Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mikszáth legrokonszenvesebb orvos-hőse a Különös házasság (1901) Medve doktora. Ez a regény egy 1792-ben valóban megtörtént, szerelemmel induló, de botrányba fúló házasságnak és az abból lefolyó pereskedésnek az író jelenére „átmásolt” formáját eleveníti meg. A mű cselekményéhez a haladó és maradi erők összecsapása, forradalmak, szabadságharcok, egyéni és közösségi hősiesség és árulások emlékezete szolgáltat keretet.
Olaszröszke „kiborotvált képű, csupa elevenség, csupa kedély, hörcsögtermetű, pufók” orvosa Medve Ignác doktor. Sokfelé hívják, és amit rendel, az mindig hatásos. Pedig sokféle babona él az emberek fejében, akik talizmánokkal, gyógynövényekkel kúrálják magukat, vagy semmivel. Az orvos a nemesi házaknál különösen szívesen látott vendég. Mert „a doktort csak a paraszt fizeti, az úr pertu lesz vele”. Micsoda vészjósló sejtetés az „értelmiségi lét” buktatóiról, a társadalmi csapdákról… Medve doktor elszánt ellenfele a babonának és a papoknak. A haladás erőit képviseli a tudatlansággal és az igazságtalansággal szemben, ezért tudatában van hivatása veszélyeinek:
„Az orvos valóságos Prügelknabe [bűnbak], azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya, ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy megrémíti a beteget és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna. Ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el.” (Különös házasság, 1901, Első rész, Második fejezet)
Mikszáth Medve Ignáca már a regény konfliktusának kirobbanása környékén hirtelen halál áldozata lesz, s bár korán eltűnik a cselekményből, mégis valódi kulcsfigurája a regénynek. Előrevetíti az egyenlőtlen küzdelmet igaz és hamis, jó és rossz között.
Medve doktort hívatja a rozsólison (likőrféle) meggazdagodott újgazdag, a rokonszenves különcnek beállított Horváth úr (Jókai Ankerschmidt lovagjának mikszáthi változata), hogy a mindentől elzárt, „túlvédett” sápatag Piroskát meggyógyítsa (Hatodik fejezet). Az orvos receptje pedig szellemes és tömör: a gyógyulás végett Piroskának minden nap ki kell vágnia egy kis nyírfát apja erdejében. Bármennyire rejtélyes az orvosi utasítás, az aggódó édesapa megfogadja. Piroska megerősödik és kivirul, kis fejszéjének csattogtatása odavonzza Buttler János grófot, a fiatalok szerelemre lobbannak egymás iránt – mint a mesében.
Csakhogy a Különös házasság mégsem mese. Medve doktornak másféle páciensei is vannak. Hívatja Dőry báró is, amikor Mariska lánya rosszul lesz (Harmadik fejezet). A minden pajzán történet meghallgatásától eltiltott, „túlféltve” óvott bárókisasszonyt egy idétlen majom és egy szószátyár nevelőnő társaságára, de legfőképpen egy ájtatos gyóntató papra (a neve is borzalom: Szucsinka) bízta özvegy édesatyja. A bárókisasszony állapotos. Az orvos erre hamar rájön, mint ahogy arra is, hogy Mariskát éppen a tiszteletes úr ejtette teherbe. Medve doktor ingerülten próbálja a hanyag apával megértetni a visszás helyzetet, Dőry báró azonban sem saját felelősségét, sem az orvos célzásait nem akarja felfogni. Az orvos a paptól egy hallgatásra intő cédulát kap, hazaindul, de sohasem ér haza: az erdőben rejtélyes körülmények között halva találják.
Az orvos haláláról egy Mariska bárókisasszony által vezérelt, frivolságában baljóslatú asztaltáncoltatás értesíti a regény szereplőit (Negyedik fejezet). Medve Ignácz áldozata a torz társadalmi körülményeknek, és amikor a legnagyobb szükség lenne rá, már nem tanúskodhat Dőry báró és Szucsinka pap ellen. S bár az izgalmas cselekményben akad néhány energikus, harcos támogatója az igazságnak, még sincs orvosság a hamis társadalmi gépezetre: a szerző nem menekítheti ki másképpen a kedves Buttler Jánost és Piroskáját a világ szorításából, csak egy üres koporsó körül rendezett látszattemetéssel – az író emlékeztet Jókai hasonló megoldására az Aranyemberben, Krisztyán Tódor halálára, Tímár Mihály „szabadulására”.
Mikszáth legrokonszenvesebb különce a neuraszténiás és dührohamokat kapó, az ún. paroxizmusban szenvedő Görgey Pál, Lőcse város alispánja, az utolsó nagyregény főhőse. A kuruc korban játszódó „krónikás” regény, A fekete város 1908 és 1910 között jelent meg folytatásokban, de kötetben csak 1911-ben, Mikszáth halála után láthatott napvilágot. Görgey Pál gyanakvó, érzelmeit elrejtő ember, de kötelességtudó és mélyen érző. Csakhogy bizalmatlan, szinte senkiben, önmagában sem bízik a korán özvegyen maradt férfi. Hitvese szeretetének hiányában keserű, hamar felfortyanó, „rabiátus” emberré válik:
„Az igazságra törekedett kétségkívül, ennélfogva nem volt rossz ember. Nem, nem, Görgey pusztán megsavanyodott kedély volt, kit a csapások idegessé tettek. Hiába volt a vármegye esze, ha három dolgot nem tudott. Nem tudott felejteni, nem tudott enni és nem tudott aludni. Pedig mit nem adott volna egy jó, egy igazi alvásért!” (A fekete város, Első fejezet)
Az első fejezetekben még anekdotázva beszéli el a „krónika” Görgey Pál viselt dolgait. Mosolygunk azon, hogy mennyire nem természetgyógyász felcserének, Plasznyik Andrásnak „borúra derűre” chinával történő kezelésétől gyógyul meg az alispán, ha ideges beteg. Ugyanis egyszer, miután Görgey uram több napon át hideglelésben feküdt Lőcsén, elküldött gazdasszonyához flanell alsó ujjasáért. Amikor az ujjas megérkezett, nem tudta felvenni, mert észlelte, hogy mind leszakadtak róla a gombok. Ekkor a „vadember” alispán egyből erőre kapott, lóhalálában hazavágtatott, hogy leszidja a gondatlan Marjáknét. Útközben jól kiizzadt, és mire megérkezett, nem volt már semmi baja, elmúlt a többnapos hideglelése… Görgey alispán oly jól ismeri magát, hogy néhány trükkel próbál gátat szabni saját dühkitöréseinek. A büntető eszközöket tároló pince kulcsát a legmagasabb jegenyefa tetején tartja, hogy amikor dühbe gurul, csak hosszas lövöldözés árán tudjon kulcsához férkőzni, hogy addig elpárologjon a dühe, és ne büntessen…
Mikor meghalt Görgey Pál felesége, a csecsemő kis Rozálit testvérére és sógorasszonyára bízta. A múló hónapok és évek alatt gyanú férkőzik borús és magányos lelkébe, hogy Görgey Jánosék csak azért szeretik oly nagyon Rozálit, mert valójában a leányka az ő leányuk, aki kisgyermekként meghalt – az alispán küzd a képzelgés ellen, mégis bebeszéli magának, hogy az ő leánya halott, hogy testvéréék nem szerethetik az ő leánykáját annyira, csak nem akarják őt jobban megszomorítani:
„Ez a különös gyanú úgy fejlődött és nőtt benne, mint egy daganat, eleinte csak feszélyezte, később már fájt, aludni nem hagyta. Két vagy három hét múlva megint átment Toporcra s egy detektív szenvedélyes buzgalmával szaglálózott, megkörnyékezett cselédeket, figyelte a testvérét, sógornéját, a legfurfangosabb módokat eszelte ki, valami bizonyosat megtudni, de a dolog csak egyre homályosabb lett. Voltak percei, amikor mindent meg tudott magyarázni az érem másik oldaláról. Oh, istenem, de bolond vagyok, ezek a szegény jó emberek azért becézgetik a gyereket, hogy e szeretettel az én sebemet gyógyítsák, azért nem emlegetik a kis Borbála halálát, hogy a szomorú témáktól lelkemet eltereljék.” (Harmadik fejezet, A gyanú.)
Mindez az anekdotázás egy koldusszegényre kifosztott országban zajlik, ahol sokan bujdosnak és várják „a fiút”, II. Rákóczi Ferencet. Közben sokan jobb sorsot remélve átállnak a császáriak szolgálatába. Görgey testvére, János uram csak molnárnak öltözve, éjszaka jár haza a feleségéhez, mivel Thököly seregében a helye, és fél az árulóktól. Az alispán a tiszta erkölcs nevében és fivére boldogságának védelmében lecsukatja a sógornéját látogató férfit. Mire tisztázódik ez a félreértés, addig találkozunk tüdőgyulladásos haldokló szolgával, bezárt éhező cicával, az önmarcangoló Görgey Pál pedig csak azt találgatja, vajon hány napig lehet meg az ember étlen-szomjan… Gyász, rettegés, bosszú, betegség és halál veszi körül, mintegy bekeretezve a regény egészét, miközben szeretetteli, életerős, színes, érdekes hősök sorát vonultatja fel az író. (Görgey János „lecsukatásának” van egy korábbi elbeszélés-előzménye, Az elfelejtett rab.)
Az alapkonfliktus a véletlenből pattan ki újév hófehér havas napján, a dühében meggondolatlan Görgey Pál és Lőcse város polgárai között, akik megfontoltan és akarattal betegek: önzés, irgalmatlan hiúság és fanatikus bosszúvágy megszállottai. Az alispán vadászik, nem sok sikerrel. A lőcseiek is vadásznak, szarvast lőnek, de éppen alispánjuk földjén, majd nekibátorodva, heccből lelövik az alispán vizsláját, Görgey visszalő, és eltalálja Lőcse város bíráját. Ami ezután történik, az maga a téboly. A lőcsei polgárok nem a vérzés elállításával, a sérült gyors orvoshoz szállításával foglalkoznak, hogy esetleg megmenthessék megsebesült felettesüket, hanem a Róbert Károly idejében elnyert kiváltságuk jogán, az elcseppenő vér árán területet foglalnak! Ezért az alispán borsóföldjén körbevonszolják és kivéreztetik a nyomorult bírót. Mikszáth itt már nem élcelődik, nem ír szatírát, annál inkább a dokumentarista esszéregény módszereit vegyíti a krónikás tárgyilagosságával, az abszurdot a belső izgatottság lírai kiömléseivel, hogy a regény tizenöt fejezetén át elbeszélhesse az irgalmatlan önzés következményeit. A tragédia így kezdődik:
„A bíró egy jajkiáltással a hóra zuhant. Görgey csak ennyit látott az egészből, megfordult és méltóságteljes, szilárd lépésekkel indult haza. Egy szót se szólt útközben, csak sebesebben ment a szokottnál. A két hajdú némán követte s alig bírt utána loholni. Egy kis szél támadt. A Nahoreból titokzatos zúgás keletkezett, az elhagyott Durst-patak megint előkerült a falunál s az innenső partján a megszáradt nádak fázékonyan zörögtek, míg szemben a nap vérvörös gömbje szemmel láthatóan csúszott az ég alján egyre lejjebb-lejjebb. A Görgey arca mind-mind sötétebb lett, mikor beléptek otthon a kapun, odaszólt Kovácsnak:
– Ülj hamar egy lóra, tudd meg, mi történt a bíróval s tégy rögtön jelentést. A lőcsei bíróval pedig az történt, hogy a golyó a harmadik és negyedik bal borda közt hatolt be (ahogy az a jegyzőkönyvből kitűnik), a hajtók és a vadász urak rögtön odaszaladtak, de ami különös eset s annálékban sehol elő nem fordul, ahelyett, hogy a vérzést elállítanák és a sebet hirtelen bekötöznék, minden keresztényi könyörülettől eltekintve, a szász urak susogva tanácskozni kezdtek egymással, úgy látszik, Nustkorb András uram vitte a szót köztük, a tanácskozásban csak a hevesebb Brewer Mátyás nem vett részt, hanem a hajtókat bujtogatta.
– Hajrá! Utána fiúk, fogjátok el a gyilkos zsiványt!
– Ne okoskodjék – intette le Nustkorb. – Mit gondol kegyelmed, micsoda következményei lennének annak a városra nézve, ha a megye területén az alispánt elfogni merészelnénk.
Még egy-két percig tanácskoztak s akkor aztán egyszerre fölkapták hárman a megsebesült nemzetes Kramler Károly bíró uram őkegyelmét és szaladni kezdtek vele a Görgey-földek irányában. Nustkorb András uram a fejét fogta, Gygles József a derekát nyalábolta át, Greff Lőrinc ellenben a két lábát tartotta. A szegény sebesült rimánkodott, hogy eresszék el, tegyék le, hagyják meghalni, ne kínozzák, de ők csak mentek vele, ahogy tudtak, lihegve, izzadó üstökkel vitték, vitték az úgynevezett répaföldeken át a Klokocsig. A vér mindenütt csepegett, amerre vitték, s vörös csíkot hagyott a fehér havon. Nagy fájdalmai lehettek a szegény bírónak, kivált a zökkenőknél felordított és a száján is elindult a vér. A derék szász urak azonban mégse tették le, hanem valóságos futásnak eredtek, megkerülték a Klokocsot is és most, hogy egy szabályos négyszöget járjanak be vele, az országút felé tartottak, mialatt a test hűlni kezdett és a vérzés is szűnőfélben volt. Szemei befelé fordultak, már alig volt benne élet szegényben.
– Nyomogassa meg egy kicsit, Gygles uram – figyelmeztette a szenátor.
– Nem vagyok én hóhér – tiltakozott a gyógyszerész. – Megteszem a városomért, amit lehet, de ez már kegyetlenség volna.
– Ej, nem szabad azt úgy felfogni. Férfiak vagyunk. Őkegyelme a városért élt, a legszebb befejezés, ha most a városért hal meg. Tartozunk neki azzal – vélte Nustkorb András
uram –, hogy rásegítsük erre. S ezzel ő maga hajolt le, megnyomogatta a lágyékát, mire megint permetezni kezdett a vér, s már nem véres vonal, hanem csak elszórt piros pettyek jelezték különös útjukat. Egyszer azután azok is megszűntek. A lőcsei bíró meg volt halva. – Vége van – sóhajtott fel Nustkorb uram, sajnálkozással nézve hol a holtat, hol a havat. – Pályáját befejezte. Tegyük le. Tiszteletteljesen vette le sapkáját s hajadonfővel állt meg a holttest fölött. – Az örök világosság fényeskedjék kegyelmednek – mondá ájtatosan. – Nagy kár, hogy több vér nem volt kegyelmedben!” (Ötödik fejezet, A szászok furfangja)
Lőcse polgárai bosszút esküsznek, városukat szigorú fekete gyász hordására kényszerítik mindaddig, amíg a bíró haláláért bosszút nem áll a város pallosjogú elöljárósága. Gyógyíthatatlan és kezelhetetlen a „fekete város” bosszúvágya? Miközben szép, becsületes, kedves, jóra vágyó lakosai is vannak a városnak a megkövesedett szívűek és az álszentek között, mint minden egyéb városban lenni szokott? Mikszáth ragaszkodik a derűs színekhez is, izgalmas főhősökkel, érdekes mellékszereplőkkel, derűs anekdotikus cselekményelágazásokkal igyekszik legalább lassítani a tragikus végkifejletet. Görgey Pálnak mégis vesznie kell. Fabricius Antal, Lőcse új bírája (akit Jókai A lőcsei fehér asszonyából már ismerhetünk), aki már az új nemzedéket képviseli, saját jövőjét és boldogságát hajítja el, amikor a bosszút végrehajtatja.
Mikszáth más műveihez képest A fekete városban alig enged meg magának „kiszólásokat” a regény elbeszélt idejéből. Talán éppen ebből érthetjük meg, hogy a beteg, sötéten szorongató, orvosolhatatlan bajok árnyait látva mennyire szerette és féltette nemzetét és általában „a kétezer éves embert” (A kétezer éves ember egy rövid, de „velős” Mikszáth-elbeszélés címe).