2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Arany János – törékeny testalkat, zseniális alkotói tehetség

Hiánypótló eposzunkat, a Buda halálát Arany János a Bach-korszakból Schmerling-korszakba lépő Pesten írta, amikor annyi lemondással és mindennapi kenyérkeresettel teli év után végre valamennyi megbecsülést élvezhetett. Ugyanakkor életenergiáit elhallgatott, hanyagolt betegségei és sokfelé ágazó (pl. akadémiai titkári) teendői apasztották. 1862-ben harmadszor vette elő magyar eposztrilógiáját, a Csabát. 1863-ra meg is írta az első részt, Buda halálát, Nádasdy-jutalomban részesült érte, 1864-ben a művet kiadták. Drámaisága miatt Ady a balladákhoz érezte legközelebb ezt a Toldikhoz hasonlóan tizenkét énekből felépülő elbeszélő remeket, mely a magyar, tágabban az egyetemes emberi végzet látnoki felismerése. Buda halála a homályba vesző hun-magyar közös múltba repít vissza, miközben bárhol érvényes, örök emberi témát ábrázol: egy jól működő emberi közösség harmóniájának a megbomlását. 

 Buda és Attila alakját, a hun és magyar történelmi összefüggéseket Arany több forrásból tanulmányozta, s amint a mottó elárulja, elsősorban Kézai Simon Képes krónikájából merített ihletet. Buda Bendegúz elsőszülött fia, hun király, aki békében uralkodik tündérpalotához hasonló lakában: 

 „Szelíden országol húnok erős népén, 

 Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;

 Ül lakomát vígan, áldozik Istennek.” (Buda halála, Első ének) 

Csakhogy ez az idill tünékeny, az uralkodó is ember, és az öregedő, kissé „befolyásolható” Budának szüksége van bizalmas támogatóra, tanácsadóra, támaszra. 

 „Tanácsot az ember bizva mikép leljen?

 Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?…

 Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,

 Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.” (Buda halála, Első ének)

Buda az igaz mértéktartás nevében megosztja hatalmát öccsével. Etele határozottabb, uralkodásra termettebb, szükség van rá. A testvéri szövetség megkötésének ünnepén egyedül Torda, a táltos pap észlel baljós jeleket. Hadúr pedig az önuralmát el nem veszítő Etelének ígéri Isten kardját, a világuralmat. Budát megejti a „sunnyogó idegen”, Detre ármánykodása, miközben gyermektelen felesége is szítja féltékenységét „boldogabb” és „sikeresebb” öccsével szemben. A harcok, az élet s a szenvedélyek sodrában a fojtott indulatok egyszer csak kitörnek. A két fivér megszegi az esküt, mellyel megfogadták, hogy egymással „visszát nem csinálnak”. Etele testvérgyilkosságot követ el. Buda halálával a hunok sorsa „örök-állandó erős törvény” alá esik, akárcsak a bibliai édenvesztők jövője:

„Isten, alant földjén, ő lehetett volna;

De nagy ily kísértés földi halandóra – 

Szólt; és megnyugodott, könnyét letörülvén,

Hogy örök-állandó amaz erős törvény.” (Buda halála, Tizenkettedik ének.)

  Pszichológusok taníthatnák Arany lélektani realizmusát. A Buda halálában kristálytiszta sorok elevenítik meg a hősök minden apró rezdülését, az örök embert, különféle helyzetekben, mindenféle lelkiállapotban. Gyönyörű és megkapóan finom a rajza például Etele és Ildikó boldog szerelmének, a házaspár kettős örömének, mikor kisfiukkal játszadoznak:

„Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,

Kacagott a gyermek, s lihegé: ’egyszer még!’

Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,

Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.” (Buda halála, Ötödik ének) 

Arany lebilincselően ecseteli az ármányos Detre cselszövögetését, és azt, ahogyan a gyanakvás felvillan, majd hatalmat nyer a betegesen jóhiszemű Buda lelkében. Megrázó hitelességgel jeleníti meg a két sógornő, a boldogságában magabiztos Ildikó és a gyermektelen Gyöngyvér asszonyi csatáját, végzetes tette után Etele mardosó önvádját – és még mennyi mindent! A szoborszerű, éles jellemrajzok mellett egyedül az öldöklő csataképek szorulnak háttérbe, éppen Arany alkotói szándéka szerint. És a testvérgyilkosságból fakadó tragikai következmények kibontása, a végzet kiengesztelése – a két következő rész – sajnos nem készül el. 


Van Arany Jánosnak egy még 1853-ban írt, Tájkép című, tíz szakaszból álló, de mégis töredékben maradt verse, amelynek egyik szakaszában az „orvosi műszó”, a „sebhely” áll rímhelyzetben. Éppen e két rímelő sorról írja Kosztolányi, hogy olyan gyönyörűek, mint Dante legszebb terzinája. A történelem folyamán oly sokszor lepusztított magyar rónáról, a szabadságharc utáni magyar ugarról (Ady előtt), a haza testi-lelki sínylődéséről szól e költemény. Természetesen, a lelki sebgyógyítás burkoltan, a tájfestés mögött rejlik, és talán épp e kimondhatatlanság lehetett az oka, hogy a költő töredéket alkotott. A Tájkép a Tisza-parttól Biharig, egészen Belényesig ível, majd Szalontára is „odapillant” a költő szeme. Mindenütt kiégett romokat, kihalt vidéket talál. Hajlékok, várak, templomok sehol, csak az egymás tetejébe halmozott sírhantok: „Mintha olykor a föld buborékot vetne”. Egy gazda sírva-füttyögve szántogat, és egyetlen embere, a „botos bojtár” is magában végzi dolgát: 

„Ugaron a bojtár legelteti nyáját,

S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját,

Maga pedig hozzá keservesen mormol:

Nem tudja, mi leli odafent az ormon.


Nem tudja, hogy a hely, hová lábát teszi,

Hány derék vitéznek csontjait fedezi;

Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:

Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely...” (Tájkép, 6-7. szakasz)

A fenti két utolsó sor rímelését csodálva ujjong fel Kosztolányi. E több szótagra kiterjedő, egymásra hajló rímek az egymásra temetkező, gyászba süppedő nemzet sínylődését plasztikusan tömörítik a kietlen tájképbe. És mégis, a fentről látott sok kis hely maga a nagybetűs Haza. És a vers további három megírt szakaszában, ha rejtve is, de elindul a megmaradtak sebeinek ápolása. A Haza vén dalia, ki becsülettel szolgált, a költő tudja, a Monda fenntartja a Hazáért élők és halók emlékét, az alacsony emberé is az érdem… 

Van itt még valami megdöbbentő, amiről Kosztolányi nem ír, de minket ma jobban érint. Arany bojtárlegénye nem tudja, hogy kik nyugszanak a földben, ahol ő legeltet. „Miért nem…?” kérdezi a költő, de el is hallgat a sorvégen. A Tájkép, bár pusztaságot fest, mégis erőt, szeretetet és józanságot sugall. Kérdésfelvetése ma is korszerű. Tudunk-e eleget, átadjuk-e jelenünkben azt, amit a jövőnek tudnia kell a múltról? Mit jelent ma: élni és halni a Hazáért?

Kosztolányi így áradozik Arany káprázatos művészetéről: „Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzetes sík felé, s ez az a boszorkányosság, mely minden irodalmi alkotás mélységes lényege, titkos mivolta. Ő maga a magyar nyelv.” 

Arany János „szellemfönségének” (Lévay József) egyik hatalmas ívű tetőzése az a huszonöt szakaszból álló óda, amelyet „a legnagyobb magyar” halálától sújtott nemzet nevében az Akadémia 1860. október 13-i gyászülésére írt. Levelezéséből tudjuk, hogy a költő a gyászos húsvétvasárnaptól kezdődően hosszú hetekig dermesztő lelkiállapotban volt, nehezen kezdett az íráshoz. Csak kedves gitárját pengette néha – gitárját, melyen huszonkét évvel később saját halála napján is szépen játszott. Aki A walesi bárdokban a „koronád legszebb ékköve” kifejezést talán éppen Széchenyi Ein Blickjéből idézte, most friss „akadémiai tagságát kellett megszolgálnia” (Barta János) és a nemzet elvárásának megfelelnie. Mindenki tudta, hogy a teljes és a legméltóbb emléket megalkotni a legnagyobbról csakis a másik legnagyobb, Arany János tiszte… 

Az óda keretéül Arany a tavaszt állítja, de „nem a meteorológiai, nem is a politikai tavaszt, hanem a Biblia tavaszát, a Feltámadás, a megváltás kegyét” (Barta János). Hiszen a „fásult dermedésen”, a gyászon túl „az átok oldódásának” „nagypénteki varázsát” kell örök érvénnyel felmutatnia. A költő a megsemmisítő veszteség eget-földet betöltő mélységéből az emlékezés szűnni nem tudó futamaival igyekszik kitörni. Mert miközben Széchenyi országépítő tetteinek emlékképeivel felmagasztosítja a tragikusan elhunyt államférfiút, a gyász és az emlékezés sodrával tulajdonképpen a némaságra és mozdulatlanságra ítélt, kivéreztetett nemzetet élesztgeti. Széchenyi halálhíre a halódó hazán „keresztülnyilall”, e felriadásban „a föld szíve rezdül”. A gyász és emlékezés arra is hivatott, hogy új életet leheljen a vesztes közösségbe. A hetedik szakasz gyémántizzású metaforája egyszerre pars pro toto, metonímia és paradoxon: orvosi képtelenség, és valahol mégis orvosi kötelesség a végső esetre: Széchenyit a szelíd ég küldte „holttetembe érző szív gyanánt”, 

 „Hogy lenne élet-ösztön a halónak,

     Bénult idegre zsongító hatás,

 Reménye a remény nélkül valónak: 

    Önérzet, öntudat, feltámadás.” (Széchenyi emlékezete, 7.)

Hogyan gyógyít a költő? Gyászt zokog, és mégis, ahogyan a legszebb emlékek megelevenednek, úgy Széchenyi hősi alakja köré odahelyezi az örökös nemzethaláljóslattal szemben élni, megmaradni akaró, egy testként és egy lélekként küzdő nemzet reményteli arcképét. Látjuk Széchenyit, amint „szétszórt bolyongóknak a vész idején” (10.) megmutatja, hogy „élni nem fajúlva tengés” (5.). Széchenyi szavára a „szinte már kővé meredt”, Lóth asszonyaként csak hátranéző nemzet „él, összeretten, munkálni, hatni, küzdni vágy” (13.). A magasztos hiperbolák és sziporkázó megszemélyesítések sora: édesbe vont keserű orvosság. E vers egyik titka, hogy hangneme egyszerre bensőséges és ünnepélyes, gondolatisága, tartalma egyszerre felemel és földhöz ragaszt. A költő egyszerre von be a „családi körbe”, és ragad magával át a téren és az időn. A vers vége felé pedig „felragyogja” (a nyelvzseni a tárgyatlan igét tárgyassá teszi) egyes szám többes személyben a nagy halotthoz és a közösséghez egyaránt szólás ünnepélyességét: 

 „Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;

    Az istenülés perci már ezek!

 Borítsa ünneplő mirtusz a fejünket:

    Reménnyé váljon az emlékezet. (23.)

 

 Nem hal meg az, ki milliókra költi 

    Dús élte kincsét, ámbár napja múl; (24.) 

 

 Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

    Nem mindenestül rejt a cenki sír;

 Oszlásodat még a család siratja ” 

    Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

 Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:

    Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:

 Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, 

   Van élni abban hit, jog és erő!” (25.)

 

 Széchenyit héroszi, szinte isteni magasságban láthatjuk. Az ünnepélyes felmagasztalás és a „hétköznapi” tudat, miszerint minden életáldozat kimondhatatlanul drága, egymásnak feszül, és ez a feszítőerő lendíti-emeli a gyászoló közösséget az elhunyt hős mellé.


Kiss Zsuzsánna

Arany nagyszalontai szülőházában berendezett dolgozószobája

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató