Állok a frissen érkezett több mint ezerlejes gázszámlával a kezemben, és dühös vagyok. Különösen akkor, ha a magam baja mellett azokra a nálam is idősebb, és rosszabb helyzetben lévő nyugdíjas családokra, egyedül maradt személyekre gondolok, akik, ha ez így folytatódik tovább, képtelenek lesznek a szülőktől, esetleg nagyszülőktől örökölt tisztességes családi házukat, lakásukat fenntartani. Próbálom végiggondolni, hogy miről lehet, kell lemondaniuk, hogy elteljen a tél az alig fűtött lakásokban, nedves, salétromos falak között, a takarékosra fölöslegesen cserélt villanykörték gyenge fényében azoknak, akiknek azt is meg kell gondolniuk, hogy a megdrágult számlák kiegyenlítése után marad-e pénz a megszokott életvitelhez szükséges élelmiszerekre, tisztítószerekre és az előre nem látott költségekre.
Dühömben összeszorul a torkom, ha a múlt évi hercehurcára gondolok. A számomra is gyakran érthetetlen részleteket tartalmazó szerződésekre, amelyekkel hetekig bombáztak, és a megkötésükre órákig tartó sorba kellett állni a gázszolgáltató és az áramszolgáltató vállalat előtt. És közben a lakosság többsége mit sem értett abból a több oldalon át összehordott szaknyelvi szövegből, amely a sűrű levelezésben madárnyelven íródott az átlagember számára. Arról nem is beszélve, hogy az a tény, hogy a kisebbségi lakosokat anyanyelvükön is pontosan kellene tájékoztatni, ha nem egyéb, fizetett hirdetésekben, nem minden szolgáltatónak jutott eszébe. A két nyelven kibocsátott számlákat már nem is merem említeni, holott a vízszolgáltató számára egy időben nem volt idegen ez a gyakorlat. Az pedig már csak a desszert, hogy eszük ágában sincs az eredeti tervben vállalt feltételek betartása.
Az országon belül nagyhatalommá vált szolgáltatócégek viszont a fenyegetés bajnokai, ha a fogyasztó nem fizet a számlán megjelölt időpontig. Holott gyakran késve, a megszabott határidő után vagy egyáltalán nem kézbesítik a számlát, ami az áramszolgáltató esetében szinte rendszeresnek mondható. Ha reklamál a fogyasztó, a kézbesítő cégre hárítják a felelősséget, és a fenyegetés továbbra is pontosan megérkezik.
Az „állam bácsi” pedig azzal védekezik, hogy törvényt hoztak az energiahordozók árának a szabályozására, de ebben az országban ki hisz már a törvények betartatásában, az időben hozott határozatokban, döntésekben? Hihetünk-e egyáltalán még valakinek? Hogy lesz meleg, lesz fény, üzemanyag, marad ételre és talán szórakozásra is egy kevés? Esetleg a mindennapi túlélésre? Vagy ebben a covid árnyékától terhes, arctalan világban, ha nem vigyázunk, hagyják, hogy belénk fagyjon a szó is.
