Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (30.)

Az ellentmondásos, de megkerülhetetlen Szabó Dezső

Szabó Dezső (Kolozsvár, 1879 – Budapest, 1945) józan értékelése máig sem történt meg teljességgel, pedig a két világháború közötti magyar irodalom és a közírás egyik nagy hatású, bár ellentmondásos, mára sajnos majdnem elfeledett, de megkerülhetetlen alakja – írják róla itt-ott. 

A kolozsvári tízgyermekes családból származó Szabó Dezső a református gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten magyar–francia szakon tanult. Az Eötvös-kollégiumban Kodály Zoltánnal, Horváth Jánossal és Szegfű Gyulával barátkozott. Ösztöndíjjal Párizsban is tanulhatott, majd a Ferencvárostól Lőcséig, Nagyváradtól Székelyudvarhelyen át Sümegig sokfelé tanított. 

„Görénykurzus”

Első novellái a Nyugatban, első tanulmányai a Huszadik Század című folyóiratban jelentek meg. A Tanácsköztársaság idején jelent meg első regénye, Az elsodort falu, mely a magyar (és erdélyi) falvak pusztulásáról szólt, és a nemzeti katasztrófavízió azonnal híressé tette – éppen Trianon előszelében. Élesen bírálta a Horthy-korszak kultúrpolitikáját, „görénykurzusnak” nevezve azt. Pálcát tört a szerinte pusztán vagy főleg rang- és állásszerzés céljából alkotó kortársai fölött. A „magyar életerő” védelmének szellemében írt és szervez-kedett (Bajcsy-Zsilinszky Endrével) a magyar falu, a paraszti létforma megmaradásáért egy olyan korban, amikor a fajvédelem jelszavával katasztrófába készült sodródni az imperializmus és liberalizmus jelmezében számtalan „ördögi kísértésnek” szolgáló világ.

Itt jegyezzük meg, hogy a „vitalitás” kulcsfogalma lett a fejlődéselvű társadalomfelfogásban csalódott, a folyamatokban-dolgokban isteni célt látó világfelfogást elvető, de a betegségközpontú dekadenciából már kigyógyulni vágyó művésznemzedékeknek. Az ír-angol drámaíró, George Bernard Shaw különlegesen erőteljes nőalakjaiban mutatta fel azt a lelki-szellemi „energiát”, amely által az ember minden körülmények között keresni képes a hozzá méltó feladatot, a megújuláshoz és akár az önállósághoz való bátorságot. 

Íróként Szabó Dezső Ady Endre forradalmian új művészetét körme szakadtáig védte minden bírálójával szemben. Így tett akkor is, amikor Herczeg Ferenc Ady-kérdés című cikkére erősen polemizálva úgy válaszolt, hogy az egészséges, gazdag, az adott társadalmi rendbe jól beilleszkedő Herczeg Ferenc köré az egész „romboló” nemzetközi pénzvilágot, a csak részben torzul fejlesztett magyar társadalmat, a pusztító világháborút, illetve a mindezekért felelősséget nem vállaló beteg „embertelenséget” (Ady-vers: Ember az embertelenségben) is odavázolta. 

Ady nagy, gyógyíthatatlan betegsége 

„És a szegény Ady betegsége? Ó, nagy, gyógyíthatatlan betegség ez, s ezer év minden elhívott magyarjának ez rakta parázzsal az ágyát, tövisekkel a napjait. […] Neki jajgató éhség volt minden földtelen paraszt, felpattant seb minden bitangba vesző magyar, lappangó láz minden magyar lélek elhanyagoltsága, kulturálatlansága. […] micsoda minden álmot elűző, minden percén átrontó szenvedéssel volt őrjöngő Learje a magyar fájdalomnak. Nagyon-nagyon beteg volt szegény Ady Endre: beteg ezer esztendő minden holt és élő magyarjával, és ez a betegség meg is büntette őt.” (Szabó: Ady-kérdés? 1924; A magyar káosz 1990, 119–125.)

Szabó Dezső szenvedélyes cikkében a „dekadensnek” kikiáltott Ady mellé sorakoztatja „peches” nagyjainkat: a „beteg” Csokonait, a „göthös” Berzsenyit, az „egészségtelen” Katonát, a „nyavalyás” Vajda Jánost, a „gyengélkedő” Móriczot, a „kólikás” Juhász Gyulát, az „ideges” Kosztolányit, a „gyomorgörcsös” Tóth Árpádot, a „hóbortos” Bolyai Farkast, a „mániákus” Kőrösi Csoma Sándort, akiknek „tényleg végzetes betegség: görcs, szívkólika, éjjeli rém és kenyértelen nappal volt az, hogy az ítélettel, elfuthatatlanul magyarok voltak”. Érdemes megemlítenünk, hogy Szabó Dezső cikke a Világban jelent meg 1924. augusztus 5-én, a folyóirat szerkesztőségének megjegyzésével, miszerint a szerkesztőség nem vállalhatott közösséget a cikkíró hangjával, de köteles volt helyet adni és nem cenzúrázni írását annak, akit Herczeg Ferenc „vezérének” és „mesterének” tekintett… Ilyen ellentmondásos volt a korszak, és ellentmondásosak voltak a viszonyok, s bennük az emberek is. Mikor volt, mikor lesz ez másként? 

A nemzetféltés eszméinek védelmében 

Általában okkal, csak a megszokottnál vehemensebben bírálta a két Tiszát, Tormay Cecilt („Szészilt”), Horthyt, Gömböst, Pintér Jenő Irodalomtörténetét, Horváth János Petőfi-könyvét, Babits Halálfiai című regényét. Amikor az Auróra hetilap (1919–1923) szerkesztését átvette, szélsőséges nézetei miatt sokan elpártoltak a laptól; ekkor a folyóiratot új névvel látta el: így jött létre az Élet és Irodalom nevű irodalmi folyóirat. 1935-ben Nobel-díjra jelölték, de abban az évben végül senkinek sem adták át ezt a kitüntető elismerést. Szabó Dezső elutasította a szocializmust, a nemzeti szocializmust, az összes asszimilációs politikát, az antiszemitizmust, a mélymagyarságot és minden erőszakszervezetet – de a nemzetféltés és nemzetmegváltás eszméinek feltétlen híve volt, míg a nemzetvédelem eszméinek gyakorlati megvalósulását látva már egyetlen eszméjében sem hihetett… Életeim című önéletírása befejezetlen marad. 1945 januárjában elhagyatva halt meg (részben éhen, részben tüdőgyulladásban) Rákóczi téri lakása óvóhelyén. Holttestét tíz napig a liftaknában, majd egy szekrényben tárolták, azután csákányokkal ásták el a Rákóczi téri fagyos földbe; négy év után exhumálták, és tetemét szertartás nélkül helyezték el a Kerepesi úti temetőben. 

Szigorú diagnózisok 

Mennyiben gyógyító hatású író Szabó Dezső ma? Szépprózájában, tanulmányaiban, vitriolos szatíráiban és pamfletjeiben egyaránt szenvedélyesen harcolt egy egészségesebb nemzeti önszemlélet és önazonosság, illetve az össznemzeti együttműködés feltételeinek megteremtéséért. Szenvedélye sokszor költői túlzásokra ragadtatta tollát, de alapvetően szigorú „diagnózisai” ma is megszívlelendőek. Amikor bizonyos, általa „siralmasnak” tartott, „infámis szorgalommal írt” könyveket bírált, „az élő élet egyetemes betegsége” ellen szólalt fel, így például „a grafománia bacilusa ellen” (Szellemi életünk tragédiája). Az „üzletirodalom” és a „filozopterirodalom” szerinte művészi lelkiismeretnek nevezi az „izzadmányos vajúdást”, pedig a mindenáron való íróskodás nem feltétlenül a lelkiismeret megnyilvánulása, állítja Szabó. Ki meri mondani, hogy a féltehetségek és képtelenek szerves szolidaritása elzárja a közönség lelkét az emberi szellem nagy életadóitól (Filozopter az irodalomban, 1929). A kettészakadt magyar irodalom című tanulmánya (1935. december) pedig mintha tisztán a mai szellemi állapotunkról (is) szólna, annak egészséges és beteg jelenségeivel együtt. Érdemes megfontolnunk, amit A kettészakadt magyar irodalom első, Irodalom és politika című fejezetében fejt ki Szabó Dezső: 

„Új nemzedékek új témákkal, új nyelvi és lelki eszközökkel akár szembe is fordulhatnak a korukat megelőző irodalommal. Az egyik író katolikus, a másik kálvinista, »és mennyire egy nótát ver a két szív minden billentyűje«”. És „talán az írók politikai nézeteinek más-másfélesége repesztgeti azt a szegény irodalmat? Vörösmarty himnuszt írt a királyra, Petőfi nem egészen szalonképes eszközökkel akarta sűrűbb jelenséggé tenni a királyok elhalálozását. […] az irodalmak nem szoktak megszakadni […] Az irodalom egységét az az egyazon, közös nemzeti vagy faji psziché adja meg, melynek az írók legmagasabb, történelmi képletet adó kifejezői.”  (Szabó Dezső: A kettészakadt magyar irodalom; A magyar káosz. Szépirodalmi Kiadó, 1990, 149–155.) 

Élők és holtak szemben egymással 

Feltámadás Makucskán című kisregénye (1932) az expresszionizmus és a groteszk humor mesterműve, fergeteges politikai szatíra, amelyben élők és holtak állnak szembe egymással. Egy zalai faluban húsvét vasárnapján, az istentisztelet vége felé a temető egyszer csak megindul, feltámad. Nagy az ijedelem. Csodálatos boldogság tölti be az árván-özvegyen maradtak szívét, de annál nagyobb harag és megrökönyödés támad azokban, akik saját jussukat, saját helyüket féltik a feltámadóktól. A különös kavarodás a jogi csűrcsavarok grádicsain át feljut a parlamentig, ahol hosszas tanakodás és nagy szónoklatok után igazságot osztanak a felbolydult falunak. A makucskai esetet „a moszkvai hóhérok, a kommunizmus véres keze művének” vélik. Ezzel szemben pedig „az orvostudomány, a közigazgatás, az állam, sőt maga az anyaszentegyház is leszögezte a maga álláspontját”, miszerint a jó holtak kötelessége „a jó Isten törvényei szerint” visszavonulni tisztes sírjukba! Közben a holtak szelíden mosolyogva csak állnak és várnak. A falu össztámadásra készül ellenük. Ekkor, életben hagyott szeretteik kedvéért, a méltóság és szeretet jegyében a feltámadt holtak csendesen visszafeküsznek sírjaikba. 

A hat részre osztott, iróniától sziporkázó kisregény hevesen izzó érzelmi lavinát indíthat el az olvasóban. Egyik utolsó fordulata a történetnek, hogy a végül véres csata nélkül is győzedelmeskedő élők élén, temetői szemléje záróaktusaként a bíró új táblát akasztat a „Feltámadunk” felirat helyére a temető kapujára. Az új táblán pedig ez áll: „A honi föld örök pihenőt nyújt”. Ennél erősebb fokozás, ennél maróbb szatíra nincs is, gondolhatjuk, gondolja „Olvasókám”, Szabó Dezső A megfojtott kakas című novellájában így fordul a mindenkorihoz. De van mégis, és e fokozásban érhető tetten Szabó Dezső „fajvédő” szarkazmusa. E szarkazmus által az egyetemesen érvényes történet még egy, immár sajátosan magyar (pontosabban csak sajátosan magyarnak hitt) kórállapotba fordul: 

„A tudós német szakemberek pedig azóta a mátrai toronyban híven vigyáznak, hogy a magyar falu fel ne támadjon.” (Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán. Miért? c. kötet, Lazi Kiadó, 2013, 283–305.) 

A megfojtott kakas című novella a makucskai feltámadással szemben kedélyesebben indul, és jól végződik. Az író ezt az elbeszélést egyfajta magamentéssel kezdi, saját szélsőségességét gúnyolja ki (Előhattyúdal). Kettős története a szegénységről, az élhetetlenségről is szól, de a kisemberek között feltámadó szeretetről és közösségi érzésről is. Egy Kolozsvár és a Mezőség közé elképzelt fiktív városka, Halászvár a helyszín, és a „Zöldkert utca negyvenkilenc” lakói a történet hősei. A városszéli egyemeletes házban sokan laknak: egy elemi iskolai igazgató és családja, egy állatorvos (aki rejtélyes okokból „főállatorvosnak írja ki magát”) és családja, egy gazdatiszt és családja, egy levélkihordó legényember, valamint a házmester és családja. Az udvar mélyén, a később épített nyolcablakos ház és kiskert a Kolozsvárról „lecsúszott” Fazekas család birodalma. Fazekas András úr és Márta asszony sok sikertelenül próbált foglalkozás után a tyúktenyésztéshez tért vissza. Baromfiudvarukba éppen történetünk elején érkezik egy csodálatos, fejedelmi megjelenésű és trombitáló hangú kakas: 

„Így lép a végzet színpadán az örök Coriolanus, aki annyira nagy, hős és tiszta, hogy mindig mindenütt egyedül van, és sohasem lehet az emberi egybejuhosodások érdektársa.” (A megfojtott kakas. Miért?, 349.) 

E fellebbezhetetlen nézésű, cáfolhatatlan hangú, nagyszerű kakas csendháborítása minden lakót külön-külön alkata szerint, de erősen próbára tesz. A háborgatott szomszédok előbb előkelően és udvariasan elzárkóznak, hiszen mit tehetnek egy kakassal szemben, az nem lakó. Aztán elönti őket a düh, rendőrségi feljelentést tesznek (hiába), végül összeesküvést szőnek. A lakóközösség nevében a hajszálvékony házmestert, Pócika Jánost bízzák meg a kakas „felszámolásával”. Amikor pedig egyik reggel „az Úr Jézus követe”, a kakas elnémul, az egész szomszédság belebetegszik a bűnrészesség tudatába és a baromfiudvaruk fejedelmét elvesztett család szomorúságába. A visszaálló hajnali csendben a ház lakói egyszerre kigyógyulnak a csendháborítás miatti haragvásukból, és most tör ki rajtuk igazán a vészes álmatlanság, a késő megbánás és az önvád. Engesztelésül pedig a Fazekas család hét kakast kap ajándékba (Megengesztelés); és most már bárhogy is fújják a hajnali riadót az új jószágok, a bűntudatuktól megszabadult „kakasgyilkosok” édesdeden pihennek: 

„A hangok mint feldobott vörös lándzsák szúrták át a menekülő ég fekete uszályát. A lakók a másik oldalukra fordultak. Egy ezredpillanatra átszüremlett álmukba a hang. Aztán édesen, kipótlón, vak bizalommal tovább aludtak.” (A megfojtott kakas. Miért?, 370.) 

Az emberi idegrendszer és a szeretet összefüggéseinek e sajátos, piciny tréfáját úgy fejezi be Szabó Dezső, hogy a keretes elbeszélés „Utóhattyúdalban” három különböző stílusú sírversben, élet és halál nyugtalanságait gyógyító humorral, önmagát parodizálja.

(Forrás: nyugat.oszk.hu)