhez elsőként, személyesen a honpolgárság dokumentumát. De mindenképp elégtétel.

 

*Muhi Sándor: Mezei József, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015, Kismonográfia. A dokumentációs anyagot összegyűjtötte: Nagy Gyöngyvér