„Béke, szeretet és türelem van bennem”

Születésnapi beszélgetés Dévai Nagy Kamilla előadóművésszel, zeneszerzővel, tanárral

– Kedves művésznő, Nagy Kamilla Anikóból hogy lett Dévai Nagy Kamilla?

– Férjhez mentem Dévai Györgyhöz, így előre került a Dévai név, és a közönség számára lemaradt az Anikó. A családban a Kamilla név nagyon gyakori; édesanyám és nagymamám is Kamilla volt.

– Vannak erdélyi gyökerei?

– Hogyne, hisz magam is ennek a szélfútta erdélyi földnek vagyok egy picinyke porszeme… Böjthe Kamilla nagymamám Magyarigenben, Makkai Zoltán nagytatám Sáromberkén, másik nagytatám, Böjthe Lajos Csíkszentdomokoson született. Makkai Sándor író-püspöknek oldalági rokona vagyok, s az is kiderült, hogy a csíkszentdomokosi felmenőim kapcsán Böjte Csaba testvérrel is rokonságban vagyok. Édesanyám hét hónapos pocakkal szökött át velem, tehát még „otthon gyártottak”, csak megszületni hoztak Budapestre, 1956-ban, amikor megnyíltak a határok. Édesanyám leguggolt hozzám, és könnyes szemmel mondta: „No, kicsim, megyünk haza…” Tehát a rokonok, az unokatestvérek, az otthon mindig Erdélyben volt.

– Meséljen gyermek- és kisiskolás éveiről.

– Kifejezetten szerettem iskolába járni, bár az elején unatkoztam. Édesapám amellett, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem matematika professzora volt, könyveket fordított három nyelvből. Ott lábatlankodtam mellette, így hamar tanultam írni, olvasni. Később csak a matematika, fizika és kémia világa riasztott el, ilyen szempontból az alma messze esett a fájától… Az irodalom, a történelem, általában a humán tárgyak érdekeltek.

– Mikor volt az első iskolai fellépése?

– Hamar kiderült, hogy az én zenei repertoárom már ötödikes koromban bőven több volt a kötelező anyagnál. Osztályfőnököm vitt a hetedikes, nyolcadikos osztályokba, hogy énekeljem a kuruc dalokat, világháborús balladákat, Petőfi megzenésített verseit. Már gyermekként hozzászoktam a közönséghez.

– És a nagyszínpadon?

– Nagy történet! 1968-ban rendezték meg először a Magyar Televízióban a Nyílik a rózsa népdalvetélkedőt. A műsorban én voltam a legfiatalabb, ráadásul egyetlen, aki saját gitárkíséretemmel indultam. A zsűri nem vette jó néven, kiraktak, azt mondták: aranyos, ügyes, szépen énekel, de a gitár nem való népdal kíséretére… A közönség viszont rögtön a szívébe zárt, visszaszavaztak a műsorba. A második TV-vetélkedőre már behívtak, ez volt a legelső Röpülj páva, ahol a Halmos–Sebő duó, Ferencz Éva, Budai Ilonka és Faragó Laura mellett én is a győztesek között voltam.

– Hogy jutott eszébe, hogy népdalkísérethez a gitár a legjobb hangszer? Próbálkozott más hangszerrel is?

– Mint általában mindenki, én is zongorázni tanultam először. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, egy igazi Bartók-növendékhez jártam, Varjú Irma nénihez. Hatalmas élmény volt! A gitárral először én is csak Beatles-dalokat, könnyűzenét pengettem, és egy osztálykiránduláson történt a nagy felismerés. Már késő estébe hajlóan énekeltem, gitároztam, nagy buli volt, már mindenki kifáradt, félig aludt a társaság, és én csak úgy, magamnak elkezdtem énekelni az Édesanyámtól tanult Zöld erdőben, zöld mezőben kezdetű virágéneket. Nagy csend lett. S megszólalt az osztály fenegyereke: „Még! Játssz még ilyet!” Azonnal megéreztem, hogy ezt tudom a legőszintébben adni. Igen, ezek a kicsi dalok állnak legközelebb hozzám. Reggelig szinte révületben jegyzeteltem, keresgéltem az akkordokat. Attól kezdve csak népdalokat, virágénekeket, históriás énekeket, balladákat énekeltem.

– Van története annak a hajpántnak, amit mindig feltesz, és jellegzetes, „kamillás” egyediséget sugall?

– A hajpánt 1975 óta díszíti a homlokomat. Egy indián rezervátumban jártam Arizona államban.1 Egy terem közepén ült egy öreg indián, ruhákat és fejpántokat gyöngyözött. Mindenki a közelébe ment, s úgy bámulták, mint állatkertben a tigrist. Én távol maradtam, és sajnálkozva néztem, hogy mennyivel többet tud a természetről, sok tekintetben különb nálunk, és a fehér emberek így bámulják… Egyszercsak felnézett, a szemünk találkozott, s én elszégyelltem magam. Hiszen egy indiánt sajnálni a legnagyobb sértés náluk… S akkor újra rám pillantott, szinte olvasott a lelkemben. Lenézett, aztán ismét rám. Megfogott egy hajpántot, és elindult felém. A tömeg kettévált, ő ünnepélyesen lépdelt felém… Megállt előttem, biccentett, és fejembe húzta a pántot. Csak álltam, meg sem tudtam szólalni, olyan bensőséges volt. Azóta magam készítem a pántjaimat, sok magyar motívummal. Tulajdonképpen jellé vált. Ha rajtam van, béke, szeretet és türelem van bennem.

– Hogyan indult szakmai pályája?

– Kalandosan. Mindenképp tanítani szerettem volna, csak azt nem tudtam eldönteni, magyar-, francia- vagy történelemtanár legyek? Amikor a jelentkezési papírt ki kellett töltsem, lelki szemeim előtt megjelent: ZENEAKADÉMIA. De nem jártam zenei általánosba, sem zenegimnáziumba; pontosan tudtam, hogy a tudásom nem elegendő. Kivettem magam – szüleim nagy elképedésére – az iskolából, magántanuló lettem, és reggeltől estig csak a zenével foglalkoztam. Ekkor kerültem az egykori Bartók-növendékhez zongorázni, s kezdtem egy Kodály-növendékhez szolfézsra, zeneelméletre, összhangzattanra járni. Felhőtlen, boldog idők voltak! Elsőre a felvételi 18 pontjából 17,5 pontot szereztem, ami óriási teljesítmény volt, mert a többi jelentkező már 12 éve ezt tanulta, amit én fél év alatt behoztam. A második felvételi előtt zajlott a Nyílik a rózsa – egy csapásra ismert lettem. (Akkor még csak két TV-állomás volt, hétfőn nem volt adás, az utcák kiürültek, amikor a Nyílik a rózsa adását közvetítették. Másnap már a zöldségesnél is felismertek.) No, a második felvételim eredménye 20 pont lett. Szőnyi Erzsébet volt a tanszékvezető, behívott egy szobába, s a következőket mondta: Kedves Anikó!… Vagy Kamilla?… Csodálatos felvételit produkált. De maga nagyon tehetséges, sikeres a színpadon. Nem vesszük fel, mert maga már sínen van. Soha nem fog egy katedra mögé állni. Ne vegye el a helyet azoktól, akik csak tanítani tudnak… „Csak tanítani…” – hisz nekem minden álmom a tanítás volt…

– Hogyan tudta feldolgozni ezt az eltanácsolást? 

– Felmásztam a Szabadság-híd legfelső madarához, le akartam ugrani a Dunába… Akkor már udvarolt nekem Dévai György, ő imádkozott le a hídról. Férjhez mentem hozzá, és bár indult volna az énekesi, előadói pályám, s rengeteg fellépést ajánlottak, én kimentem Vecsésre képesítés nélkül éneket tanítani. Csak a rádiós és TV-s fellépéseket fogadtam el, így maradtam a köztudatban. A fizetésem 900 forint volt, Gyurinak, elsőéves egyetemistaként, volt 250 forint ösztöndíja, így nem tudtunk anyagilag megélni. Az ország egyik leghíresebb együtteséhez, a Rajkó Zenekarhoz hívtak szólistának. Pénz beszél, kutya ugat – 1500 forint lett a tiszteletdíjam, és nagy nehezen elvállaltam. Velük indult meg a nemzetközi karrierem – Hollandia: Amszterdami Concertgebouw, Párizs: Olympia Színház, London: Albert Hall, New York: Carnegie Hall, és még hosszan sorolhatnám.

– Még milyen külföldi sikerekről tud beszámolni?

– 1973-ban a Berlini Világifjúsági Találkozón 44 ország 122 versenyzője közül elhoztam az Arany Fesztivál díjat, rögtön lemez is készült velem… Ettől kezdve az egész világ megnyílt előttem. Kína, Korea, Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália nagyvárosait végigénekeltem egyszál magamban, elsősorban magyar közönségnek. Sokáig én voltam az egyetlen magyar előadóművész, aki mind az öt földrészen énekelt. Mivel minden országba vittem az ő nyelvükön egy-egy ráadásszámot, hatalmas nyelvi repertoárra tettem szert. Csak Amerikában 32 alkalommal turnéztam. Egyik koncertem után, egy társaságban folytattam az éneklést, és nem tudtam, hogy a hallgatóság soraiban ott ül a világhírű Joan Baez impresszáriója. Mikor már a sokadik nyelven énekeltem, megkérdezte: hány nyelven énekelek? Huszonkilencen – volt a válaszom. És van még valaki, aki ennyi nyelven énekel? – Nem tudom. – No, akkor utánanézünk. És fél év múlva az Amerikai Tájékoztatási Hivataltól kaptam egy nagy borítékot, levéllel: „Örömmel tudatjuk, hogy utánanéztünk, a világon Ön énekel a legtöbb nyelven, ekkor és ekkor (…) itt várjuk New Yorkban.” És a Magyarországgal diplomáciai kapcsolatban lévő nagykövetek és feleségeik előtt tartott koncert után hivatalosan is bekerültem az 1995-ös GUINNESS Világrekordok Könyvébe egy nagy fotóval és a 29 nyelvvel. Ma 35 nyelven énekelek.

– Mikor volt az „Úr vendége”, azaz: meséljen az 1996 januári balesetéről, amikor az élet és halál közti távolság mindössze hajszálnyi volt.

– 1996. január 22-től 24-én estig. Aznap a magyar kultúra napja alkalmából tartott koncertről jöttem haza, Hajdúszoboszlóról. Nem én vezettem az autót, a sofőr 140 kilométeres sebességnél egy kanyarban elaludt. Minden táblát, kilométerkövet letaroltunk, és roppant nehezen, de bekapcsoltam a biztonsági övet, ennek köszönhettem, hogy végül életben maradtam. Átkeveredtünk az akkor még csak épülő M3-as autópályának a szemközti sávjába, ott hatalmas sebességgel közeledett egy pótkocsis kamion. Hogy ne ütközzünk, elkiáltottam magam: Balra! Csakhogy balra lent egy jeges szántóföld volt. A zuhanás pillanatában engem a Jóisten kómába ejtett, így a 120 méteres mélység borzalmait nem kellett átélnem. Semmire sem emlékszem. Nyaktól lefelé bénán, pelenkázva nem akartam tovább élni. Ez a belső tiltakozás egy hónapig tartott. Akkor kezdtek jönni a barátaim látogatóba. Az egyik megkérdezte: mi lett a gitárommal. Katartikus érzés volt. Gitár? Hol voltam még ettől… A hatvani kórházból átszállítottak a visegrádi Gizella Szanatóriumba. Az ügyeletes nővérkének szóltak, s ő behozta a gitáromat. Oda se mertem nézni. De csoda történt, igazi, valóságos csoda. Nemhogy karcolás nem volt a gitáron, még le sem hangolódott… Az autóroncsban hevert két napig a mínusz 23 fokos hőmérsékleten, s a szanatóriumban plusz 25 fok volt. Közel 50 Celsius-fok hőmérséklet-különbség… Hihetetlen! Ez a pillanat változtatott meg teljesen. Ha a gitár épen maradt, nekem is meg kell gyógyulnom… Éreztem, hogy a Jóisten szán még nekem feladatot. Mindent megtettem, amit addig nem…

– Mi következett? 

– Fél év alatt újra megtanultam járni, és rájöttem: nem lenne teljes az életem tanítás nélkül. Megalkottam fejben a Krónikás Zenedét, amely énekes-gitáros előadóművészetet oktat. Abból indultam ki: ha most kezdeném a pályát, kitől mit kellene tanulnom. 14 csodálatos tanárral indultunk: beszédmesterség, hangképzés, klasszikus gitár, szolfézs, zeneelmélet, mozgásművészet; az improvizáció mesterei oktattak, legszívesebben minden órán ott ültem volna… Nem csoda, hogy olyan diákok váltak azóta ismertté, mint a Kossuth-díjas Misztrál együttes (ott ismerkedtek meg a Zenedében), a Regélők énekegyüttes, Csobolya József és Szakács Ildikó, az Állami Operaház tagjai, a szászrégeni Szabó Gyula Győző az Erkel Színházban, Kurkó József a Turay Ida Színház tagja, György Rózsa Sándor és Vanya Róbert az Operettszínház tagja, Maszkura és a Tücsökraj együttes, Osztováta és Orthent együttes, és még hosszan sorolhatnám. Elsősorban a határon túlról érkeztek diákok, Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Amerikából. A cél az volt, és ma is az, hogy a tizenötmilliós magyarsághoz – elsősorban a Kárpát-medencében élőkhöz – eljuttassuk a magyar dalokat, verseket, hogy érezzék: a határok mesterségesen húzódtak közénk, de azért mi egy vérből vagyunk… 1996. október 16-án a Krónikás Zenede megszületett! Harminc éve létezünk minden állami támogatás nélkül. Hihetetlen küzdelmek, eredmények, boldogságok és tragédiák fűzik össze ezt a három évtizedet.

– Gyakran jár templomba, Istenfélő, szokott imádkozni?

– Úgy gondolom, az elmeséltek alapján, erre a kérdésre így válaszolok: én nemcsak hiszem, hanem TUDOM, hogy a Teremtő mindkét szemét kinyitotta, úgy vigyázott rám a baleset utáni klinikai halál állapotomban. Hát persze…

– Mikor debütált zeneszerzőként? Kinek a szövegeire (verseire) szerzett dalokat, kit lehet a legkönnyebben megzenésíteni?

– Népdalénekesként eleinte szégyelltem magam, hogy ebből a csodálatos világból miért kacsintgatok a saját zenéim felé, miért érdekelnek annyira a versek. Ráadásul akkor elsősorban Ady Endre versei ragadták meg a képzeletemet. A ’70-es évek elején, még az íróasztalfiókomban rejtegettem „műveimet”, úgy öt év múlva mertem a közönség elé állni velük. Az úgy történt, hogy Sinkovits Imrével és Avar Istvánnal volt egy közös fellépésem, aznap írtam zenét Kalász László verséhez, és a színpadra lépés előtt még ezt dudorásztam. Imre hallgatózott egy darabig, majd azt kérdezte: Ez nem népdal, mit énekelsz? Nagy nehezen megmutattam nekik a félkész dalt. Így kerültek saját dalaim nyilvánosságra. 1979-ben volt a legendás Egyetemi Színpadon önálló szerzői estem; Keresztury Dezső mondta a bevezetőt. 

– Vannak kimondottan gyermekdalai is?

– Hogyne, hisz a drága emlékű Kányádi Sándorral is jó barátságban voltam, és két fiamnak zenésítettem meg a Ballagó évszakok című lemezt az ő verseiből. Később diákjaimmal elkészítettük a Bendegúz című gyermekalbumot, majd Bolgár Sándor meséire A kíváncsi kiskakukk című CD-t. Egyébként összesen 23 nagylemezem van.

– Milyen kapcsolata volt a rádióval 1990 után, milyen műsorokat szerkesztett?

– Egy olyan műsor készítésére kaptam lehetőséget, amelyben népdalok, magyar nóták és megzenésített versek egyaránt helyet kaptak. A Tavaszi széltől a Deres már a határig volt a címe. Minden szombaton délután adásban voltam. Egy félórás műsorhoz három-négy órát ültem a rádió műsorraktárában, összeolvasztottam régi énekesek felvételeit, mindegyik műsornak témája volt. A háttérmunka kemény, de élvezetes volt, rengeteget tanultam. Ma is rádiózom: hatodik éve a Sola Rádió (Szól a rádió) Lélek-közelben című műsorát szerkesztem és vezetem. Ez internetes rádió, Budapesten lehet fogni, de mivel internetes, a Föld bármely zugában lehet hallgatni. Egy dél-afrikai barátnőmtől kaptam üzenetet: tudta, hogy énekelek, de azt, hogy minden pénteken saját műsorom van, erről most értesült. Ő Dél-Afrikában, Johannesburgban hallgatja minden adásomat.

– Kiknek énekelt, amire mindig büszke lesz?

– Erzsébet királynőnek, Wass Albertnek, Fidel Castrónak, Teller Edének, Szeleczky Zitának, VI. Pál pápának 1968-ban, Castel Gandolfóban, a pápai nyaralórezidencián.

– Hol szeret leginkább fellépni: arénában, templomban, vidéki művelődési otthonban, színházteremben?

– Énekeltem hatalmas stadionokban is, de legjobban a kicsi, klub jellegű helyiségeket szeretem, ahol még mikrofon sem kell. A technika nagyon sokat tud hozzátenni vagy elvenni a teljesítményből! Szeretem, ha megfelelő arányban van az énekhang és a gitár hangereje. Ha nincs mikrofon, közéjük mehetek; nem madzagok, vezetékek határozzák meg a mozgásteret.

– Kérem, sorolja fel lemezeinek címét, műfaját és a megjelenés évét!

– Hű, ez nagy feladat, mert 23 nagylemez őrzi a hangomat! 1973-ban Berlinben jelent meg az első, közösen Miriam Makebával2 és az Inti Illimani3 zenekarral. 1979-ben látott napvilágot Gyújtottam gyertyát népzenei lemezem, a Kaláka együttes kíséretével, ez volt az első világzenei album. A Zeneakadémián vettem át érte Az Év Hanglemeze 1980 kitüntetést, ez óriási dolog volt, hisz az összes megjelent lemez közül ezt találták a legjobbnak. 1980-ban született meg a Krónikásének 1980-ból – ebben már a saját zeneszerzeményeim is megjelentek. Amerikából érkezett a következő felkérés: Hívj és vezess címmel vallási dalok 1981-ben. A Ballagó évszakok kedves költő barátom, Kányádi Sándor verseire írt zeneszerzői lemezem 1983-ból. 1987-ben Versvigasz címmel saját verseskötetem anyagát mondtam el, ez annyira bensőséges alkotás, hogy csak a barátaim kaptak belőle: két teljes CD-verseimből, prózáimból… Közben a Honvéd együttes nagylemezén is énekeltem egy csodálatos, népdalokból álló csokrot 1990-ben. Utána jött a baleset, a Krónikás Zenede megalkotása, létrehozása, de már 1998-ban megszületett a Magyarok fénye történelmi lemez, amelyen Magyarország ezeréves történelmét dolgoztam fel népénekekkel, népdalokkal, históriás énekekkel, megzenésített versekkel – közösen énekeltünk a diákjaimmal. Így született meg a Misztrál együttes, hogy összeraktam őket egy dal erejéig ezen a lemezen. A gyermekek sem maradtak zene nélkül: a 2000-es évek elején, a Bendegúz lemez nekik született. Bolgár Sándor meséire alkottam verseket, majd dalokat 2005-ben, ez lett A kíváncsi kiskakukk kicsit nagyobb gyermekeknek. 2008 környékén Benedek Elek ükunokája jött a Zenedébe tanulni, három Benedek Elek-CD született ebből a barátságból. 2015-ben kaptam helyet a Guinness Világrekordok Könyvében – még abban az évben megszületett a nagylemez. Mivel hét alkalommal voltam a Csíksomlyó és Székely Gyors zarándokvonatok díszvendége (idén is jövök!), világot látott 2017-ben a Csíksomlyó, Trianon CD. Mivel nagyon magamra ismertem Richard Bach Jonathán, a sirály című regényében, ezt is megörökítettem 2020-ban hangoskönyv formában. 2022-ben a Lélekszirmok születtek, ez is teljesen szerzői lemez, a szövegek is nagyjából a sajátjaim. És van egy titkos álmom, már felvettem Nyirő József Uz Bence kötetét, ez gyerekkorom óta kedvencem, már csak össze kell rakjam, meglesz ez a hangoskönyv is…

– És a kötetek címe?

– 1987-ben jelent meg a Versvigasz, saját verseim. 2000-ben az Őszintén… – Dévai Nagy Kamilláról, portrékötet. Ebben Győri Magdának válaszolok a kérdéseire. És 2023-tól folyamatosan dolgoztam az életregény-trilógiámon, melynek címe: Akit az Isten meghagyott. Ennek mindhárom kötete eljutott az olvasókhoz. 

– Milyen díjai vannak?

– Kezdődött a rádiós nívódíjakkal, a Népművészet Mesterével, az Év Hanglemezével, Krúdy irodalmi díjjal, Cserhát Művészklub Életműdíjjal, Magyar Kultúra Lovagja és Történelmi Vitézi Rend Lovagja díjjal, Szent György Lovagja címmel, Liszt Ferenc-díjjal, a Magyar Érdemrend Kiskeresztjét kaptam, Vasváry-díjat, és utoljára Magyarország Érdemes Művésze kitüntető címet kaptam. Persze, hálásan és köszönettel veszem, ha valaki odafigyel a munkásságomra, de a legnagyobb díj az, ha a nemzet keresztnevemen, Kamillának szólít.

– Mikor születtek a dalok, és hány van belőlük?

– Közel vagyok az 500-hoz; ezek a saját dalaim. Persze, kihullnak azok a dalok, amelyek az idő rostáján nem állják meg a helyüket. Pici korom óta rendkívüli éjszakai bagoly vagyok, nem is kérdés, hogy este, éjjel talál meg az ihlet. Közelebb vannak hozzám az érzelmes, lélekre ható versek, de vidámságért sem megyek a szomszédba… És elárulok még egy dolgot: túl vagyok a tízezredik önálló esten!

– Meséljen a családjáról!

– A család az egyik legnagyobb büszkeségem! Csodálatos két fiam van, és hat unokám. Nagyobbik fiam, Dévai Balázs színművész a Katona József Színházban, majd a Bárka Színházban kezdte a pályafutását, most a tatabányai Jászai Mari Színház egyik alapító tagja. Nagy szerepek állnak mögötte. Másik gyermekem Dévai Bálint, aki riporterként kezdte életét, majd még egy közgazdász diplomát szerezve pénzügyi tanácsadó lett. Az unokáim közül három már egyetemista. Dani a Corvinus Egyetemen, Zsófi a MOME-n, Borka a Humbold egyetem hallgatója. A kicsik is fantasztikusak, Andris a rajzok, a kerámia és a számok világában érzi jól magát, kicsi Balázs színtiszta zenész, gitározik, ukulelézik4, és két kézzel zongorázik. A legkisebb Lili, őt elsősorban a tánc vonzza, ő is kristálytisztán énekel, és már szinkópa ritmusokat tud visszatapsolni…

– Mit üzen a fiataloknak?

– Ne hagyják sodortatni magukat ezzel a bolond világgal… Tanuljanak, és mentsék, amit még lehet, őrizzék az értékeket, a magyar identitást, mert áldott az, aki magyarnak született…

– Hogyan tovább, holnap-holnapután, mivel foglalkozik?

– Új lemezt készítek a diákjaimmal, mert ebben az évben, 2026. október 16-án lesz 30 éves az iskolám. Amikor az 55 éves színpadi létemet ünnepeltük, 55 diákommal álltam egy színpadon. Most 100 gitár és 100 énekhang fogja ezt a fantasztikus harminc évet odavarázsolni a közönség elé.

– Kedves Kamilla, úgy legyen! Köszönöm a beszélgetést és azt a sok-sok örömöt, amit dalai által szívembe és a nemzet szívébe varázsol…

(2026. február)

1 Amerikai Egyesült Államok (Szerk. megj.)

2 Miriam Makeba (1932–2008) énekes, dél-afrikai származású emberjogi harcos 

3 Chilei, latin-amerikai folkzenét játszó hangszeres és énekegyüttes

4 Portugál eredetű hawaii gitárféleség