Belesimulva a tájba

 Csendesen élt, úgy is távozott. Festményei is halk szavú lírai vallomások, szívhez szóló, szép szordinós dallamok.

Nyár… Bárczi András akvarellje

 Csendesen élt, úgy is távozott. Festményei is halk szavú lírai vallomások, szívhez szóló, szép szordinós dallamok. Életszeretetét nem harsányan hirdették, szelíd pasztellszínekben mutatták fel lelki gazdagságát, természetrajongását, környezetére is kiható derűjét, amelyet a sors szabta megpróbáltatások sem tudtak megtörni benne. Bárczi András képei sok otthonba elkerültek, számos kiállításon tapasztalhattuk, szeretik akvarelljeit, pasztelljeit az emberek, s ami számára talán még fontosabb lehetett, gyermekek egymást követő nemzedékébe ültethette el a szépség iránti igényt, tanítványok sokaságában tudatosíthatta, hogy a tehetséget nem szabad veszni hagyni, azt művelni kell. Több alkalommal leírhattam, elmondhattam, milyen szerencsés, hogy hagyja magát elragadtatni a táj varázsa által, és milyen jó, hogy képes ezt az érzést a festményeibe is belevinni. Nem hagyta elillanni a lehetőséget, amit a vele született talentummal kapott, évtizedeken át széles körben igyekezett másoknak is átadni az alkotás lázából táplálkozó életigenlés örömét. Minden évszakot, minden napszakot, a természet valamennyi arcát, megnyilatkozását megörökítette. Utolsó hónapjaiban is gazdagította sajátos festői naplóját. Szeretteitől tudom, szeptembertől januárig kb. hatvan új képet festett. Becsüljük meg örökségét!