Magam sem gondoltam, hogy trilógia lesz belőle, és nem is vezérelt ilyen szándék, amikor az első vezércikkemet írtam a tanügyi sztrájkról – mintegy három héttel ezelőtt. Akkor – egy percig sem kételkedve a követelések jogosságáról és méltányosságáról – az háborított fel és ejtett gondolkodóba, hogy ha a kormány nem hajlandó kompromisszumra, akkor az év végi vizsgák megszervezése válik kérdésessé, és ezzel több százezer diák jövendő élete bizonytalanná. A múlt héten arról formáltam véleményt, hogy a kormány nevetséges ajánlatokkal próbálja megrekeszteni a tiltakozáshullámot, majd önmagába fordul és kivár, arra játszik, hogy magától is elül a szakszervezeti vezetők meggondolatlan húzásai, illetve a rosszul megválasztott időpont miatt a lakosság egy részének szimpátiáját elvesztett tanügyi munkabeszüntetés. Arra gondoltam, annyiban is marad, és a gengszterváltást követő háromplusz évtized egyik legígéretesebb sztrájkhulláma önmagába hullva elül, és ezzel szentesíti azt a gyakran hangoztatott tézist, miszerint ebben az országban semmit sem érdemes kezdeményezni, mert úgysem lesz eredménye.
Most, e harmadik és a sztrájkkal valószínűsíthetően utoljára foglalkozó vezércikkben leírhatom: empirikus alapokon nyugvó feltételezésem nem igazolódott be, mert igaz ugyan, hogy a szakszervezetek beszüntették a tiltakozást, ám ezt azért tették, mert a kormány teljesítette követeléseik legnagyobb részét. Nevezetesen a béremelést, és ami a legfontosabb: a kezdő tanárok fizetésének a hazai bruttó átlagbérhez való igazítását, ami azt jelenti, hogy a jövő év elejétől a kezdő tanárok bére ettől a szinttől indul. Ami értelemszerűen azt vonja maga után, hogy a különböző vizsgák letételét, fokozatok megszerzését követően ez a bér tovább emelkedik. És nagyon helyes, hogy ez így történik. Ma már más világot élünk, mint a nyolcvanas vagy kilencvenes években, teljesen más rendszer szerint kell tanítani, hiszen míg az eddigi időszakokban az információt csak otthon, a könyvtárban vagy a tanáraitól sajátíthatta el az ember, a jelenleg rendelkezésre álló technológia megengedi, hogy bármi egy gombnyomás hatására a tudomásunkra jussék. És ilyen körülmények között pedagógusnak lenni még nehezebb, hiszen a saját világlátása szerint joggal kérdezheti a nebuló, hogy mi szükségem van a tanáraimra, ha ott van a Google, és bármit azonnal megtudok, amit akarok? Persze, az internet csak száraz és gyakran téves adathalmazt szolgáltat, nem kínál eligazítást az életben való mozgáshoz, jó modorhoz, becsülethez, és nem tanítja meg a tisztelet fogalmát sem – egy olyan alapértékét, ami a mai világban kiveszőfélben van. A most kiharcolt béremelés talán napjaink pénzközpontú, meglehetősen anyagias környezetében a pedagógusi pálya presztízsszintjét is növeli majd, hiszen mindannyian tudjuk: a különböző, elsajátítani kötelező ismeretek a fiatal és az anyagi javakat nagyra tartó generációk számára megalapozottabban hatnak egy megnyugtató anyagi háttérrel rendelkező ember szájából, mint valaki olyanéból, akit, ha tudása, empátiája miatt értékelnek is, valahol mégis egy lúzernek tartanak. Arról nem is beszélve, hogy éppen az akut tisztelethiány, a mindentudó internet és a nevetséges bérezés miatt is a pedagógusi pályától ódzkodó, ám azt kedvelő fiatalok talán nagyobb számban lépnek erre az útra, és ezzel megszületik az esély egy új, markáns tanárgeneráció formálódására.
A lényeg persze ugyanaz, mint eddig: a döntéshozók megszavazták a feltételek ilyetén teljesítését, kormányrendeletbe is foglalták, júniustól, illetve jövő januártól be is vezetik azokat, ám hogy tartják-e a szavukat, és nem másítják-e meg ezt a döntést a későbbiekben, az még a jövő zenéje. Reméljük, hogy nem, ám azt mindannyian tudjuk: a beléjük vetett bizalom senkinek sem az erőssége, és nem is szabad annak lennie. Ezt az alapelvet még a tomboló diktatúra éveiben is a tudatalattinkba csempészték azok a tanáraink, akikre mindmáig emlékszünk.
