Hétköznapi történet
Gergelyt sohasem becézték – kis korában és tinédzserévei elején legalábbis nem adatott erre alkalom, a későbbiekben pedig már ő nem kért a kedveskedésből. A „gergőzés” különösen irritálja, ezzel kapcsolatos érzelmeit nem is rejti véka alá. Beszélgetésünk alatt vigyáztam is arra, hogy akaratlanul se tegyek feléje olyan gesztust, amit a harmincas évei elején járó fiatalember az édeskés „málnaszörp”-kategóriába sorol.
– Anyám mindig is gyengébb volt a kelleténél – kezdte történetét az események kiváltó – vagy annak hitt – okával. – Nem tudta kiheverni a házassága kudarcát, annak a diákkori szerelemnek a megsemmisülését, amelynek én lettem az egyetlen kézzelfogható és maradandó emléke. Miután apám négyéves koromban lelépett, kétségbeesett elszántsággal kereste az igazit, valakit, aki kielégítheti a szeretetéhségét, és aki esetleg majd nekem is szülőpótló lehet. Bár azt hiszem, ez utóbbi motiváció számított a legkevésbé. Mindenesetre a kitartó, aktív várakozás – bulizás, kirándulás, amikor engem mindig más szomszéd nénire bízott, talán az aprókori csínytevéseim miatt – mégis eredményes volt, ugyanis kisiskolás koromra sikerült szert tennie egy komolyabb partnerre, aki családot, sőt közös gyereket is akart. Egy baj volt csak: az ital, amit az új élettárs minden egyébnél jobban szeretett. Anyám sosem vetette meg az alkoholt – bár addig egyszer sem láttam részegnek –, így számára nem okozott nehézséget az új élethelyzethez való alkalmazkodás. Már várandósan együtt vodkázott a nevelőapámmal, a Gondviselésnek köszönhetően mégis egészséges kishúgom született. A kettőnk találkozásáért örökké hálás vagyok az égieknek. Talán egy kicsit még anyámnak is, hiszen, ha az ő mámoros tehetetlensége miatt nem marad rám folyamatosan a testvérem gondozása, felügyelete, nem alakul ki közöttünk ez a szoros kötelék. Igaz, ebbe az apai nagyanyám is besegített, vele ugyanis a szüleim válása után is megmaradt egy szeretetteljes viszony, bármikor felhívhattam, ha segítségre volt szükségem, sőt néha át is mehettem hozzá. Nehéz elhinni, de ő tanított telefonon keresztül arra, hogyan melegítsem meg a húgomnak a tejport, és mit tehetek a gyümölcspüréjébe.
– Édesanyád egyáltalán nem törődött veletek? – bukott ki belőlem a kételkedés.
– Emlékeim szerint nem sokat. A gyermeknevelési szabadság két éve alatt is sokkal inkább a párjára összpontosított, mint ránk, talán attól való félelmében, hogy apámhoz hasonlóan őt is elveszíti, amikor pedig egy vendéglátóipari helyiségben kezdett dolgozni, a munka volt az örök kifogás. De engem ez annyira nem zavart, lassan ugyanis egészen jól beletanultam a húgom nevelésébe. Bármennyire is furcsán hangzik, kilenc-tíz évesen még élveztem is a rám háruló felelősséget, azt, hogy fontosnak tudhattam magam. Bizonyára ez adott erőt ahhoz, hogy az otthoni teendők mellett az iskolai feladatokkal is jól boldoguljak.
– A külvilág hogyan reagált anyukád magatartására? Az ilyesmit azért nem lehet a végtelenségig eltitkolni – jegyeztem meg.
– Ő kitűnő „színésznő” volt, egy-két „löket” után is elő tudta adni a gondoskodó szülőt, így nem jött a nyakunkra a gyermekvédelem. Még szülői értekezletekre is eljárogatott, középiskolás volt már a húgom, amikor én kezdtem menni helyette, miután anyuék falura költöztek, a párja szüleinek a házába. Meg is bámult eleinte az egybegyűlt anyák és apák közössége, de aztán elfogadták, hogy anyukám „munkahelyi kötelezettségei” miatt a huszonéves báty képviseli a kamaszgyerek érdekeit. Egyébként sosem volt gond a húgommal, a tanárok csendes, tisztelettudó diáknak ismerték, és a teljesítménye is megfelelt az elvárásoknak, a matekjegyeit leszámítva a „jó közepesek” közé tartozott.
– Gondolom, a tanulásban is segítettél neki – szólaltam meg újra.
– Igen, de csak amikor kérte. Kiváló tanítónője volt, aki hosszú távon megalapozta a motivációját az olvasáshoz, fejlődéshez, úgyhogy nem kellett sokat nyaggatnom. Olyanok voltunk mi ketten, mint a háborús övezetben összeszokott bajtársak, akik békeidőben is ugyanolyan komolyan vesznek mindent, mint amikor a megmaradás a tét. Sosem gügyögtünk, kedveskedtünk egymásnak mézesmázos gesztusokkal, az egymásért vállalt mindennapi tettek beszéltek helyettünk. Akkor lazult csak meg a köztünk levő kötelék, amikor életemben először szerelmes lettem. Persze, igyekeztem továbbra is ugyanúgy odafigyelni a húgomra, de ő nem fogadta jól, hogy másnak is kezdek elköteleződni. Beszólogatott a barátnőmnek, ha pizzázást vagy más hármas programot szerveztem, így egyre zavaróbbá vált a jelenléte. A párom viszont hihetetlenül jól viselte a „gyűrődést”, folyamatosan kereste a közös hangot a testvéremmel. Végül mégis megszakadt a kapcsolatunk.
– A húgod miatt?
– Egészen más okból. A barátnőm a harmadik évfordulónkon kezdte körém rajzolni a családalapítással kapcsolatos terveit, én pedig első perctől fojtogatónak éreztem azokat a rózsaszín köröket. Talán megijedtem attól, hogy – ha más szereposztásban is –, de újra át kell élnem a gyermekkorom legmagányosabb időszakát, a húgom érkezése előtti éveket. Váratlan, meglepő érzés volt ez számomra, addig ugyanis azt hittem, hogy semmitől sem félek. Attól kezdve a párom kényeztető megnyilvánulásai irritálókká váltak számomra. Ő volt az egyetlen, aki Gergőnek hívott, és akkoriban már ettől is égnek állt a hajam. Pedig őszintén szerettem azt a lányt, az esküvő rémképe azonban teljesen kifordított önmagamból. Hónapokig tartó huzavona után váltunk szét, több mint egy éve. Azóta újra minden energiámmal a húgomra koncentrálok, segítem, ahogy csak tudom. Jövőben végez az egyetemen, tanulás mellett négyórás munkát is vállalt egy ruhásboltban, minden okom megvan arra, hogy büszke legyek rá. Az életemnek jelenleg ő a középpontja, és egyáltalán nem bánnám, ha ez még sokáig így maradna.
