„A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?” – írja Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül (1936) című regényében. Gutaütésnek hitt első ájulása után teszi föl ezt a kérdést a szellem embere, a művész, és általában véve az élni akaró, önmagának – kezdtük el sorozatunk 28. részében. Ennek folytatása következik.
A parancsoló kényszer
Utazás a koponyám körül (1936) című regényét Karinthy az őszinteség és a tárgyilagos precizitás nagyfokú igényével írta, ugyanakkor, rá jellemző módon, a művészi megszólalás gesztusát is regénye témájául tudta állítani. Előszavában a regény megírására sürgető ihletet másodlagos betegségnek nevezi: „A kényszer, hogy a betegséget lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amelynek kezelése nélkül az elsőből se tudok teljesen kigyógyulni.”
A művész lelke „furcsa patikájában”, az alkotásban, csakis az alkotásban lelhet gyógyszert: ha szót fogad a parancsoló kényszernek, hogy élményeit mások számára is rögzítse. A közlésvágy (recipe verbum: vedd a szót, az igét) olyan parancsoló kényszer, állítja Karinthy, mint ahogyan az orvosi recept hagyományosan parancsoló erejű a gyógyszerészre nézve. A latin „recipe” szó (rp rövidítéssel) a „venni” ige felszólító módú alakja, jelentése „végy”, a gyógyszerleírásokban ezt követi a kért szer megnevezése (birtokos esetben, genitivusban) és mennyisége (accusativusban, tárgyesetben). Karinthy úgy haladja meg a korabeli betegségleírásokat, hogy autopatográfiát, detektívregényt és művészregényt ír egyszerre (újabban Olasz Sándor, Bartal Mária, Bass Judit foglalkozott a regénybéli betegségreprezentációval).
Hódolatteljes emlék
Az Utazás a koponyám körül az életet mindig, mindenhol és mindenkor szolgáló orvosoknak, a betegek szenvedésének enyhítéséért dolgozó általános kórházi személyzetnek és a beteg emberek gyógyulni akarásának állít hódolatteljes emléket. Egyes szám első személyű elbeszélésének ő maga az agydaganattól szenvedő, majd a végzetesnek tűnő bajból kigyógyított hőse. Karinthy bensőséges hangnemben, részletezőn, anekdotázva, mégis minden szószaporítás nélkül, drámai erővel rögzít mindent, ami vele és körülötte betegségében történt. Felidézi a legelső rosszulléteit, az ájulást, az émelygést és a hányást, miközben az első kivizsgálások csak céltalan találgatások és tétova ismézések. Először gutaütésre gondolnak, a fülgyógyász füljáratgyulladást állapít meg, a következő orvos nikotinmérgezésre gyanakszik. Miközben a sikertelen diagnózisok birtokában sem aszpirin, piramidon, sem pihenés, diéta nem segít, a betegség újabb tünetekkel jelentkezik, és szerzőnk bevallja, nem akart hinni a tüneteknek: „lehetetlen, mondom magamban, ez valami tévedés” (A strucc védekezik című fejezet). Hogy az orvosok eleinte csak megnyugtatják, és túlérzékenységnek vélik a szaporodó szimptómákat, szerzőnk és szűk környezete lázas, szívszorító igyekezettel próbálja a bajt hol titkolni, hol kisebbnek hinni. Bécsben Cini fiával (Karinthy Ferenccel) sétál szerzőnk, amikor ismét rájön a rosszullét:
„– Mi az, apa? – Semmi, fiam, kicsit pihennem kell. Ne szólj anyádnak, tudod, mostanában néha rám jön, mindjárt elmúlik. Lihegve támaszkodom egy hirdetőoszlopnak, nagyokat, szabályosakat lélegzem, szűkölve magamban, hogy el kell kerülnöm az ájulást, undorodom a nyilvános, hát még utcai szerepléstől. A roham csakugyan elmúlik. Élénken megindulok, gyorsan másról kezdek beszélni, Cini örül, hogy folytatjuk Stanley úttörését a bécsi őserdőben.” (Találkozás egy haldoklóval című fejezet)
A felismerés
Miközben orvostanhallgató feleségét (Böhm Arankát) kíséri el a bécsi Wagner-Jauregg-klinikára (egy tébolydába), érdeklődéssel nézi, ahogyan egy kísérletező kedvű orvos inzulinnal próbál kezelni egy tudathasadásos beteget. Látja a szenvedélyes és szenvedő betegeket, elrettenve és szórakozottan olvasgatja az „ágycédulákra” írt diagnózisokat (aktinomikózis, akromegália stb). Aztán szabad levegőre vágyva, egyszer csak diagnosztizálja magát:
„– Aranka, nekem agydaganatom van.
– Menjen már a hülyeségeivel, nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.” (Találkozás egy haldoklóval).
Amikor kiderül, hogy eltalálta az öndiagnózist, minthogy a szemfenékvizsgálat az agydaganatot igazolja, a vizsgáló orvos kedélyessége megszűnik, elsápad, elhallgat, Karinthy pedig a sikeres detektívmunka fölött érzett „boldog” fölényességét azonnal elveszti: „így érezheti magát, akit kilógatnak a rács fölött, és egyszerre csak észreveszi, hogy el akarják ereszteni” (Vércseppek a szemfenéken).
A lehetséges célpont Stockholm
Még tart a kétirányú színlelési, „hazudozási” folyamat, de az író megrázóan tárja fel és fanyar humorral ecseteli, ahogyan a nagybeteg ember figyelme beszűkül, míg az orvosláshoz értő vagy nem értő, de a bajjal egyszersmind „megszólított” környezet is kezd „szétesni”, zavarodottan viselkedni. Szanatórium és konzíliumok sora után Bécsben R. doktor, a kiváló szemész rövid habozás után kimondja a szigorú ultimátumot: azonnal műteni kell a daganatot, különben három hét múlva teljes vakság, azután bénulás, majd elbutulás következik. Az események innen kezdve felgyorsulnak. A halálfélelem szorítójában is érkezik segítség, kialakul a helyes haditerv és az egyetlen lehetséges célpont: Stockholm.
A sikeres operáció
Stockholmban egy magas, vállas, szőke, „százszázalékosan északi férfi” lesz a műtőorvosa, aki első perctől természetes és közvetlen, úgyhogy, amikor a tizedik napnál tart a visszaszámlálásban a biztos megvakulás előtt, Karinthy hirtelen úgy érzi, mintha a fiatal svéd orvos már régóta ismerné őt, és mintha „túl a betegségen is képe volna” róla, az először látott páciensről. „A tanár” nem kérdezi új betegét, hiszen minden leletet, minden szükséges adatot és dokumentumot róla és a tumorról már kézhez kapott, áttanulmányozott, így neki teljesen világos, hogy mit kell tennie. Egyszerűen hagyja a beteget beszélni, türelmesen és nyugodtan végighallgatja az író lázas kérdéseit és mondandóját életéről és munkájáról, aztán természetes közvetlenséggel és bizalmasan egyféle munkamegosztásra hivatkozik: hogy tudniillik várja őt a maga telefonközpont-kezelői robotja. És ezzel távozik. Első megjelenésével, nyugalmat sugárzó lényével és idegsebészi munkájának e keresetlen metaforájával Olivercrona doktor egyből megnyerte magának érzékeny és „gondolatdús” betegét (Olivercrona).
Karinthy betegségtörténetének „kulcsfigurája” az ideggyógyászat és az agysebészet híres úttörő bajnoka, a svéd Karolinska Idegsebészeti Intézet akkor még kezdő fiatal professzora, Axel Herbert Olivercrona (1891–1980). A valamikori sportoló (hokis), aztán sokfelé tanult Olivercrona az elsők között volt, aki a mai modernebb műtéti módszerek híján, a műtét közbeni vérzés vagy a posztoperatív utóvérzés (50 százalékos mortalitás) veszélye ellenére sikerrel operálta az agyi érgomolyagokat (arteriovenózus malformációkat). A könyv lapjain láthatjuk, hogy mind az író, mind rajongva tisztelt orvosa kettőzött éber figyelemmel, szinte áhítatos tudatossággal és a detektív kitartó, „lazán természetes” fegyelmével „élve boncol”. Olivercrona a szerzőn éber állapotban hajtja végre a rettegett műtétet, az operált páciens folyamatos ébersége pedig mintegy szükséges feltétele a sikeres operációnak.
Az 1930-as évek „megbetegedett” hangulata
Nem csoda, hogy letehetetlen, izgalmat izgalommal fokozó regényét a humorban tréfát nem ismerő Karinthy a „nemes tudománynak” ajánlja, „mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona” (írja szerzőnk a könyv mottójában). Ez a bámulatos lendületű koponyaregény ugyan nem akar többet, mint amennyit megvalósít, mégis az egész korszaknak, az 1930-as évek „megbetegedett” hangulatának a foglalatát is képviseli. Saját betegsége, diagnosztizálása, kórházi kálváriája, műtéte és gyógyulása cselekményszálai köré Karinthy egyúttal Budapest és Stockholm akkori hangulatát is odavetíti.
A legelső ájulás rögzítésétől kezdődően Karinthy könyve az élet (életünk) bármely pillanatának a megélés pillanatában még felbecsülhetetlen értékességére figyelmeztet. A „dokumentáris” regény minden sorából az élet tisztelete és az emberi értelembe, együttműködésbe és jóságba vetett hit árad.
Miközben közelről láthatjuk a fölényesen magabiztos szakmabéliek, a szeretet és részvét színpadán bukdácsoló hozzátartozók és a hivatásuk magaslatán is alázattal szolgálók életképeit, a testi szenvedés, az élni akarás és a halálfélelem ketreceiben vergődő elbeszélő szubjektív áldozatból megmentett hőssé válik, és az általános emberi sorsot feltárulkozó lélekkel megnyeri.
Akasztófahumor és pátosz
Karinthy precizitása, érzelmi sokszínűsége, megdöbbentő „akasztófahumora”, pátosza és csibészes közvetlensége révén az Utazás a koponyám körül nem sötét és bizarr olvasmány, hanem üdítő olvasnivaló, gyógyszer a szellemnek és a léleknek egyaránt. A mindegyre elégedetlen és panaszkodásra kész embert egy komoly baj felrázza, „ráncba szedi”, összeszedi, hogy végre őszinte legyen magához, és hogy a részvét és a hála érzését megtanulja.
Hogyan lehetne röviden írni róla? Említsük még talán a kiskutyás emlékét a bajt feldolgozni akaró szerzőnek. A kiskutyával az író akkor találkozott, amikor majdnem belefulladt a Dunába. Az ismeretlen kiskutya is ott vergődött a folyóban, és segélykérően nézett Karinthy elmerülő, újra felbukkanó és újra elmerülő arcába. Ez a különös életjelzés a veszélyben, az ősi kapocs ember és kutya között mentette meg mindkettőjüket! Karinthy úgy érzi, hogy beteg és orvos kapcsolata általában ilyenszerű, a Dunában megtörtént kalandjához hasonló drámai találkozás, ha őszintén átéljük a pillanatot… Aztán szerzőnk tovább gondolkodik. Egy komoly betegség tünetegyüttese, ha kialakul, „kellemes képzetekkel” elnyomható ideig-óráig, de sokkal hasznosabb keresni a „bűnterhes” igazságot, mint Oidipusz tette az antik tragédia Thébájában.
A betegség és a gyógyulás az objektív leírás és a művészet perspektívájából egyaránt az emberi szellem és lélek fejlesztésének a lehetőségeit kínálja, hiszen a megismerés színterein az ember mindig saját evolúciós térképén járkál. Az Utazás a koponyám körül a lázas disszimulációtól (betegségtünetek elleplezésétől) vezet a kivizsgálásokat követő diagnózisig, annak elfogadásától pedig a hajmeresztő éber műtétig és a gyógyulásig. Karinthy utolsó regénye az emberre bízott szellemi egészség és az életigenlés himnusza.
Hasműtét
című novellája, bár csak pár oldal terjedelmű, szintén nagyívű és érdekfeszítő történet. Vajda főorvos pusztán pedagógiai célból megműtteti magát a keze alatt tanuló medikusokkal. Kezdődő sérve kioperálását a kissé lagymatagon fejlődő medikusokra, közülük a kedvenc hallgatóira bízza úgy, hogy minden előzetes megbeszélés helyett odaszólítja őket a műtőbe, és a feje fölé elhelyeztetett tükrök segítségével nemcsak jól látja, hanem saját maga vezényli le saját megműttetését. Az operáció drámaian indul, de sikerül. A megszeppent gyakornokok, akik szokásukhoz híven felháborodva és önmagukban kételkedve szidják szigorú professzorukat, hirtelen „a fronton” találják magukat. Úgy esnek át a tűzkeresztségen, hogy fel kell ismerniük saját kicsinységüket és professzoruk nagyobb igazát. Megértik, hogy a „maximalista” főorvos a legjobbat akarja nekik, bízik bennük és szereti őket. Csak a hirtelen elvégzett műtét után döbbennek rá, hogy professzoruk sérve nem is volt akut stádiumban, tehát nem kellett volna feltétlenül műteni.
Két irányba hatott
A novella csattanójában az immár „beavatott” medikusoknak még egy felismerésben lesz részük. Kimosakodás után egyszer csak a bibliai Kapernaum és hitetlen Tamás jut eszükbe. Mert Kapernaumban történt, hogy tanítványai előtt megjelent a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus, és felszólította az örök kételkedő Tamást, hogy nyúljon bele ujjával mestere keresztfán szerzett sebébe… A bibliai történet és az elvégzett hasműtét közötti párhuzamot éppen csak felvillantja, ám ezzel Karinthy pontosan jelzi, hogy Vajda főorvos hasműtéte oly jól sikerült, hogy két irányban is hatott: az orvostanítványok „hitre jutottak”.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
