Csütörtöki kimenő*
(A fenti betű- és számkombináció nem titokoldó jelszó vagy kód. Ez továbbra is csupán egy cikk címe.)
Múlt heti értekezésemből kimaradt egy fontos függőségi változó: az anyagi függőség. Talán eszembe sem jutott volna – nem azért, mert korlátlan jólétben dőzsölnék –, csak hát elébem ugrott egy kis szösszenet vagy inkább sirám arról, hogy a nemzet színésze (romániai viszonylatokban tessék gondolkodni) kénytelen méltatlan nyugdíjviszonyok között tengődni.
A téma önmagában is sikamlós, mert meglehetősen vagylagos, hogy ne mondjam, relatív. Mit értünk tengődésen, mit értünk nyugdíjon, és ki manapság a nemzetileg elismert színész, aki már átlépte a sokadik ikszét?
Az idős színészt nagyon sokan ismerik: játszott jószívű betyárt, román Robin Hoodot és hősszerelmest, szépfiút, cowboyt, volt az Egerek és emberek főszereplője; hangja rekedtes, egykori szerelme a magyar kisebbségi színészet általánosan elismert üdvöskéje volt, azóta Magyarországon korosodik. A színész Kolozsvárról indult, büszkén vallja magát erdélyinek Bukarestben. Neve Barack Virág. (Nem Barack Obama.) Néha olyanul, az erdélyi (mezőségi/máramarosi) román parasztok nyelvén viccelődik a médiában. Kedves fiú úgy általában.
Na most már, elérte a nyugdíjkorhatárt, és 2000 lejt kap alapilletményként, amennyi egy első osztályú színművésznek a törvény szerint per pillanat jár. Ez már tiszta, kézbe vehető összeg, meg van tisztítva járulékoktól, adóktól és egyéb állami függőségektől. Kihozza a postás, szelvényt küld róla a nyugdíjintézet, vagy befut a színész folyószámlájára..., ezek technikai és részlet- kérdések, magánjellegűek, kinek (nekem) mi köze hozzá.
Ám de, tekintve, hogy jól és sokat játszatott film- és színpadi színész volt, van, sőt lesz, amíg bírja cérnával – tehetségéből bőven futja –, a színészegyesület ezenfelül még szakmai nyugdíjat is folyósít a Virányosnak, ami pedig – ezt írja az elektronikus újság, ezt nyomozta ki egy okvetetlenkedő oknyominger – még további 2700 lej. Amennyiben jó tanítóimnak sikerült belém csöpögtetniük némi halovány matematikai készséget, úgy az ebből felderengő összeg az összeadási művelet végén 4700 lej lesz. Véleményem szerint – remélem, ezzel nem állok egyedül a világ- és román univerzumban – ez bizony szép kis summa.
Megint csak magánvéleményemet hangoztatva, ebből meg lehet élni. Mert, tegyük fel, hogy emberünk a fővárosban él, ahol, tudjuk, látjuk, halljuk, minden drágább, mint vidéken. Többe kerül a zöldség és a gyümölcs, többe a pékáru, a hús és tejtermékek, a tésztafélék és persze a férfiember és a gépkocsi fűtőanyaga, a tömegközlekedés. Bár ez utóbbi nem biztos költségtétel, valószínűleg nem gyakran veszi igénybe, hacsak nem hiú, és nem igényli, hogy percenként felismerjék, körbegazsulálják a mozi- és színházrajongók. Magasabb lehet a házzal, villával, tömbházlakással járó rezsi, a telekadó, sokba kerülnek a gyerekek, akik aputól gyakran/olykor kunyerálnak egy kis himi-humi pénzulát, de még így is marad a kasszában zsé.
Mert nincs hová menni. Sem külföldre, sem moziba, sem színházba, sem vendéglőbe, korcsmába. Talán egy-egy merészebb velneszbe, ami nyitva a koronavírus grasszálása ellenére is. Nem lehet nagy és költséges mulatságokat csapni széles baráti és talpnyalói, potyaleső kompániával. Most olyan szorosak és mostohák az állapotok Európa-szerte. Ja, már bizonyára életkora és ismertsége folytán megkapta az első, sőt talán már a második Pfizer-oltást is, de akkor sem javallt a nagy kiruccanás, tömörülés.
Ahogy idősödik az ember, úgy válik meggondoltabbá, maradoznak el a bohémság jelei, jellemzői. Sőt takarékosabb lesz, takaréklángon ég, vágyik a nyugalomra. De tételezzük fel, és nincs okunk ebben másként vélekedni, hősünk 4700 lej birtokában is aktív. Fogalkoztatják őt a tévék és az online rendezvényszervezők, reklámarc egy szellemi vagy anyagi termék segélyprogramjában, felhívják vele a nézők bizonyos csökönyös csoportjait, hogy hordjunk maszkot, tartsunk történelmi és azonnal távot, legyünk pilátusi erényekkel fölfegyverkezve, mossunk gyakran kezet a vírus és múltunk után. Ezért pedig – a nemzet színészeinek, a kiválóságok csarnokába tartozóknak – fizetni szoktak. Nem mint a közembereknek, akiknek a szemét kiszúrják kevés fityinggel vagy vatikáni valutával. Akarom mondani, ortodox viszonylatban a konstantinápolyi patriarchátus paradox devizájával.
Mit akartam mindezzel elérni? Semmi olyat, amivel szavaim hatására csökkentenék a nagy emberek kiválósági nyugdíját. Csak arra kérném őket – ha szavam odafel hallatszik –: ne siránkozzanak nyilvánosan. A magánélet és a levéltitok szentsége továbbra is garantált.
*Rovatunk február elsején töltötte a huszadik életévét.
