2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kaffka Margit vádirata, Ady Endre egy beteg világ vallatója

Levelek a zárdából 

Kaffka Margit 1905-ben megjelent rövid levélregényének főhőse édesanyjához írja forró gyermeki szeretettel és szüntelen hazavágyódással a maga tizennégy levelét. Olyan gyermeki odaadással és túlzással küldi édesanyja felé hétéves lelkének minden tisztaságát és szeretetét, hogy először az olvasó mintha nem is akarná észrevenni az édes szavak árnyékában ólálkodó közönyös, beteg és torz világ körvonalait. De már az első levél első bekezdésében ezt olvashatjuk: 

„Én még csak hétéves vagyok, és a harmadik kisosztályba járok, azért énmellém mindig egy nagy leányt ültetnek, hogy nézze, mikor levelet írok; – ő mondja meg, hogy mit kell írni, és ha paca van, akkor újrakezdjük. Én mellettem Fáber Lujza kisasszony van mindig, ő is fésül, de nagyon húzza a hajamat, és kismamának kell hívni. De én sohase mondom azt neki, mert te vagy csak az én egyetlen kismamám, ugye? És a levelet mindig úgy kell elkezdeni: „Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit kedves mamának is kívánok”, és úgy kell végezni: „Tartson meg továbbra is anyai szeretetében.”

Lillike első levele [1905.] szeptember 10-én íródik, utolsó levele április 20-i keltezésű. Ezután dr. Füry Dénes, a katolikus nőképző intézet orvosa április 24-én meneszt rövid levelet a kislány édesanyjához, hogy siessen meglátogatni a zárda szegény kis betegét, mert – Lillike három napja fekszik „nagymérvű agyhártyagyulladással”, és már csak a legrosszabbra lehet számítani. Az orvos, nagy részvétében, zavarában talán ki is bújik az intézet szigorú hírzárlati keretei közül, hiszen ezt írja: 

„Azt hiszem, valamennyien mulasztást követtünk el vele szemben, hogy őt az éppen nem higiénikus intézeti élet veszedelmének kitettük – mert kezdettől fogva gyönge, vérszegény, szellemileg túlfejlett és ideges gyermek volt. Nekem azonban a nővérek sohasem mutatták őt, mert sejtelmük sem volt a felsorolt bajokról. Lázas beszédében egyre a mamát emlegeti.” 

A mama nem válaszolt 

A mama nem válaszol, és nem látogatja meg haldokló kislányát. Az okokat a kislány leveleiből már sejtjük. Egy újféle dickensi, David Copperfield anyjához hasonlatosan halovány anyukával találkozunk, aki új házassága önkéntes vagy kényszerű foglyaként nem törődik (vagy nem törődhet) előző házassága zsenge, sebezhető, kicsi, de intézetbe küldésre már éppen elég nagy sarjával. A levélregényt Füry doktor május 10-én, a mostohaapának címzett levele zárja. A zárda növendékeit nem rendszeresen gyógyító, csak végső esetben látó orvos leveléből az is kiderül, hogy az édesanya új gyermeknek adott életet, miközben a zárdába küldött kislánya agonizált. És ha mást nem tett, a haldoklás utolsó perceit ecseteli a doktor: 

„Az ápoló nővér állítása szerint az utolsó percekben eszénél volt, és azt kérdezte a sorortól, hogy nem fog-e ő elkárhozni. A jó nővér megnyugtatta, mert hiszen – mint mondja – feladták rá eszméletlenül is az utolsó kenetet. Erre egészen megnyugodott – elhalt édesapját, anyját és mostohaapját is emlegette. Éjfél után három órakor adta ki szegényke a lelkét. Édesanyjával természetesen csak pár hét múlva lehet közölni a szomorú hírt – s akkor is csak a legnagyobb vigyázattal.”

Mikes Kelemen, Kármán József és Eötvös József tragikummal kecsesen-sztoikusan vagy éppen Sturm und Drang-os hevülettel, komoran és halálig bölcsen vagy engedelmesen megbirkózó levélregényei után Kaffka Margit tömör írása a borzasztóan hosszú huszadik század korai halálsikolya, néma forradalom. 

Kaffka Margit

 Forrás: Cultura.hu

Mert ha a művész dolga az egyediből kiragadni és kifejezni az általános emberit, akkor Kaffka Margit kis levélregénye ezt teszi, és mint ilyen, vádirat. Mert hogyan lehetséges, hogy Lillike tífuszon esett át, és közvetlenül ezután adták be az intézetbe? Talán azért, hogy a (már újra áldott állapotban lévő) mama és az új család számára ne legyen fertőzésveszély? Hogyan lehetséges, hogy olyan zárdába adták az úri kislányt, ahol nem beszélhet az anyanyelvén, ahol nemcsak írni-olvasni, hanem bigott vakhitre kényszerítik óvodáskorban, ahol a növendékek életkorára, egészségére, lelki és testi szükségleteire a legkevésbé sincsenek tekintettel? Miféle hamis keresztényi hitéletet élnek az intézeti nevelők ott, ahol októbertől húsvétig a kisgyermekeket a penészes, hideg falak között tartják, sétálni sem viszik ki őket; ahol játszani, beszélgetni, barátkozni sem engedik őket, és ahol az állandó büntetősdi alapeleme, hogy kigúnyolják, kiközösítik és ételmegvonással kínozzák a törékeny gyermekeket – és ahol a negyvenfokos lázas betegség dúlását sem veszik észre a szerencsétlen növendékeken; ahol orvos félévente ha jár, talán csak azért, hogy kiadjon egy-egy halotti bizonyítványt? 

Rosszul, gazdátlanul kezelt világ 

Az elárvult Lillike minden sora belevilágít a rosszul, mintegy gazdátlanul kezelt világ szennyébe. Pedig Lillike mindenkit szeret és megért. Megérti, hogy otthonról eltették láb alól, megérti, hogy anyucinak nincs ideje levelet írni, megérti, hogy őt a zárdában büntetik, gúnyolják és fenyítik puszta szokásból, mert sebezhető és kicsi, majd azért, mert beteg. És lassan elhiszi, hogy buta, elkényeztetett, rossz kislány, aki majd elkárhozik, ha meg nem javul! Pedig angyali megértés, részvét és vigasztalni tudás sugárzik a kislány leveleiből. De csak a haldokló kislány vívhatja ki azt, hogy gyöngéd részvéttel kezeljék: az utolsó kenetet már így adják fel neki. Kaffka Margit Lillikéjének csodaszép, lelkes leveleiben, a forró szeretetre vágyás és a hófehér naivitás szűrőjén mégiscsak durva nagy tömbökben fennakad a „felnőtt” emberi környezet kapzsisága, konok gépiessége, közönye és sunyi gonoszsága. Miféle világ az, amelyben ilyen zárdák működhetnek, merrefele halad egy ilyen világ, éppen Isten nevében? – kérdezi az írónő, aki maga is több partiumi zárdában nevelkedett. A „nagyon-nagyon író-asszony” (Ady Endre nevezte így Kaffka Margitot) 1918 decemberében, az első világháború utáni spanyolnátha áldozataként tizenkét éves fiával együtt vesztette életét. 

Ady Endre, a dekadens világ áldozata

Másfél hónappal éli túl Kaffka Margitot a Vörösmartyhoz mérhető nagy nyelvteremtő váteszes költőnk, Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.). A huszadik század eleji „különös”, „iszonyú”, megbomlott értékrendű, beteg világot vallatja Ady egész költészete, azt a világot, amelyben „vér-folyók partból kitérűlnek”, s „minden leendők gyérűlnek”, ahol „szívek, tűzhelyek, agyak […] sérűlnek” (Krónikás ének 1918-ból). Ady nemcsak legmarkánsabb kifejezője a dekadens és önpusztító „minden egész eltörött” világnak (Kocsi-út az éjszakában), hanem áldozata is: személyisége, élete beleroppan hozott és szerzett rossz szokásaiba, betegségeibe, a muszáj-herkulesi sorsba és a maga zseniális tehetségébe:

 „Égnek lendülten s százszor megbotoltan […] 

 Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,

 Protestáló hit s küldetéses vétó:” (Hunn, új legenda).

Ady Endre géniusza és sorsa jobban megérthető az anyai és apai (Pásztor- és Ady-) ősök ismeretében. Anyai részről „csupa pap, diákos, poétás ember” a költő őse, ugyanakkor érzékeny, sérülékeny idegrendszerét is innen örökölte. Szülei nem éltek harmonikus családi életet. A „mindig könnyes legszebb asszony” gyermekkorában korán árvaságra jutott, nevelőszülei agyondolgoztatták, majd gyermeklányfejjel adták férjhez a zsarnoki természetű Ady Lőrinchez, aki ügyes gazdálkodó volt, de a bornál csak a nőket szerette jobban. Ifjú anyaként Pásztor Mária egy időre idegösszeomlással kórházba is került. 

Ráadásul Ady mindkét kezén hat ujjal született – „táltos-jegyére” büszke is volt. Hétéves korában már verset írt, tizenéves korában rendszeresen verselt, első, nyomtatásban megjelent versét Kossuthról írta. A nemi érés oly nagyon megviselte túlérzékeny idegrendszerét, hogy Kolozsváron kórházba került… és a szexualitást egész életében különösen ambivalens érzelmekkel élte meg. 

 „Nekem a szerelem nem volt víg ajándék, 

 Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék, 

 De volt ravatalos, halálos-víg torna, 

 Játék a halállal, titkos élet-forma.” (A Szerelem eposzából)

Ady Endre

Forrás: Wikipédia

A vörös pestis

Köztudott, hogy az amúgy is törékeny alkatú Ady huszonöt évesen (1902 nyarán, Nagyváradon) kapta el először az általa vörös pestisnek nevezett vérbajt. Ez az akkor nehezen kezelhető betegség összeadódott a költő összes többi mértéktelenségével: nyugtalan álmait Veronallal, a Veronalt pedig állandó nikotinnal, koffeinnel és iszonyú sok borral ellensúlyozta. Egy ízben nagy nehezen, orvosi felügyelet alatt (Balatonfüreden) pár hónapig meg tudta állni, hogy ne igyék bort, de amint visszatért az „életbe”, sajnos a barátai voltak azok, akik inni akartak vele... Szifiliszét több orvos kezelte, Sarsaparilla (szárcsagyökér)-főzettel, arzénnal és higannyal. A Salvarsant csak 1909-re kísérletezte ki Paul Ehrlich, és az új gyógyszer elterjedése még évekig váratott magára, és miután megjelent, nagyon drága volt. A végzetes betegséggel kapcsolatban is talál a költő gondolata – azokról, „akik mindig elkésnek”; Ady „a Halottak élén” a Pesti Napló hasábjain nyíltan vállalta betegségét, felszólítva a társadalmat a megelőzésre, a prevencióra. Szimbólumok nyelvén elevenbe vágóan, önmagát élve boncolva vállalja a maga fausti poklát, mintegy példát statuálva az önpusztító kornak az elkésett „tisztaságvágyról”: 

„Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba

Bomolva, romolva

Vágtató, tüzes fogat

S most lenget utánam jelt

A Patyolat,” (A Patyolat üzenete)

Ady számtalan versében használja a vér sokféle jelképpé tágított motívumát. Saját betegsége „szűrőjén” át látja és láttatja a világot, e betegség meghatározza képalkotását, és a költő géniusza képei révén újratérképezi a világot. Az 1914-es Mag hó alatt versciklus minden darabja megkerülhetetlen, fontos remekmű (Intés az őrzőkhöz, Levél a végekről, Az ütések alatt, Mag hó alatt). A ciklus egyik jelentős darabjában, az Elhanyagolt, véres szívünk című versben Ady saját betegségét a nemzet sorsával állítja metaforikus kapcsolatba: 

„Sebeink megújulhattak százszor,

Úgy adta az Élet:

Támadtak a magyar sebeknél

Mindig tüzesebb kelevények

S mi árván, porban üszkösödtünk.

 

En-sirásunkat végigsírnunk

Hangosabb sírások

Nekünk soha meg nem engedték:

Úgy licitált reánk, mint vásott,

Kegyetlen uzsorás: a más sors.” (Elhanyagolt, véres szívünk)

Nem véletlenül, a legnagyobbakra jellemzően, a mélyről „csak azért is” magasba törő felfele lendítő gesztussal zárul a vers: „Mégis és ujra: föl a szívvel […]” (Elhanyagolt, véres szívünk)

Küldetéstudat és bűntudat

Ady Endre korai halálát az önpusztító életformán és a vérbajon túl a spanyolnáthával együtt elhatalmasodó szövődmények és végül aortarepedés okozta. Talán meg lehetett volna előzni mindezt, de Ady zsenialitása, örökölt és szerzett érzékenysége nem tudta „menekülőre fogni”, hanem inkább „provokálta a fátumot” – s ebben is Ady a nemzet vészben elszántan és… józanul kitartó nagyjait, Zrínyit, Rákóczit, Petőfit követte (híres Petőfi-tanulmányának a címe: Petőfi nem alkuszik). Küldetéstudat és bűntudat, megfeszített munka és dorbézolás, írói precizitás, tisztánlátás és a társadalom dzsungelében zaklatott útkeresés, messianisztikus hit és kínzó halálfélelem kísérte egész életútját. Sokszínű költészete „a minden titkok” nyelvén szól, zsoltáros hangnemtől a népdalig, kuplétól a szimbolizmusig, forradalmi láztól a gondolatiság időtlen expresszionizmusáig. 

 (Ajánljuk Czeizel Endre és Szállási Árpád orvosi és irodalmi szempontokat ötvöző tanulmányait; Ady, Babits, Kosztolányi betegsége, orvosai címmel 2014-ben jelent meg a Magyar Tudománytörténeti Intézet kiadásában Szállási Árpád egyik jelentős munkája. (Adyval és Kosztolányival folytatjuk.)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató