Befelé nyíló végtelen

Néha utánunk jönnek a gyökerek, faágak, vagy éppen egy régi ablakkeret, titkos kilincs szegődik szövetségesünkké. Az észrevétlenebb napokat is száz karral ölelő, minduntalan átszínező fiatal nőnek sok ilyen kísérője van. Egyszer korábbi otthonában töltöttem az éjszakát, és álmatlan perceimben a mennyezetre festett világban kalandoztam, tulipántáncba szálltam, aztán a sarokban élethűen feszülő pókhálón pihentem. Úgy éreztem, vendéglátóm végérvényesen összetartozik ezzel a belső rezdüléseit magán viselő térrel. Pár évvel később mégis eljött a költözés ideje.

– Úgy egyeztünk a testvéremmel, hogy ha valamelyikünk családot alapít, eladjuk a közös lakást. Régóta tudtam, hogy nősülni készül, és nem sokkal az esküvő után került is vevő az ingatlanra – kezdte történetét a számomra váratlan fordulattal. – Nem volt könnyű megválni a helytől, amit az évek során a saját kis szigetemmé alakítottam. Ezért határoztam úgy, hogy nem ugrom bele azonnal az ingatlanvásárlásba, kivárom az igazit. Az elkövetkező hónapokban a város több részén laktam barátoknál, ismerősöknél. Egyiküknek az otthona huzamosabb ideig megüresedett, felajánlotta, hogy odaköltözhetem. Ennek a vándoréletnek is megvolt a varázsa. Közben persze folyamatosan bújtam az újsághirdetéseket, eladó lakások után kutattam. Mivel gyermekkoromban egy sokemeletes tömbházban éltünk Brassóban, újra a magasba vágytam. De aztán alkalmam nyílt kipróbálni egy kilencemeletest, és rájöttem, hogy jó lesz nekem a kisebb, négyemeletes tömbház is. 

– Hirdetted, hogy lakást keresel?

– Igen, csak a szokásostól kicsit eltérő módon. Színes, origamival is díszített rajzokat készítettem, azokba illesztettem bele a szöveget. Persze, azt is a magam stílusában fogalmaztam meg, és minden betűt más színűre festettem. Azon a városrészen ragasztgattam ki az „alkotásaimat”, ahol korábban a testvéremmel laktunk. Egy ilyen plakátolós délutánon kérdeztem meg az egyik tömbház előtti padon ülő néniktől, hogy nem tudnak-e eladó lakásról a környéken. Azt mondták, abban a tömbházban kettő is van. Meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek, és azon a délutánon ez újra beigazolódott. A két lakás közül az egyik éppen a negyedik emeleten volt, mint a brassói lakásunk, és a lakrész száma is megegyezett a gyermekkori otthonoméval. Egy kedves hangú lány volt a tulajdonos, aki ráadásul éppen Brassóba készült költözni Vásárhelyről. Telefonon egyeztettünk időpontot a találkozásra, a megbeszélt napon azonban zuhogott az eső. A lány javasolta, hogy nézzem meg máskor a lakást, de én értésére adtam, hogy imádok bőrig ázni. Utólag elárulta, akkor jött rá, hogy nálam nem találhatna megfelelőbb vásárlót. Én meg, amint beléptem, éreztem, hogy engem várt ez a lakás.

– Azóta folyamatosan szépíted.

– Sikerült egészen a magam képére alakítani. Édesanyám egy Küküllő menti falucskában él, ott, ahol a nagyszüleim is laktak. Amikor hétvégente meglátogatom, órákra eltűnök a padláson, régi kincsek után kutatok, amiket aztán az otthonom díszítéséhez használok fel. Így találtam rá arra a régi, hármas beosztású ablakra is, amelyet megfordítva, vízszintesen a nagyszobám falára függesztettem. Az alsó részre kampókat szereltem, amelyek fogasként „működnek”, az ablak mögé pedig nagymamám készítette csipkéket, illetve régi, dédszüleimet ábrázoló fényképeket tettem. Az otthonom megvilágítását is igyekeztem a saját elképzeléseim szerint megoldani. Nem használok erős fényeket, de rengeteg fényforrás van nálam. Édesanyám kamrájában egy hajós szállítmányos ládára leltem. Hazavittem, a mennyezetre rögzítettem. Három konyhai reszelő áll ki belőle, azokban vannak az égők. A kertünkben talált karóra pedig kókuszdiókat szereltem, azokban is égők vannak. Egy faluról hozott gyökér is hasonló célt szolgál. Madzagokat kötöttem rá, azokról borosüvegek lógnak, amelyeknek leszedtem a talpát, hogy behelyezhessem a fényforrásokat. A konyha megvilágítását szűrősziták teszik sejtelmesebbé. Nem vásároltam új bútorokat, az én világomhoz sokkal jobban illenek a régiek, amelyeket mindig átfestek, díszítek. A konyhabútorok fogantyúi kanalak, a fürdőszoba-szekrényem pedig egy hordó anyukám pincéjéből. A fürdőben egyébként meghagytam a régi típusú fehér csempét, az elkövetkezőkben minden darabját más árnyalatúra festem majd ki. Az ajtóim színezésén már túl vagyok, nincs is két egyszínű oldaluk. A falak is más-más hangulatot árasztanak, a lilától a barackszínen át a vérpirosig és barnáig. A konyhában egy régi, kenyérdagasztáshoz használt teknőm is van, abban tartom a gyümölcsöket. Az asztalom a dédmamámtól származik, a futószőnyegemet a nagynéném szőtte fiatal korában. Anyukám mindig csodálkozik, hogy hogyan fér el nálam ennyi minden. Én meg csak arra kérem, hogy ne dobjon ki semmit, hiszen nincs olyan régi tárgy, amiből ne lehetne valami rendkívülit alkotni.

– Van kedvenc kelléked?

– Az otthonom minden apró darabja közel áll a szívemhez. De a faliórámról még nem beszéltem. A mechanikus szerkezetet megvásároltam, az óralapot viszont saját kezűleg készítettem csipkéből. A számok helyén tizenkét könyv található, amelyek parányi, szinte láthatatlan polcokon állnak. Ha így mérem az időt, úgy érzem, minden megvár, és velem is marad.