Az utolsó levél

A madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából a Székely Nemzeti Tanács január 7-én este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában nagyszabású megemlékező rendezvényt szervezett.  

Fotó: Karácsonyi Zsigmond

A madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából a Székely Nemzeti Tanács január 7-én este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában nagyszabású megemlékező rendezvényt szervezett. A műsor keretében Soós Zoltán múzeumigazgató a madéfalvi vérengzés egyik pillanatát rögzítő festményt mutatott be, amely Szopos Sándor 1939-ben készült műve. Azt is közölte, hogy a kép magángyűjteményben van, de szándékukban áll megvásárolni a képtár számára.

Nem érzem magam képzőművész szakértőnek, ezért a kép szakmai értékelését az erre hivatottakra bízom. Engem a festmény mondanivalója, üzenete érdekel. Központi alakja a kép keretébe nem foglalt ellenséggel szemben dacosan kiálló férfi, aki egyik kezében egy levelet szorongat, mögötte egy fehér zászlót utolsó erőfeszítéseivel magasan tartó összeroskadó alak, körülöttük a már elesett társak. Első pillantásra látszik, hogy ez egy üzenetet vivő békés küldöttség lekaszabolásának a megörökítése. Mivel a székely határőrszervezés során csak Madéfalván történt mészárlás, a kép nem ábrázolhat mást, mint a vérengzés idején útnak indult fegyvertelen küldöttek mártírhalálát.

Ilyen alkalmakkor a történészben feltevődik a kérdés, hogy folyamodott-e valójában utolsó kísérletként 1764. január 6-áról 7-ére virradó hajnalon a Madéfalvára összegyűlt nép az önkényesen rájuk kényszerített katonáskodás békés elhárítására valamilyen kéréssel a határőrséget szervező bizottsághoz, vagy nem? És ha igen, mi lett annak a sorsa?

Kutatásaink során megállapíthattuk, hogy erről a levélről a szakirodalom biztosan csak annyit tud, hogy azt megírták, de a szervezőbizottsághoz el nem juttathatták. Egyes szerzők (Balló István: A madéfalvi veszedelem. 1905 és mások) nem egy, hanem két levélről beszélnek. Az egyik a tulajdonképpeni folyamodvány lenne, másik a megtámadottak vezetői által január 7-ének hajnalán sebtében megfogalmazott kegyelemért esedező levél. És állítólag nem a folyamodvánnyal indultak Csíktaplocára, hanem a kegyelemkérő, esedező levéllel. Egyes történészek pedig az egészet a képzelet szüleményének tartják.

A bonyodalom elindítójának a kortárs krónikás, Losteiner Leonárd ferences szerzetes bizonyult, aki elsőként foglalkozott az 1777-ben latin nyelven írt csíksomlyói rendház történetében az utolsó levelek kérdésével.¹ Ő írta, hogy a Szalonka völgyéből és máshonnan is Madéfalvára húzódott csíki és háromszéki ellenkezők ott „… kettős könyörgő levelet készítettek, amelyek egyikét a kérelmezők régi szabadságát illetően január 6-án követek útján a mondott Biztossághoz beterjesztették. Erre a válasz másnapra halasztódott ezekkel a szavakkal: Holnap 8 órára megkapjátok a választ.” „Hajnali négy órakor – folytatódik a krónikás elbeszélése – bömbölni kezdtek az ágyúk, és mialatt az ilyen mennydörgés visszhangzott, az egész nép felriadva mély álmából megrémült, egy részüket elfogta a rémület, mások dacoltak azzal, megint mások a veszedelem jeleit látva, amaz atyafiak makacsságát rosszallni kezdték, és jónak látták, ha maguknak futás segítségével menedéket szereznek. Nem feledve közben azokat sem, akik a Tekintetes Biztossághoz kellett vigyék az e célból már előbb megírt másik kérvényt, hogy ha a régi szabadságot számukra nem biztosítják, akkor kérik, hogy ellenállásuk miatt legalább kegyelemben részesüljenek. Ezért midőn egyesek magukról futással gondoskodtak, mások még késő éjszaka is a Biztossághoz siettek. Alig értek azonban a legszélső házakhoz, megdöbbenve látták, hogy fegyveres csapatok közé kerültek, a fegyveresek tüzelni kezdtek, és először azok közül, akik a könyörgő levelet rúdon felnyújtva vitték, Boros Istvánt, a főemberek egyikét végzetes golyóval megölték, a falu egy részét, az országúthoz közel fekvő Vargaszeget lángokba borították, mégis néhányan életük nyilvánvaló veszélyeztetésével a fegyveresek között elszánt lelkesedéssel tovább mentek azzal. Utánuk tüzeltek, és hiába kerülték el a fegyvereseket, az üldöző lovas karddal, más kilőtt golyóbissal leterítette őket, és bár a menekülő csapat olykor könyörgött, senkinek a menekülők közül nem kegyelmeztek.”

Losteiner latin nyelvű szövegének felületes lefordítása miatt történhetett meg, hogy a levelek sorsáról nincs egyöntetű ismertetés. (Mivel itt most nem foglalkozhatunk a különböző írások kritikájával, a továbbiakban is csak a levéltári adatokra szorítkozunk.)

A korabeli források közül a madéfalvi veszedelem eseményeinek kivizsgálására létrehozott bizottság jegyzőkönyvében három kihallgatott személy – a csíktaplocai Miklós György, a csíkmenasági Mihály Antal és madéfalvi Tamás Szilveszter – beszél a Madéfalván január 6-án történtekről is.²

A vallomások, egyéb rövid leírások elfogadható képet nyújtanak Madéfalva vízkereszti napjáról. Reggel Barabás Márton, rákosi plébános és felcsíki főesperes, aki a rákosi egyházközséghez (akkori szóhasználattal egyházmegyéhez) tartozó Madéfalva papja is volt, a helybeli kápolnánál (Madéfalva fília egyházközségnek akkor temploma még nem volt), az összegyűlt népnek istentiszteletet tartott. A nap csendes várakozással, tanácskozással és pihenéssel telt. Estefelé megérkezett a szervezőbizottság két küldöttje, Balázs Ádám ideiglenes felcsíki alkirálybíró³ és madéfalvi Zöld János biztos, magukkal hozva a felszólító az engedelmességet ismételten követelő utasítást, amelyet több alkalommal felolvastak az összegyűltek előtt. A küldöttek Ráduly János helyi lakos házához mentek, ahol találkoztak az ellenkezők vezetőivel. Ezek közül Csorja János és Óvári János nevű háromszéki ügyvédeket név szerint is megemlítik a szemtanúk. Az is megtudható velük kapcsolatosan, hogy amikor tudomásul vették az utasítás tartalmát, felháborodva fejezték ki elégedetlenségüket. Ez után közölték a küldöttekkel, hogy választ írnak „őexcellentiájának”, vagyis Siskovich tábornoknak, amelyet másnap reggel a bizottsághoz juttatnak.

Amint az elfogadhatónak bizonyult leírásokból, amelyeket a csíkmenasági Mihály Antal és a madéfalvi Tamás Szilveszter vallomása is megerősít, január 6-án csak egy folyamodvány készült, és azzal indultak a bizottsághoz kora hajnalban a küldöttek.⁴ Ez az utolsó folyamodvány valószínűleg nemcsak a háromszéki vezetők műve, hanem a csíkiakkal közösen írt munka, hiszen tartalma általános, és záró sora is mindnyájuk nevében szól.

A levél eredeti példánya mindmáig ismeretlen. Évekkel ezelőtt a Toldalagi család marosvásárhelyi levéltárának rendezése során kezembe került egy Madéfalván január 6-án írt és a határőrséget szervező Csíktaplocán székelő bizottsághoz címzett folyamodvány másolata, amely az elemzések során a szóban forgó utolsó levélnek bizonyult. Tartalma pedig a következő:

„Méltóságos Királyi Commissio!

Mivel ő Felségének soha szándéka és akarattya nem volt, a mint e mai napig is nincsen, hogy a székelység és azok között mü felcsíkiak és alcsíkiaknak kedvünk és akaratunk felett erőszakosan katonákká tétessünk, törvényeink és sok rendbéli Felséges boldog emlékezetű és mostan dicsőségesen országló fejedelmünktől jure jurandó confirmáltatott (vagyis: igaz esküvel megerősíttetett) diplomáink, privilegiumaink ellen, a mint törvényeinket és szabadságainkat nem akarja ő Felsége megsérteni, kitettzik in benigno rescripto suae Majestatis (ő Felsége kegyelmes leiratából), melyet adott 8-va Octombris ezen folyó esztendőben 1763. Közöttünk a tisztelendő clerushoz, mely publicáltatott. […]

Azt értvén mű a Gyergyóban történt dolgokból, hogy minket, mint azoknak, nagyobb részét erőszakosan fejek vesztések alatt az commissió eleiben hivattattak és állíttattak, kik is magokat az erőszakos katonaság ellen mentegetni akarván, illy válasszal a fegyvert nyakában hányták, hogy ha kedved nem lett volna a fegyver felvételre, előnkbe nem jöttél volna. Excellentiátok a mostani mód szerint és formán ő Felségének szándéka és akarattya ellen cselekszik, kihez képest jelentyük Excellentiátoknak és magunkat végképpen declarállyuk (kijelentjük) előre, hogy nem gondolván semminemű szokott fenyegetéseivel, rettentésivel Excellentiátoknak, de még ezeknek effectumban (alkalmazásával) való vétettetésivel is, az akasztófáig is, sem egyszer, sem másszor Excellentiátok eleiben nem megyünk, hivattatván, nem azért mintha engedetlenek volnánk Felséges Asszonyunk tiszteinek, hanem csak azért, hogy erőszakot ne kényszerittessünk szenvedni, azért Felséges Asszonyunk szándéka és akarattya ellen egyszersmind declarállyuk végképpen, azon ne igyekezzenek Excellentiátok, hogy velünk, akaratunk ellen felvétetnék a fegyvert, mert soha a mostani norma szerint szabad akaratunkra hagyattatván a nekünk, a mint most hagyattatik, soha fel nem vesszük a fegyvert, ha pedig casu quo (abban az esetben) úgy megszoríttatnánk is, hogy nem volna hová fogjunk, s felvétetnék velünk a fegyvert és úgy megeskettetnék is, soha azon szerint való kötelességünkhöz nem tarttyuk magunkot […]

Innen Excellentiátok méltóztatnék minket in hac extremitate praemissis rationibus ne urgealni (ebben a végletekben menő fennebbi meggondolásból ne sürgetni) és irántunk kérjük nem fáradni. Várjuk is Excellentiátok válaszát, különben kényteleníttetünk folyamodni oly helyre, a hol bajainkat megorvosolhattyuk, és maradunk Excellentiátoknak

Említett székely még fegyvert nem vett és ugyan fegyvert letett bús lakossi és szolgái.”⁵

Összegzésként kijelenthetjük, hogy az „utolsó” levél 1764. január 6-án este íródott, és tartalmát tekintve nem lehetett kegyelemkérés, hanem – amint fennebb olvasható – határozott állásfoglalás, amiben Losteiner és társai tévedtek. Másnap hajnalban a levéllel elindult küldöttség pedig nem a sebtében fogalmazott állítólagos kegyelemkéréssel, hanem a folyamodvánnyal esett a váratlan támadás áldozatává. Úgy vélem, hogy a küldöttek emberi kiállását és hősi halálát jelképesen megörökítő festmény méltó az utókor megbecsülésére.

Pál-Antal Sándor

1 P. LOSTEINER LEONARD: Cronologia Topographico Chorographica… 1777, Kézirat a csíksomlyói Ferenc-rendi kolostor tulajdonában. 627–630. rész.

2 IMREH ISTVÁN: Látom az életem nem igen gyönyörű. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve 1764. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi… Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994, 286. p.

3 Balázs a fegyverfelvételt ellenzők pártján álló, azok egyik hangadójának bizonyult és ezért hivatalából felfüggesztett csíkszenttamási Boros Ferencet helyettesítette.

4 Mihály Antal vallomásának ide vonatkozó része így hangzik: „Csorja és Óvári kijövén királybíró uramtól, nagy szóval felkiáltottak: most is csak azt parancsolták, amit az imint; és csak annyival többet, hogy a madéfalviak ne adjanak szállást senkinek. […] Csorja és Óvári evvel visszamentek a szállásra, mondván, hogy választ írnak erre is őexcellenciájának; de mit írtak, mit nem – azt én nem tudom, mert senkit sem bocsátottak magokhoz.” A Tamás Szilveszteré: „Azt is hallottam, hogy másnap reggel (minekelőtte a veszedelem megindult) el is küldték volna az instantiát – egynéhány csíki s háromszéki emberekkel – de a katonaság találkozván a követekkel, Madéfalván kívül egyiket agyonlőtték volna.”

5 Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Hivatala, Toldalagi család levéltára, 74. sz.